Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-01-29 / 5. szám

kész urak és egyház közt létrejött. Nekem nincs legkisebb kétségem t. Elefánt Mihály ur iránt, meg vagyok győződve, hogy tudomása sincs róla, s így legtávolabbról sem folyt bele, mert ha ez a meggyőződésem nem lenne, ugy az emberek erkölcsisége felett kétségbe kellene esnem, és a legszentebb fogadásokat képmutatásnak, puszta üres elámító szavaknak tartanom. — Átlátta s meggyőződött a felől, a mint előttem fekvő nyilatkozata is tartja, hogy ezen az uton babérokat szerezni nem lehet, hanem betegsége vértódulása, mely ötet oly ingerlő beteg állapotba helyeztette, megszűntével egészséges testtel és lélekkel megpillantván az örvényt, mely felé akaratlanul sietett, — dicsőségére legyen mondva, — megfordult. Bevégeztével mondanom kell, hogy a Nem-presbyter, eszköz más kezében, — de sem ő, sem a principálisa célját soha el nem éri. — Ezen őszinte nyilatkozattal tartoztam az igazságnak, melynek az Egyházi s Iskolai lapban való beiktatásáért, a t. szerkesztőséget ezennel felkérem. Kelt Tályán, jan. 21-kén 1859. Sóhalmy Samu János, a hegyaljai esp. másodfelügyelője. E felvilágosításokra egy két szerkesztői észrevétel. Óhajtom , hogy az olvasó az unalomért, melyet csatázásaink neki okoznak, az ügyek és helyzetek világosságra-hozásában leljen némi kárpótlást. Dessewffy Aurél. Üdvözlöm e cikk íróját, mint első felszólalót a nyíregyházi egyház mellett, ki nem puszta személyeskedéseket, hanem a dologhoz tartozót is hozván fel, alkalmat nyújt nekem is a kérdés földerítésére valami keveset elmondhatni és azt az elvek terére vinni, a hol is egyedül lehetséges a higgadt itélethozás. Constatirozzuk e tekintetben a tényeket, ezeknek folytán jöjjünk tisztába az elvek felett. Lapunk múlt évi 13-dik számában megjelent tiszt. Elefánt Mihály ur cikke az autonómiáról. Erre csakhamar a nyiregyházi egyháztanács egy, a két lelkésze ellen irányzott iszonyatos vádiratot küldött be hozzám kiadás végett egy — ha jól emlékszem , mert később vissza küldtem -— esperességi jegyzőkönyvi kivonattal, a hová ^ az Ugy, mint pörös kereset, szinte fel volt terjesztve s egy kisérő levéllel, mely kezem közt van s melynek közrebocsátása által az egész ügyre kétségkívül nagy világot derítenék , azonban azt olvasó közönségünk, de még inkább vallásunk és összes egyházunk iránti tiszteletből egész i s terjedelmében közzé nem tehetem, a mennyiben oly hangon van irva, mely az illedelem legszerényebb követeléseinek sem felel meg. A levél eleje és veleje ez : „Meg vagyunk tökéletesen győződve arról, miszerint az igen tisztelt szerkesztőség, egyházi s iskolai lapja 13-dik számában közlött „Autonomia" címíi s Elefánt Mihály egyik ev. lelkész Nyíregyházán aláírással ellátott cikk vételekor első tekintetre átlátta, hogy szerzőnek távolról sem volt nemes szándoka e lapokat egy kitűzött tárgynak megfelelő értekezéssel gazdagítani; hanem tüzetesen egy, in partibus létező ev. anyaszentegyház hatvan tagból álló tanács testülete ellen aljas gúnyiratot országos nyilvánosság eleibe bocsátani. Miután t. Elefánt ur mint nyiregyházi lelkész mutatja be gúnyiratát, miután abban egy népes anyaegyház tanácsának • kíméletlen legyaláztatását tűzte ki szent feladatául így állván dolgaink : az osztó-igazság és önvédelem érdekében megkülönböztetett tisztelettel kérjük az igen tisztelt szerkesztőséget, hogy — közrebocsátván a sokszor említett gúnyiratot — ide rekesztett ellencikkünket mielőbb s egész terjedelmébett lapjaik hasábjaira fölvenni és szintén nyilvánosság eleibe bocsátani méltóztassék, — mert ennek csakis ott van legilletékesebb helye, hol a megtámadás történt." Erre én tek. Mesko Pál egyházi felügyelő úrhoz mint az egyháztanács elnökéhez, következő sorokat intéztem : ! „Előre bocsátván azt, hogy ha valaki lapunkban , becsületében, I megtámadtatott, annak ugyancsak lapunk hasábjaiban igazságot szolgáltatni, mindég szent kötelességünknek ismerjük, annál szentebbnek, ha a megtámadott rész épen morális testület: legyen szabad mégis e jelen esetben néhány szerény észrevételt tennem. Lapunk 13-dik számában megjelent egy cikk, melyben tisztelendő Elefánt ur az igaz autonomia szempontjából megtámadja az egyházainkban itt-ott divatozó anti-autonomicus egyház igazgatási eljárásokat. S hogy ne láttassék levegőbe beszélni, elmondja, hogy ismer a hazában presbyteriumot, mely a néptől választva nem levén (mert maga egészíti ki magát), ettől egészen különvált testületet képez, mely a papot, ki hivatalánál fogva egyházi dolgokban bizony főszemély, gyűlésein mellőzi, és végre az egyház ! vagyonát testületileg kezeli s arról a népnek nem számol stb. Hogy ily rendszert az autonomia szempontjából helyesnek nem mondhatni, az világos; de azért lehetnek az ily rendszer mellett működő presbyterium tagjai a világon legbecsületesebb emberek, mert a rendszer és az ember kétféle s a rendszer hibáiért nem az egyes, hanem az egész felelős. Most önök feljajdulnak s azt mondják, hogy nekem első tekintetre át kellett látnom, miszerint szerzőnek nem volt nemes szándoka, hanem hogy aljas gúnyiratot akart saját presbyteriuma ellen irni. En Istenem ! hogy lehet már az ilyet állítani ? Mikor az országban akárhány egyházat tudok, a hol jelenben hasonló rendszer áll fen *), miből sejthettem volna én, : hogy az Elefánt ur által oly erősen sújtott presbyterium épen az, mely csont az ő csontjaiból és hus az ő húsából ? De végre ez mindegy. S ha Önök a lapomban megsértettek, nekem kötelességem Önöknek igazságot szolgáltatni. De vannak-e Önök a nevezett i cikk által csakugyan megsértve ? A dolog így áll: tiszt. Elefánt ! ur senkit nem nevez s csak azt mondja, hogy van hazánkban egyház, melyben az autonómiával ellenkező rendszer uralkodik. Ezt Önök magokra veszik s azt mondják, hogy pelengérre i vannak állítva az egész ország előtt. — Megvallom, ezt én nem értem. Vagy áll Nyíregyházán a t. Elefánt ur által ecsetelt rendszer és Önök ezen rendszer fenállását szégyenleni való dolognak tartják; akkor nem recriminatiókkal, a kérdéshez nem tartozó ellenvádakkal kellene felelniök, hanem azzal, hogy az Önmaguk által is roszallott rendszert megszüntetik; vagy pedig nem áll az a rendszer Nyíregyházán, akkor meg, a kinek nem subája, ne vegye magára, s egyáltalában nem látom át, hogy érezhetik akkor magukat ama cikk által megsértve. Szóval, én semmi okot nem látok oly polémia kezdésére, melyből senkinek haszna, épülése, de egyházunknak lemoshatlan gyalázatja kerekedhetik. Sok történt Nyíregyházán ujabb időkben is, a mit érdemesebb volna nyilvánosság elé vinni, mint benső meghasonlásait. En távolból is tudok nem egy vonást a nyiregyházi község benső életéből, mely dicsekvésünk lehet, ilyeneket vigyünk a közönség elibe, de nem oly elkeseredett bajokat, melyek törvény előtt folyván, a közvélemény által többé ugy sem orvosolhatók. Vajha ezen egyedül egyházunk iránti kegyeletből származott és nyilt lélekkel elmondott szavaknak lenne az a hatásuk, hogy az elkeseredés első benyomása alatt írottakat a feledés mélységébe vetnék s a helyett a közönséget mielébb a keresztyéni szeretet példáival megörvendeztetnék." E levelezésből látnivaló, hogy már akkor teljes okom volt meggyőződve és tisztában lenni magammal arra nézve, hogy Nyíregyházán erélyes, buzgó férfiak állhatnak ugyan az egyházi ügyek élén, de hogy azok hivatalos állásának egyházunk elvei szerint teljes jogalapja nincsen. Később az egyháztanács vádiratát visszakövetelte s én azt rögtön minden megjegyzés nélkül visszaktildtem. Ezzel szünet állott be , mert hogy a nyiregyházi egyháztanács egy előkelő tagja egy csomó gorombaságot sújtott fejemhez, azt a szerkesztőséggel járó tenger bajok közt fel sem vettem. Az év vége felé azonban a „Nem-presbyter" cikke érkezett a szerkesztőséghez s én azon meggyőződésben, hogy a cikkírónak a dolog lényegére nézve igaza van; habár I -— ) *) 1. tov. „A szentesi egyház belügyei." Szerk.