Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-05-04 / 19. szám

1669-ben. Elhallgassam a méltóságok felett prédikállott, kinyomtatott gyönyörűséges tanításit, minémü amaz „Dicsőséges emlékezetű II. Rákóczy György" temetése felett, az okos Abagail szavaiból, I. Sam. 25. 28. tött, sziveket megfacsaró, alkalmatos időben mondott tanítása. Minémü az Enocnak Istennel mindennapi járásárul tött halotti prédikátiója, a néhai méltóságos ur Rhédei Fer. teste felett. Kijőve a Dagon ledülése is és végezetre ezleghasznossabb munkája a Sión vára is világot láta. Nem csuda hát, hogy ennyi sok terhes munkák közt egészsége meggyengtile, haja, szakálla, mint a fehér galamb, megfejértile s őszüle. Jóllehet a világtól sok méltatlanságokkal terheltették, de ez drága szép munkák miatt kelle szenvedni, mindenféle keserves állapotokat. Sok szenvedési közt nem utolsó a mellyet szenvede 1670 ben minden igaz ok nélkül. A zebesi prédikátor bemenvén sokadalmi alkalmatossággal öszvekap az utczán két barátokkal, elsőben szóval, azután az egyiknek az orrát feltalálja ütni, ugy hogy a barát orrából kijő a vér, a barát fut a generálisra Csáky Ferencre panaszolni, kiuek vért mutat, azonban a prédikátor elébb áll a galambok árrával, a generális reá izen ártatlan Czeglédi Istvánra, (a ki álmában sem ontott barát vért) illyen izenettel, hogy a prédikátort állassa elő, avagy tétessen satisfactiót a barát véréért; az ártatlan ember keményen mondja, hogy mivel nem esperest, nincsen hatalmában, hogy vagy előállassa, vagy megbüntesse, vagy pénzbeli satisfactiót tétessen, hanem igéri arra magát, hogy az abaujvármegyi esperestnek megírja a dolgot, melyet meg is cselekedett, de már akkor elfutottak volt a hegyek alól a prédikátorok 8 azokkal együtt az esperest is; midőn azért a generális ilyen módon kívánságának eleget nem tehetne, reáveti az ártatlanra, hogy a más bűnéért fizessen 200 magyar forintokat, melyeket kéntelenség alatt, mind egy pénzig maga erszényéből ki nem telvén, hanem másoktól kérvén kölcsön, meg kelle fizetni, s akkor egy kevéssé, ugy menekedett meg a méltatlan garázdáiul. De nem sokáig lön pihenése, mert midőn amaz boldogtalan zenebona támada, ugyan ezen 1670-ben, és sok evangelicus főrendeket a generális megfogdostatott volna, fortéit fogván szegény jámborhoz, hogy Erdélyben támadást indítani járt volna,) holott mind a méltóságok sancte tanúbizonyságot tésznek, s mind maga sokszor lelkiismeretinek tisztaságával, okátbemenetelinek, nem egyebet jelentett, hanem hogy a cassai ekklesiához és scholához patrociniumot szerezzen, melyet végben is vitt volt.) De mint lön a dolog 1670 ben 18. napján Mihályhavának, egy németh officer egy néhányad magával házára megyen és olyan szín alatt, mintha valamely rab főember vigasztalására hivattatnék, fel kell menni a rabok közé, holott midőn egy néhány napok alatt, prédikállana és könyörgene a rabok előtt, 28. napján azon hónak, estve későn, muskatélyokkal fejét s oldalait megdöfölvén, a Tárkányiné házához viteték egy búzás bóltban rekeszteték, kivont fegyverrel őrizteték és a nagy gyenge ember tizennégy napig sanyargattaték a rabságban; a honnét tiz ezer forint kezességen kivétetvén, maga házánál mind sinlett pünkösd haváig, a mikor érkezvén onnan felül citatio, a halálra való beteg ember 27. napján pünkösd havának a posoni útra megindittaték, halgatóitúl keserves jajszóval kikiserteték, ritka hűségű hites társa vele együtt, útra erede, és az elindulástól fogva, tizenegyedik napon u. m. Iván havának 5-dik napján a nagyszombati mezőben, lelkét szép csendesen hűséges teremtőjének és megváltójának megadá, életének 51-dik, cassai prédikátorságának 19-dik temetése esztendejében. Temetése Nagy-Szombatban meg nem engedteték, hanem épen Pozsonyba kelle felvinni, a holott midőn kételkednének felőle, ha a Czeglédi István holt teste volna e, a kamara fiscusa megnézi a bolttestet és eléggé színeli, miért kellett a halálra való emberrel megindulni; végre a felsőktől temetésére való szabadság engedteték és 7. napján Iván havának, minden halotti külső ceremónia nélkül, a Pozsonban citáltatott evangelicus főrendektől, szép frequentiával elkísértetvén, a pozsoni közönséges temetőben, Bónis Ferenc mellé temetteték. így takarítá Isten be az ő megért búzáját az ő csüriben (a maga emlékezetes szavai szerint: Én az én Istenemnek megért búzája vagyok, kész vagyok learattatni s a mennyei csűrben betakaríttatni. A mely igaz vallást élő nyelvel tanított, s írásival erősített, abban utolsó pihenésig álhatatossan megmaradott; sőt kérdetvén halála előtt nem sok napokkal, ha elméjén valami nehézség nem volna, nagy erős állítással. Istenét érette magasztalván, azt mondotta, hogy semmi nincsen, hanem rakva vagyon lelke vigasztalással. Valóban Illés lelkével biró ember vala, mert csontjai közzé rekedett volt az illési buzgóság mely őtet nyugodni nem hadta, hanem életével, nyelvével, Írásával, maga megemésztéseig, szolgála az Isten anyaszentegyházának, melyre nézve mostan immár megnyugott minden fáradságitól s örvend az egekben. „Adjon Isten sok Czeglédi Istvánt a magyar Sionban." Szabad legyen ez életrajzhoz adalékul Czeglédi irodalmi működéséről némely jegyzéket közölni. A protestánsok s katholikusok közt a XVII-dik század második felében ingerült és kimélytelen hitvita folyt. S ámbár Mátyás egyfelől Czeglédi, Posaházy és Kézdivásárhelyi Matkó István másfelől voltak a legkitartóbb ellenfelek. Czeglédi maga 1659-ben kezdett abban részt venni. „Beszélgetésével", melynek tárgyául a nagypénteki disciplinálait választá. S midőn arra csakhamar egy rövid válasz jelent meg, ő is kiadta feleietjét erre. „Siralmas zarándokolásából, csak nem régen hazaérkezett Malach doctornak néhai napkor elhagyott s kicsinységében vele együtt iskoláztatott Melach tudós barátjával való pajtársi szóbeszéde, melybeu feje hajtogatásában sápit azon, hogy az ő tőle ó időben elbúcsúzott fényes hirt viselő szives Jonáthánnya: csekély elmét kezdett viselni egy kálvinistának a nagypénteki ostorozás felül való castigálásában. E munka (12-edrét XXIV. és 301 1.) Bocskai Istvánnak van ajánlva. Bevezetése a család nemzedékrendjét irja le s dicsőíti a fejedelmet s hálát mond az „utolsó Bocskainak" azon jó tettekórt, melyeket vele