Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-07-15 / 28. szám

arról senki sem kételkedhetik, ki az „Evanj. cirkevni noviny" mind régibb, mind ujabb számait olvassa, hol a viszálkodás konkolya még most is, midőn a másik fél oly testvéries őszinteséggel nyújtja kezét a kibékülésre, szakadatlanul hintetik. Nem akarom felmutatni azon módot, melylyel az történik, és mely eddig az irodalomban általában, különösen az egyháziban ismeretlen volt, és melynek az irodalomba átültetésére legkevésbbé sem volt szükség. Vagy mit mondjunk azon egyházi lapról, mely az egyház tekintélyes férfiait (b. Prónay Gábort és Esztergály Mihályt) szemtelen hazugsággal vádolja, csupa lopásról, nemzetgyilkolásról beszél (lásd 11. sz.), mely a pátenst el nem fogadott protestáns egyházról ekkép nyilatkozik: „Ezek azon nyüvek (bocsánat, hogy ily gyümölcsöt kell a nevezett lap fájáról felmutatnom), azon férgek, melyek a holt testben szeretnek turkálni: s gyülekezetcinkben a múltból sok halalálos seb van, melyekbe, mint lakomára ama nyüvek (így) telepednek" stb. (1. 12. sz:) ? E lap megfeledkezve illemről, erkölcsiségről, testvéri szeretetről, ugyanazon fegyvert használja, melylyel minket méltatlanul vádoltak; hogy t. i. a pátens el nem fogadását nemzetiségi célok kivitelére használjuk, midőn a szegény tudatlan népet azzal akarja elámítani, miszerint az egyetemes egyház nagy többsége csupán azért nem akarta a pátenst elfogadni, és most azért kívánja az egyességet, hogy a tótokat „magyarokká és kálvinistákká" tegye. (! ?) L. a 12. sz. vezércikkét. Pedig ezt nem valamely „alföldi betyár," de műveltnek tartatni kivánó pesti pap (!) irta. Ha nyilvános lapokban ily nemzetiségek elleni izgatásokkal akarják a népet felvilágosítani, képzelhetni, mik történtek, mik mondattak ott, hol nem kellett annyira a nyilvánosság előtt pirulni. Mindezt azonban legkevésbbé sem viszálkodási és feleselési viszketegből, de csupán azért hoztam fel, hogy bebizonyítsam, mennyire félrevezettetett és vezettetik még most is a mi jó népünk, következőleg, hogy az ily elámított, de később öntudatra ébredt gyülekezeteket kötelességünk, körünkbe visszafogadni. Egészen más kérdés az : mi történjék azon egyházi hivatalnokokkal, különösen lelkészekkel, kiknek meggyőződésükkel ellenkezik az autonom egyházhoz visszatérni, midőn ezt gyülekezeteik akarják ? Nem akarom kárhoztatni senkinek meggyőződését, még akkor sem; ha eléggé arcátlan az enyimet gyanúsítani. Ám legyen az ö meggyőződése szerint. Amaz eltévedett atyánkfiaira nézve tehát célszerűnek látom, hogy ügyekezzünk őket, mint az evangyéliom pásztora az elveszett századik juhot, az asszony az elveszett tizedik drakhmát fölkeresni, hogy legyen örömük a menny angyalainak. Azoknál pedig, kik az egyházkormányzat ily lényeges kérdésében meggyőződésüket nem képesek az egyetemes egyházéhoz alkalmazni, épen e meggyöződésök iránt tanúsított szilárdságuk miatt, fölteszek annyi jellemszilárdságot, hogy azon egyházakat, melyek az autonom anyaegyházhoz visszakívánkoznak, elhagyandják. Mert olyan meggyöződésök csak még sem lehet, miszerint azt hiszik, hogy az egyház van a lelkészért, nem pedig a lelkész az egyházért. Protestáns egyházunkban érvényre csak az emelhető, mit az egyházak a lelkészekkel együtt akarnak, nem pedig az, mit a lelkészek az egyházak ellenére kívánnak. Azonban nem esem még kétségbe. Sőt jól esik lelkemnek azon boldogító reménynyel kecsegtetnem magamat, hogy a pünkösdi sz. Lélek meg fogja szállani tévelygő atyánkfiait is, hogy nem fogják akarni az egyház szent érdekeit nemzetiségi torzalkodások előidézésére kizsákmányolni; de visszatérve , elfogadják testvérileg nyújtott jobbunkat. Vegyétek testvéreim, e felszólalásomat is annak, a mi lenni akar, a mi főpásztorunkhoz, a Jézus Krisztushoz való nyilt, de kíméletes hívásnak. Ezért akartam kerülni minden keserűséget, mert elég nagyok sebeink, minek mélyebbre szakítani azokat ? Végzem szavaimat az apostol nyilatkozatával: „Nincsen sem zsidó, sem görög, nincsen sem szolga, sem szabados ; nincsen sem férfiú, sem asszony között válogatás; mert mindnyájan egy vagyunk a Jézus Krisztusban." Gal. 3, 28. Ezt nektek is kell akarnotok, ha 2. Kor. 13, 11. szerint kívánjátok, hogy „egy értelemben legyünk, békességben lakjunk, s a szeretetnek és békességnek Istene legyen velünk." Amen. Szeberényi Lajos. Lelké szválasztás és a káplánok lelkészül meghivatása. (Folytatás). Mondja Qj£), hogy hamistétel az, mintha káplánját rendes lelkészül meg nem választhatván a gyülekezet, kedvencétől „örökre" elesnék; mert ugy mond, ha egymásnak vannak rendelve, megtalálják még egymást az életben. — Ezt QO ellenembe látszik mondani; holott én múltkori cikkemben az „örökre" epithetont nem tettem állításomban; azon epitheton nélkül pedig nem látom be, micsoda „hamisság" volna múltkori cikkemnek e pontra vonatkozó tételében. Becsülöm QfT) erős hitét az isteni gondviselés biztos vezérlése felöl; csak azt vagyok bátor épen azon hitből kiindulva mondani, hogy ha valamely gyülekezetbe X. vagy Y. rendes lelkészt pnedestinálta az Isten: ugy az odavaló lelkész lesz bizonyosan elohb utóbb még akkor is, ha a helybeli káplánnak lelkészül megválaszthatása megengedtetik ; és igy a Q(£) által indokul felhozott pnedestinatio szempontjából a káplán sem foszthatja meg a teljes választási szabadság mellett is a r. lelkészt szerencséjétől. Azt pedig élő példából tudom, hogy a legjobb reménységgel indult káplán meg nem adatván lelkészül a gyülekezetnek, mely öt elválasztotta, nem csak ezen, de minden egyéb szerencsétől is elesett, elkedvetlenedett, bűskomorrá vált s abból, ki tán jeles és boldog férfiú leendett, lett egy mind önmagával, mind pályájával elégületlenkedö s önmaga további képzésében is megrokkant lelkű szerencsétlen. Igaz, hogy vannak sok szegény gyülekezetben nyomorgó s jobb sorsra érdemes jeles lelkészek; de ha ezek jobb jövedelmű gyűl e-