Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-04-27 / 17. szám

mindig késznek az alkudozásra akár a római egyház, akár a mindinkább élesebben elváló schweizi reformátorok irányában. Mindenben a mi nem közvetlen az elvet illette, kész volt engedni inkább az ellenfél még túlfeszített igényeinek is, minthogy makacsság által okozója legyen a szakadás tovább terjedésének. E gondolkodását világosan kitűntette a schmalkaldi értekezleten 1537. Luther a schmalk. cikkekben a pápát sem jure divino, sem jure humano nem akarja elismerni, mert ha a pápának többé isteni tekintélye nincs, hanem csak emberi, ezáltal az egyház egysége el nem érhető'. Ennek ellenében Melanchthon a nevezett cikkek alá tett neve aláirásához azt a megjegyzést toldja: „a pápáról azt tartom, hogyha az evangyéliomot megengedi, akkor a „béke és az egyetemes egység" tekintetéből a püspökök feletti felsőbbsége, melylyel bir, jure humano általunk is megengedhető." Melanchthon ellenei az ilyféle nyilatkozatokban papismust sejtettek, és a reformatió ügye iránti őszinteségét vonták kétségbe; mi ilyesmit sem nem keresünk, sem nem találunk Melanchthon szavaiban, működésében. Ő a keresztyénség reformját akarta, de irtózott a szakadástól, a hierarchia elvét megdöntetni kivánta, de látható állandó vezérek Injában tartott a fejetlenségtől. Még 1530-ban azt irá Camerariusnak: „Bár tudnám a püspököknek, ha nem is uralkodását megerősíteni, de igazgatásukat helyreállítani. Mert látom, milyen egyház lesz az, melyet az egyházi kormányzat feloszlásával nyerünk. Sokkal elviselhetetlenebb lesz a zsarnokság, mint az előtt volt." Még csak gondolatában sem fordult meg Melanchthonnak az, mit korunkban már minden ember belát, hogy az egyházi ügyek vezetésére egyedül alkalmas kormányforma a képviseleti önkormányzat. Ez a kormányzatról akkor uralkodott eszmékkel annyira ellenkezett, hogy Melanchthon arra nem gondolhatott. — Ilyen az uralkodó eszmék befolyásának hatalma még a legfelvílágosodottabb elmékre is! 1546-ban a német reformatió egén tündöklött nap leszállt, Luther meghalt, és a mit eddig ketten végeztek, a nagy munka egész terhe Melanchthon vállaira sulyosodott. Kétségbe vonhatlan nagy érdemek első helyre állították a szerény férfit, hova nem vágyott, és akaratja ellen föl kellett venni a súlyos fegyvert, melyet elhunyt bajtársa oly hatalmasan villogtatott vala, de Melanchthon gyönge karjai meg nem birták. S pedig Melanchthon küzdelme kétszeres volt, Luther csak a reformatió ellenei ellen harcolt, és harcát követői gyámolították j Melanchthon önfelei, kik szellemét föl nem fogták, támadták meg, és az ez oldalról kitűnt gyöngesége a külelleneket is merészebbekké tette. A Melanchthon beleegyezésével 1548-ban létrejött lipcsei interim, mely állítólag közömbös külsőségekre szorítkozott, de valójában a reformatió lényege ellen volt intézve, feleinek méltó neheztelését vonta maga után, és előidézte a wormsi kudarcot, hol a római katholikusokkal tartandó vitatkozás azért nem jöhetett létre, mert a protestáns oldalon levők a vitatkozás megkezdését addig nem engedték, míg elébb több tételekre nézve kárhoztató itélet nem mondatik, miáltal, minthogy ama tételek többnyire Melanchthon nézeteit tartalmazták, egyenesen annak sujtása céloztatott. Nem folytatom tovább a bántalmak felsorolását, melyek különösen 1548-on tul Melanchthonra özönnel szakadtak és élete utolsó éveit annyira elkeserítették, hogy szinte azt kezdte hinni, miszerint élete célját elhibázta. — Közsorsa az mindazoknak, kik nagy mozgalmak idején közvetítő szerepet vállalnak, és mindakét résznek igazat szolgáltatni kívánván, innen is, túlnan is félreismertetnek, és végre mindakét rész ellenök fordul. Melanchthon e szerencsétlen helyzetéhez tragícus érdek is csatlakozik, a mennyiben abba akarata ellenére csaknem végzetszerüleg sodortatott és ragadtatott tova. Két kincse volt szivének egész életén át: a hit s a tudomány; hite kedvéért lemondott a csendes elvonultságról, mely a tudomány mivelőjének ép oly szükséges, minthogy Melanchthonnak kedves is volt, és midőn sikra szállt a szent ügyért, a keresztyénség világtörténelmi eszméje miatt szem elől téveszté a valóságos élet formaköveteléseit, és tulbuzgók azon ügy árulójaként tűntették fel, melyért annyit áldozott. Ez nagyon szomorító, de tanulságos. S most, halhatatlan férfi! ha mennyei lakhelyedből, hol az Augustinusok, Lutherek, Kálvinok és Zwinglik lelkivel a szenvedelmek zaklató bilincseitől megszabadulva társalogsz, szellemed pillanatiglan leereszkednék ahhoz, mit a földön nagy ügyeknek címezni szoktunk: tapasztalni fogod,