Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-01-27 / 4. szám

7 / magát produkálni a tanítók közül, annak neki is kell ám gyürközni a tanításnak, és tanífani lelkesen és lankadatlanúl mindaddig, míg az embernek oldalbordája nem fáj a sok szótól s a gyermek kedvet és ösztönt nem kap a tanuláshoz. A számtanitásnál önkénytelen is eszembe jut, hogy egy évvel ezelőtt, ama fent irt rosz tanító idejében, e következő példa adatott fel kidolgozás végett ezen gyermekeknek : „Ez évben ezer darab juha legelt Kóburg hercegnek a szútori határban, de e száraz terméketlen évben megdöglött belőle 999 j kérdés: hány darab maradj még életben? Es nem hinné senki, ha 12 előljáró jelen nem lett volna, hogy ezen gyermekek, kik most a kondás bérét s más nagyobbszerü példákat oly avatott könnyűséggel kivetnek , ezen egyszerű példát táblán kidolgozni nem tudták. És midőn a tanító felszólít tátott, hogy megtévedt tanítványait igazítsa útba, ez nagy haraggal kapta ki a krétát a gyermek kezéből, hogy az ejtett hibát helyrehozza, és —• classikus hírű tanítónk azon fatális zérókkal sehogysem boldogulván, a feladat kidolgozásába teljesen bele maradt. Ez épen ama „szárdiféle" tanítók egyike vpla, kinek mindig „a kezében és nem a fejében" vala az iskolai tudomány; ki nagy halmaz iskolai könyveket szokott közvizsgák alkalmával a katédrába emelni, és betűről betűre azokból kérdezgető tanítványait s ha a gyermek elakadt, csak a könyvből vala képes útba igazítani azt, tanítói tekintélye ellenére szüntelen a kezében lévő könyvbe kandikálván. Egyébiránt, hogy ily tanító is lehet, még pedig Gömörben, annak nem ö, hanem kizárólag az egyházmegye az oka, ki oly tanítót is beveszen, és alkalmaz ennyi kikiáltott jelesek között: ki még mint tanító is, az ének e jellemző vonásait viseli homlokán : tudatlanságban jöttünk e világra. Én f. Borsodban voltam hároméves tanító s minden esztendőben kemény rectori censurát kellett kiállanunk , — bizony Gömörben is vannak tanítók, kiket az önképzés nagy munkája felöl minden évben hasonló censurára lehetne fogni. Ugyanott határoz tátott, miként minden tanítónak az általa évenkint elolvasott könyvekből a szebb és tanúságosabb helyeket egy gyűjteménybe kikellett jegyezni, s azt a tanítói társulat gyűlésében minden alkalommal megtekintés végett tartozott bemutatni. 4zért legelső teendője s legboldogítóbb lelki tulajdona legyen egy tanítónak az önképzés, szorgalom, igyekezet és haladás , ha egyébért nem , önszeretetből. Nem az anyagi szegénység, hanem a köznapi tudatlanság s az ezzel rokon erkölcstelen jellemtelenség az egyedüli ok, ha a tanító a köznép s az értelmesbek előtt csak megvetés és lenézés tárgya leend. Nem hiszek én oly egyházi értetlen közönséget, mely egy valóban kiképzett s jó erkölcsű tanítótól az illő tiszteletet és méltánylatot megtagadná; és a ki egyszer egyháza hivei tiszteletét s ezzel együtt a közbizodalmat kiérdemelte, az a legszükségesebb kellékekben sohasem lát hiányt és fogyatkozást. Kell-e nagyobb erkölcsi jutalom, nagyobb hála és elismerés, mint e tekintetben az én új tanítóm vivott ki magának ? Ugyanis a volt tanító alatt a számvetésbeu tanulatlanul maradt s ezen vétkes minőségben az iskolából kikerült gyermekeket, az illető szülék jelen iskolai év kezdetével ismét iskolába adandják fel. Nemde, ez által az új tanító szorgalma s munkás igyekezete a szülék méltó elismerésével találkozván, egy hivatása magas feladatát értő tanítónak ez az édes öntudat mindig igen kedves és boldogító. Szomorú dolog ugyan , hogy legjobb tanítóink jutalmazásánál igen gyakran csak az édes öntudatra kell hivatkuznunk; midőn ellenben büszke lehet minden agár e világon, hogy midőn némely jófutó és serényebb társai ezüst serlegekkel jutalmaztatnak : ugyanazon falu legjelesebb tanítói minden nemesebb ösztön s értékes jutalom nélkül a napi szegénység nyommasztó terhei alatt görnyedeznek. Noha, még sem kell már e téren egészen kétségbe esnünk. Vidékünkön jelesül a Vályvölgye érdemel e részben igen dicséretes kivételt, hol az iskolák nagy pártolója, a két Bodon bölcs kormányzata alatt az illető tanítók minden aratási közvizsga alkalmával, évi küzdelmük s hasznos fáradságuk jutalmául, értékes anyagi szép ajándékkal buzdíttatnak folytonos szorgalomra s lankadatlan kitartásra. Örömmel nevezhetem meg viszont e téren tek. Borbély László urat, hogy midőn maga részéről 60 darab jutalom-könyvecskével áldozott a múlt aratási közvizsga alkalmával is a népnevelés még mindeddig csendesen lángoló oltárán: ugyanakkor vallásosan müveit szép lelkű neje 10 pengő forinttal élesztette magasabb lángra e nagylelkű áldozati tüzet, hogy azon a még nélkülözhetlen taneszközök a „jánosi" iskolában, beszereztessenek. Nemde, a méhkas üres és élettelen lesz király nélkül: ilyen az egyház és iskola is, ha nagyjaink s lelkesebb uraink magasztos példái nem éltetik azt . . . Ebből és a fentebb elmondottakból ismét csak azt vonhatjuk tanúságos következésül, hogy a hol a nép, vagy egyes jóltévők látják az iskola szellemi előhaladását, a növendékek fokonkénti tökélyesbülését s a tanító önképzés által szerzett tudományos műveltségét: ott sohasem, vagy igen ritkán marad el az anyagi és erkölcsi jutalom; ott a tanító hálás szeretetben és méltánylatban részesül s az iskolaügy legbuzgóbb pártolásnak örvend. Több élő példát idézhetnék elő, de hogy saját egyházamra visszamenjek, ennek életéből merítek csak egyszerűen ide vonatkozó példát, jelesül: míg itt a nép, főleg az érdeklettebb szülék gyermekeiknek semmi előmenetelüket s értelmi fejlődésüket a múlt években nem látták és nem tapasztalták: hallani sem akartak semmiféle iskolai reformról s taneszközök beszerzéséről; sőt legerősebb sürgetéseinkre is boszúsan felelék: „minek az? jobb volna, ha a gyermek is otthon ülne, mi haszna jár iskolába? mikkor ott nem tanul semmit; maholnap azt is elfelejti, a mit eddig tudott" .... és most, midőn egy, hivatása legboldogítóbb feladatát meg*