Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-01-20 / 3. szám

gyalása helyett csupán terjengős, de sötétben hagyott, mindenfelé ágazó, de tagozatlan gondolatokkal találkozunk. — Ám ha ontologiás tételből való kiindulásra van szükség (?) — jó; de e kiindulás vezessen hát célhoz, s hadd láthassuk meg ott az igért fogalmat szinrőlszínre. — Azonban — bocsánat a hasonlatért — de e tárgyalással valami olyan forma történik, mint mikor csak kerülget valaki valamit, s hol jobbra, bol balra ugrik. Mit kelljen hát a szenttörténeti álláspont alatt értenünk? Micsoda az ez alapra fektetendő valláshatárzat? Ez itt a fő és kifejtendő kérdés; a tárgyalás fő-és középpontja. — Szerző gondolatai azonban, valószínűleg a fékezni nem tudott eszmebőség miatt mintegy központon kívül mozognak, úgyannyira, hogy két egymásra közvetlenül következő lapon ép e miatt kénytelen magának ellentmondani. — A 27-ik lap végén —mint láttuk—.az érzelmi valláshatárzatról azt mondja: előnye az, hogy subsistentialis alapon fogja fel a vallást; a 28-ik lapon pedig (alulról 6 ik sor) ez áll : mert váljon úgy az érzelem, mint a lelkiismeret, nem substantialis jellemű e, nem egyetemes tulajdona-e az emberiségnek f De azt követőleg, találunk még is valamit, mi a szenttörténelmi álláspont megérthetésére némi világot vet. nA szent történelmi nézelem szerint" — így következik a felebbiek után, — „azon kegyelmi ajándék, mely által az emberiség az isteninek előterjesztésére felképeztetik (inkább : képesíttetik), csupán subsistentialis tidajdon az emberiségre való tekintetben. Oly tulajdona ez az ember-világnak, melynek kora lejárt a szent történetben, az emberiség vallásos nevelésében, és a kánoni productivitas létrejöttében. Állapodjunk meg itt egy kissé, s lássuk közelebbről, mit kelljen ez alatt értenünk. — Semmi egyebet nem lehet, legalább az idézettek hűtlen értelmezése nélkül nem, minthogy a szent-történelmi nézelem szerint a vallás nem szó szoros értelmébeni határozottsága az emberiségnek, — azaz nem oly tulajdona, élet mozzanata avagy működése, nem oly habitusa, avagy functíója a léleknek, melynél fogva magában tartaná, magában érezhetné és tudhatná az istenit, hanem , mint szerző mondja, csupán subsistentialis, -- vagyis olyan , hogy az isteni lényeg az emberinek felette és kivüle marad. És hogy ez értelmezésünk helyes, bizonyítja a 30 ik lapon Schweizerböl vett idézet: „a lógósnak nem substanciája, hanem subsistenciája lett emberré; a helyett hogy Jézus emberi természetével az isteni természet tulajdonságai közöltettek volna, a szentlélek adományinak csupán azon teljét kapta, melyeknek elfogadására képes, és a melyek által az isteninek előterjesztésére mintegy felképeztetett Továbbá oly tulajdona ez az embervilágnak (már t. i. az isteninek előterjesztésére való képesség=:a vallás), melynek kora lejárt a szent történetben, s a canoui productivitas létrejöttében. — Ezt hiszen minden bővebb körülírás nélkül lehet érteni. Hanem a mi most már a továbbit illeti: jelesül e felfogás és meghatározás igazságának mibenlétét: erre nézve szűkség egy pár szót szólanunk. Nem lehet félreismerni, hogy szerzőnek minden törekvése e felfogásban oda irányul, mi kép a pantheismustól, nem különben mindenféle anthropomorphisticus és authropopathisticus színezettől távol tartsa magát; de hogy a másik túlságtól is megvolna ez álláspont óva: azt szerzőnek csak akarni lehetett, igazolni azonban és evidenssé tenni nem sikerült. A szent-történeti nézelem, illetőleg a subsistentia fönebb látott formája szerint, nemcsak valószínű, de teljesen igaz Schwartz-nak azon állítása, hogy az ekkép felfogott vallás eszméje teljesen a történet előtti időkbe vitetik viszsza s azon ideális létben ment volna már végbe oly cselekvény, mely vallásos tekintetben a jelenre kiterjedt; — ezt egyáltalában meg nem cáfolja azon semmikép nem indokolt, hanem csak kényszerűségből oda szúrt következtetés (ugyancsak 30-ik lap): hogy kell lennie oly térnek, a hol Istennek rendes vagy világgondviselési munkássága mellett, az Ő öröklételének megfelelő munkásság nyilvánuljon. A szent-történet ezen tér stb. Annyira nem következik ez a fönebbiekből, hogy azokkal inkább ellentétlen áll. Legalább a szent történet tere és időszaka ez által elkülöníttetik az emberiség történeti életének mezejétől. Pedig ezt absolut értelemben tenni, — az Isten országa megalakulása eszméjének helyes értése mellett — senki, tehát szerzőnk sem akarhatja. S hogy nem is akarja: mutatja a 32- és 33-ik lapon olvasható idézet Schellingtől, melynek sarkpontja a körül fordul meg, hogy a keresztyénség lényegesen történelmi tény, és pedig épen az ige testté lételének esete a magasabb történelmi tény. Azonban a mily igaz és kifogás nélküli e felfogás, — magában tekintve: úgy más részről közelebbi megtekintésnél kitűnik, hegy nem igen szolgál annak bizonyítására, a mit szerző vele igazolni akar, mert Schelling nem kizárólag a szent történetet érti, hanem a történeti ténylegességet általában: — azt pedig, hogy a vallás oly minőségű subsistentiális tulajdona volna az emberiségnek, mint szerző ezt tanítja ; Schellingnek egy szavából sem lehet, még csak távolról is következtetni. Vélekedésünk szerint abban áll azért e felfogásnak hiányossága, hogy szerző a különösebb kijelentés fogalmát összetéveszti a vallásé-wal, s az azt illető megszorításokat emerre is alkalmazni kívánja. A vallásrai képesség egyetemes, s lényegi (substancialis) tulajdona az emberiségnek, ezen vallás tartalmának bővebb és eredeti s egyszersmind minden idegen elemtől tiszta kifejezése, azaz a kijelentés —- ez igenis a szent történet időszakába esik. — S azt jegyezzük még meg, hogy ha az emberi lélekben még az érzelem is, mint Schelling mondja, eseményes, s e miatt nem lehet azt a vallás kútfejének tartani: ebből csak még sem akarjuk azért azt következtetni, hogy lelkünkben nincs semmi állandó, nem esetleges, de sőt isteni állag, — mert hisz akkor mi volna bennünk a halhatatlan, a mi visszatér úrához, Istenéhez ? Hoszszasabb fejtegetésbe ezúttal nem bocsátkozhatunk, mert az meszsze vezetne bennünket, s bírálatunk túllépné a kellő határokat. — Már az eddigi ter-