Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)
1860-07-29 / 30. szám
országban találnak. Éh nem távoztam, és távozni nem fogok. Isten azt akarja, hogy a harcmezején maradjak. Ennyi van irva tintával. A mi következik, az rendkívül tömött sürü sorokból áll, mintha tudta volna az író, hogy több papírja, több lapja nincs, és nem lesz. 1688. jul. 13. tizennég^iónapja már, hogy a Bastilleban ülök becsukva. Isten kplpmchöl nyertem ezt a könyvet, barátitj^jjÜÉtók, egy jószívű börtönös szánakozott rajtam, egy szoife tudtam kivenni belőle. Egész nap forgattam a könyvet, reményivé hogy valahol írást találok benne, szomorú szívvel teszem be, minekutána hiába kerestem; de hiszem benne van az egész szentirás. Szent János XIV. részét kezdtem olvasni, hol meg van irva : „nem hagylak árván titeket." 1689 máj. 15. két esztendeje mult már rabságomnak Eddig azt hittem mindig bogy majd pörbe fognak és elitélnek, mint sokakat elitéltek már, kik megnyerték az örömöt, hogy meghaltak az úrban, azonban ugy tetszik hogy kerülik a fővárosi kivégeztetéseket, azért csuktak engem itt ebbe a toronyba azt mondván, hogy egyedül rajtam áll, mikor szabadul jak, ha tudniilik hitemet megtagadom. És igy itt halok meg. Bárcsak már valamit hallanék kedves hitvesemről, gyermekeimről, szeretett öcsémről! de nem hallok mit se, azt se tudom élnek e még, vagy meghaltak. Dobos János. (Vége következik). Fölhívás a máramaros-szigeti ref. egyház ügyében ! Az 1859-ik évi augusztus hó 10-ike egyik azon balteljese mlékezetü napok közül, melyeket Sziget városa mind a jelen század, mind a inegelőzöttek folyamában a legszomorubbak közé számlál, s melyeknek keserveit egészben olykor csak részben nem egyszer érzé, siratá, gyászolá. Tetszett t. i. a mindeneken szabad uralkodású Istennek — ki akaratával kormányozza az elementumokat, s elküldi őket jótéteményül vagy ostorul — engedni, hogy a tűzvész pusztító hatalmát bocsássa ki reá, mely gyorsabban, mint sem gondolható vala, emésztöbben, mintsem ellene lehetett volna állani, siralmas módon porrá, hamuvá tett több mint hatvanra menő köz- és magánépületet, egyik legszebb részét városunknak, ezerekre menő kárral, melynek sebei, évtizedek kívántatnak, inig be lesznek gyógyulhatok. Azok között, kiket az Ur ily siralmas sorsra hívott, főképen e mi helvét hitvallású egyházközségünk az, kire legérezhetöbben nehezedtek a látogatásnak sujtoló kezei.— Elégtelen volt az emberi erő, minden segítség hasztalan, az emésztő hatalom ellenében, s fájdalmas szívvel kelle látnunk, mint borultak lángba egymásután a tudományok hajlékává szentelt gymnásium, majd minden parochialis épületeink, s végre maga az Ur szent hajléka is, annyi századok zivatarai között mindeddig fenállt, sőt épen ez évben díszesen kiujitott teplomunk, tornyával, harangjaival, orgonájával, s minden belszerelvényeivel együtt. A vész lecsilapultával, midőn a pusztító elem kidühöngte magát, néhány óra lefolyása után siralmas pusztasággá lett csak nem mindenünk, rommá lön maga az egyház, mely több mint 600 éves állapotában egyike volt e haza íegnevezetesb építményeinek, melynek falai között három szász éven keresztül hirdettetett Ur Jézusunknak megtisztíttatott tudománya, hajlék nélkül maradt az Ur híveinek gyülekezete, könybelábbadt szemekkel keresvén, s nem találván helyet, hol lelke megnyugodhatnék a vallás vigasztalásai által, s fájdalmát, keservét kisírhassa a veszteség fölött. A mily nagy volt, és hirtelen jött a baj, oly mértékben mutatkozott a részvét is, és gyorsan minden felől; s nem lehet, hogy mély köszönetét ne fejezze ki egyház-községünk az áldozatok felett, melyekkel kiki vetélkedve mintegy sietett letörleni szemeinkről a közveszteség érzetéből fakadt keserű könyeket. Az önként hozott kegyes adományokból veszteségeink egy nevezetes, s első szükségü részét képesek is voltunk eddig helyre pótlani. Parochialis épületeink immár kijavítva, fedél alá hozva állanak; elolvadt harangjaink helyett ujak öntettek, melyeknek sokáig nélkülözött hangjait hallva, kegyes érzelmek között gyűlhetnek híveink ismét az Ur imádására, azon ideiglenes imádságházba, melynek helyéül a helybeli gymnasiumi kormányzóság a tanodaépület nagy termét felajánlotta, — a mi által, van legalább egy hely, hol a mélyen sújtott szivek érzéseiket egyesítvén, kibuzoghatják a fájdalmat e meglátogattatás felett, együtt könyöröghetünk a vigasztalásért és kegyelemért, ö hozzá, kitől száll alá minden jó adomány és tökéletes ajándék, az egek urához. Azonban részint a helyiség szük terjedelme, mely elégtelen, hogy híveink összes számát befogadhassa, részint azon buzgó érzés, melynélfogva vágy szivünk vissza a helyre, hol az Istent mi és atyáink is imádták, olthatatlanul ösztönöz, s intve int bennünket törekednünk, hogy e romokat minél elébb fölépítve láthassunk, helyreállitván ismét e szegeletkövet, mely annyi századokon keresztül volt erős végbástyája, s mozdulhatatlan fundamentoma az evangyéliom szerinti tiszta tudománynak s ezzel együtt nemzetiségünknek, magyar hazánk e legutolsó szegletében. Szent a szándék, mely Isten dicsőségét célozza : de az erő elégtelen. Ezt érezzük, s be kell vallanunk; és bár mennyire terhelnök is magunkat meg, bár a végső kimerültségig vinnök önmegadóztatásunkat: egyházunk hívei csupán, magunkra hagyottan alig volnánk képesek, huzamosb idő alatt is, egy, a hely- s célnak megfelelő istenházát újból állítani; mert, hogy ama régi immár, a szenvedett rombolás következtében, kiigazithatlan rommá lön: az, a hivatalos megvizsgáltatás következtében, itéletképen kimondatott. Ily körülmények között nem vala mód más, mint a Csr. Kir. magas Cultus-Miniszteriumhoz folyamodnia egyházunknak, engedné meg a szokott segedelemkérést felhasználni, romlásunk helyreállithatása végett. Kérelmünk meghallgattatott, s ugyanazon M. Minisztérium folyó évi Octób. 14-én ,4,082 /29 8 szám alatt kiadott engedélye által megnyitotta előttünk az utat, melyen mind két hitfelekezetünk híveit, testületileg, avagy egyénenkint is megkeresve, föltárhatjuk
