Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-07-15 / 28. szám

KÖNYVISMERTETÉS. „Korunkban hazánknak legnagyobb fia.1

' Emlékbeszéd, melyet gróf Széchenyi István végtisztességére tartott Nagy Péter, kolozsvári ref. lelkész, A „legnagyobb magyar" végtiszteletére az országban mondott emlékbeszédeknél misem alkalmasabb a nemzetnek — nem közérzületéről, mert ez iránt hála isten már tisztában vagyunk — hanem helyenkénti hangulatáról és a közvélemény „mivoltáról biztos" fölvilágosítást szolg-álalatni. — Erdélyben eddigelé két emlékbeszédröl van tudomásunk, melyek a figyelmet egy vagy más tetkintetben kiválólag megérdemlik: egyik Medgyesé, melyet a deézsi casinó kinyomatott, de a sajtóhatóság lefoglalt, és így csak kéziratban kereng; másik a Nagy Péter, kolozsvári ref. papé. Igaztalanságnak tartjuk , hogy a „Kol. Közlöny" e, mindenesetre irodalmi nyelven készült kis munkát meg sem említette. A mulasztásnak annyival inkább föl kell tűnni, mert Nagy P. emlékbeszéde — nem belértékénél, de némely tételeinél fogva — a hallgató nagy és mívelt közönség előtt szükségkép sensatiot — már akármilyet — kellett, hogy gerjeszszen, és csak e körülmény miatt is szót érdemel. — Nekünk ez emlékbeszéd történetesen nem sokára megjelenése után kezünkbe akadt, de még a „K. K." hallgatása sem ösztönzött volna taglalására, ha Peti J. urnák a „Prot. Egyh. és Isk. Lap" 24-dik számában foglalt rövid ismertetését nem látjuk, ki minden kifogás nélkül helybehagyva ajánlja a kézönség figyelmébe. Erdélyben a közvélemény ellenkezőleg szól. S nem is csudáljuk, hogy e beszédnek egy pár állítása megütödést okozott. Szónok a szomorú mult sebeit feltárva egy „nagyszerű tévedés" fölött mondja ki kárhoztató szavát, kifeledvén a számításból, hogy a vallás — a politikával ellenkezőleg — nem az eredményt, csupán az indító okot nézi, s nem a sikertől, hanem a szándék tisztaságától függeszti fel helyeslő, vagy kárhoztató Ítéletét. Azért szavai vezércikkbe jól illhettek volna, de a hitszónok szájából méltán némi visszahatást gerjeszthettek. De egyáltalában a deprecatiora a négy szemköztöt a nyilvánosságnál uiég mind ajánlatosabbnak tartjuk. Nagy tévedésben lélekzett továbbá a tisztelt hitszónok ur, midőn Széchenyi eltökélését és készületi éveit rajzolgatván a magyar irodalom jelen állapotára ily szavakkal vonatkozik: „Vizsgáljátok meg irodalmunkat , és nagy dombnak fogjátok találni, melyben, ha van is drágagyöngy, de bizonynyal több a ,szemét;" s pedig a nagyobb rész után szoktunk valamit elnevezni." Ki irodalmunkban csak felületes jártassággal dicsekedhetik is, könnyen átláthatja e nézet alaptalanságát. A közelebbi évekről nemcsak közkedvességre, de a müvek mennyiség szerinti túlnyomó voltára nézve is: Arany, Tompa, Sárosy, Lévay, Jókai, Kemény, Eötvös, Józsika, Fáy, Degré, Szathmáry, Szigligeti, Dobsa tekinthetők szépirodalmunk képviselőiül (mert erről van szó), „és még mások," kiknek egyenkénti munkássága , termékenységre vagy mübecsre nézve ezeknek utána áll, de szónok szemétdombját még sem szaporítja. — A kik ezen kivül vannak, mondom, nemcsak tekintély, de physicai szám szerint is a kisebbséget teszik. Hírlapirodalmunk pedig a külföldével egyenlő színvonalon áll, ha azt több tekintetben felül nem múlja ! „A gyermek — folytatja N. P. — mihelyt megtanul folyvást irni, már az iskola padjain iróvá keni fel magát, és a ki felkapkodott néhány emésztetlen eszmét, feltolakodik, hogy a közvéleményt vezérelje." Ugy jő ki, mintha szerző irodalmunk közelmúltjával teljesen ismeretlen volna, s feledné, hogy Kazinczy, Kisfaludy S., Kölcsey, Vörösmarty, Bajza — az egész magyar classicitás! — az iskola padjain (15—16 éves korukban) léptek ki azon pályára, melyet maguk és a nemzet dicsőségére futottak meg; a nagy Petötfit nem is említve, ki ujabb igazságot szolgáltatott Voltaire mondásának : Dans les ames bien nées La valeur n'attende pas le nombre des années! Az irodalom nyilt tér, a hol cáfolásra minden tévtan ellenében „szabad a vásár," fövezérelv pedig a „ne ki — de mi." A mi pedig magát Széchényit illeti: az ö nemcsak államférfiúi, de irói nagysága felől ma senki sem kételkedik ugyan, hanem az is kétségtelen, hogy korábban kezdett tanulmányok és gyakorlat, erőteljes, ragyogó nyelvezetének világosságára s magyaros zamatjára nem csekély és kívánatos befolyással lehettek volna. A címet oknélküli pleonasmusnak hiszszük. Ennyi, a mit e, különben ügyes szerkezetű és hatásos emlékbeszédröl megjegyezni szükségesnek véltünk. A zárimára fölmerült észrevételeinket jónak látjuk elhallgatni; azonban megvalljuk, a rajta elömlő hypocrisist ily alkalomra és ilyen helyt kedvetlenül láttuk. Zilahy Károly. „Sárospataki Füzetek}1

Protestáns és tudományos folyó • irat. Egyház és nevelés, tudomány és irodalom körében Kiadják Erdélyi J. Hegedűs L. Szerkesztik Antalji J. Arvai J. Negyedik év folyam. V. Sárospatak 1860. Címzett füzetek negyedik év folyamának első feléből az utolsó előtti szállítmányt mutatjuk be ezúttal az olvasó közönségnek. — Nem is szükség már mondanunk, hogy e folyóiratot mily öszhangzó elismerésben részelteti folytonosan az összes napi sajtó, s mennyire néikülözhetlen organumának tekinti, közelebbről protestáns egyházunk. A gondos és ügyes szerkesztés, a válogatott és változatos tartalom szinte már megszokottak e füzeteknél. Nincs hát egyéb mondani valónk, minthogy az uj fél év közeledtével újítsa meg az olvasó is megrendelését; és a Füzeteket minél szélesebb körben terjeszteni azért tartsa kötelességének, hogy ezáltal azoknak necsak létele biztosíttassék, hanem mindenképeni gyarapodása is eszközöltessék. Ez V-dik szállítmány következő dűs tartalommal jelent meg: Rousseau neveléstana, Emiljében kifejtve Szeberényi Lajostól. A skót szabad-egyház cs kardroszi eset...