Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-11-22 / 47. szám

ház rendkívül roszul volt szabályozva. Olvassuk, mikép a legmagasb méltóságú püspökségeket nyilván eladták; a lázongó nép azt egyiktől elvette a másiknak átadta ; néha valami fajtalan nö ajándékozta azt kéjencének, vagy egy harcias báró még csak gyerköc rokonának. Olvasunk tiz éves, söt öt éves püspökökről is; több pápáról, kik merő ifjoncok voltak, s versenyeztek Caligulával az őrjöngő feslettségben, söt még nönemü pápáról is. És noha ezen legutóbb említett s egykor egész Európában hitt elbeszélést, a mai bírálat szigorú vizsgálódásai kiforgatták a bizonyítékokból: azok köztil, kik félrevetették, a legmélyebb belátásuak is megengedtek annyit, mikép lényegesen nincs benne valószínűtlenség. Saját szigetünkben Alfréd arról panaszkodott, mikép a Themsétöl délfelé egy pap sincs, északfelé is nagyon kevés, kik latinul vagy angolul olvasni tudnának. És ezen tudatlan papság gyakorlotta durva s félpogány népesség között, melyben dán kalózok, kereszteletlenek vagy ütközet alkalmával százanként keresztelitek vegyülének öszve a szász parasztsággál, kik aligha valának jobban oktatva a vallásban. Irland sorsa még keservesb volt: „tota illa per universam Hiberniam dissolutio ecclesiasticae disciplinae, illa ubique pro consvetudine christiana saeva subintroducta barbaries." Sz. Bernárd kitételei. Mi ehezképest nem igen tudjuk megfogni, mikép érezheti magát valamely pap bizonyosnak, hogy rend szentsége hibátlanul jött le. Váljon ő valósággal utódja e az apostoloknak, számtalan efféle esetlegességtől függ: váljon Ethelwolf király alatt egy ostoba pap, midőn az akasztófa s keresztség közül ez utóbbit választott dán foglyok több tucetjeit megkeresztelte, figyelmetlenségből nem mellőzte-e el végrehajtani a szertartást ezen malaszt nélküli áttértek valamelyikén? váljon a hetedik században egy csalárd (impostor), ki sohasem szenteltetett fel, nem állhatott-e elö mint püspök a skótok valamelyik durva tribusában ? váljon egy tíz-tizenkét éves gyerköc, midőn sokkal kábább volt, hogy sem tudta volna mit cselekszik, az elhányt-vetett szertartással valóban átadhatta-e egy tiz éves másik gyerkőcre a püspöki jelleget? Az első századtól kezdve alkalmasint nem kevesebb mint százezer egyén gyakorolotta a püspöki tisztet. Hogy ezek közül számosan voltak nem apostoli utódság szerinti püspökök : egészen bizonyos. Iiooker megengedi, hogy az általános szabálytóli eltérések gyakoriak voltak, s oly bátorsággal minő magas és államférfiéhoz hasonló értelmiségét megilleté kimondja, mikcp „ezen eltérések gyakran menthetők valának." „Néha — ugy mond — lehet igen igazságos és elegendő ok annak megengedésére, hogy az egyházi rend tagjává felszentelés püspök nélkül történjék. Midőn az egyháznak mulhatlanul szüksége van néhány felszentelt egyénre, és püspöke nincs, söt a lehetőség körébe sem esik, hogy püspököt kapjon a ki szenteljen : ily szükség esetében az Istennek szabályszerű intézkedése gyakran megtörtént s meg is történhetett. Ennélfogva nem vagyunk oly egytigyüek, hogy a hatalomnak az apostoloktól egyenes ágvonalbani leszármazását kivétel nélkül sürgessük, azon oknál fogva, mert egymásután szakadatlan sorozatban következett püspökök hajtottak végre minden szentelést."— Kevés kétség lehet, ugy véljük, mikép az utódság — ha ugyan volt valaha — gyakran megszakadt, és pedig még kevésbé tiszteletes módon is. Például tegyük fel — s bátran hiszszük mikép egy jólértesült egyén sem fogja gyanúsításunkat valószintitlennek gondolni — hogy a harmadik században egy elv nélküli, de némi tehetséggel biró kalandor , becstelen élet folyama alatt hitjelölt (kathekumenus) volt Antiochiában, s itt megismerkedett a keresztyén szabályokkal és tanokkal; később Marseillebe vetődik, hol egy gazdag bökezti és jámbor keresztyén gyülekezetre akad. Itt előáll, hogy ö keresztyén; — hírnévre kap tehetségei és színlelt buzgósága által; majd püspökségre emeltetik, a nélkül, hogy valaha csak megkeresztelték volna is. Hogy ily eset megtörténhetett, hogy alkalmasint meg is f történt, nem igen fogja vitatni egy ember is, a ki olvasta i Peregrinus életét. Valóban maguk az erények, melyek az első keresztyéneket kitüntették, ugy látszik, egyenesen vezették őket azon fortélyok elébe, melyek megcsalták: Uriel, though Regent of the Sun, and held The sharpest-sighted spirit of all in Heaven Urielt is, noha a nap kormányzója volt s minden mennyei szellemek között legélesb látásúnak tartatott. Immár ez a kereszteletlen csalárd, világosan nem utódja az apostoloknak. Még csak nem is keresztyén; sígy minden szentelés, mely egy ily állítólagos püspöktől származott, öszvesen erötelen. Ismerjük-e eléggé a világnak és az egyháznak állását a harmadik szazadban, hogy biztosan mondhassuk, mikép ez időben volt húsz is efféle feltolakodott püspök ? Minden ily eset megtöri az apostoli utódságot. Már tegyük fel, hogy egy olyan megszakadás, minőről Hooker megengedi, hogy közönséges és igazolható volt, vagy egy olyan, melyről mi állítottuk, hogy képmutatás és pénzszomj eredménye, találtatnék azon láncolatban, mely öszvekötötte az apostolokat egyik vagy másik missionáriussal, kik először terjesztették a keresztyénséget Európa vadabb részeiu: ki mondhatja meg, mily szélesen terjedhet ki egyetlen ily megszakadásnak hatása? Tegyük fel, hogy Sz. Patrik például, ha ugyan volt valaha ily ember vagy Tharsusi Theodor, kiről mondatik, hogy szentelte volna fel a hetedik században több angol püspöki székek hivatalnokait, nem birt az igazi apostoli rend szentséggel: könnyen megfogható, mikép egy ily körülmény kihathat sok mostan élő pap szentelésére. Még ha lehető volna is —- pedig bizonyosan nem az — bebizonyítani, hogy az egyház birt apostoli rend-szentséggel a harmadik században: azt lehetlen bebizonyítni, hogy ezen szentség a Xll-ik században el nem veszett volna annyira, mikép egyetlen egyházi hivatalnok sem lehete bizonyos saját szellemi jellegének törvényes leszármazásáról, s ha ez így volna: semmiféle későbbi elővigyázatok sem hozhatják helyre a megtörtént bajt. Chillingworth a következtetést, melyre e tárgy körlili gondos és hosszú vizsgálódás után jutott, ezen nevezetes szavakban állapítja meg. „Hogy tízezer lehetőség közül egy sem lenne hamis, hogy tízezer kellék közül, melyek mindegyike lehet hibás , egy sem lenne hiányos ; én előttem, bizonynyal mondom, valószintitlen söt a lehetlenség testvére. Elannyira, hogy az errőli bizonyosság hasonló valami számtalan sok darabokból öszverakott géphez, mely darabocskák közül, hogy néhány rendetlenül ne legyen szinte lehetlenség, s azonban, ha valamelyik így van , az egész mü szükségkép porba omlik. Az tehát, kinek öszve kell raknia s éretten megfontolnia minden lehető módokat, melyek a római egyházban a j>api rendet elejtik és megsemmisítik, nagyon hajlandó leend azt vélni, hogy száz látszólagos pap közül egy vagy egy sincs igazi pap; söt hogy nem nagyon valószínűtlen , mikép a római hierarchiát tevő sok milliomok közül nincs húsz igazi pap." — Mi nem igényeljük az a felöli ismeretet, minő megszabott határvonalig egyeznek meg az oxfordi canonicusok a rómaiakkal , a rendiszentséget megsemmisítő körülményekre nézve: annálfogva nem is megyünk annyira, mint Chilliagworth. Mi csak annyit mondunk, mikép nincs kielégítő bizonyságunk 1 azon tényre, miszerint az angol egyház birtokában volna az apostoli utódságnak. És aztán, ha Gladstone ur betudná is bizonyítni az apostoli utódságot, mit fogna ez bizonyítani? Ő azt mondja: „Nekünk közöttünk vannak az igazságnak örökségszerinti felszentelt tanúi, kik azt ránk urunk Jézus Krisztus és apostolaitól szakadatlan sorozatban szállították át." — Hát tény ez? Van a felöl csak kétség is, hogy az angol egyház papjainak rendszentsege, közönségesen a római egyházétól hozatik le ? Nem nyilatkoztatja-e ki az angol egyház, nem megengedi-e maga Gladstone ur is, mikép a [római egyház sok tévelygést tanít és sok igazságot kárhoztat? És nem tisztán világos-e, mikép a mennyiben az angol egyház tanai a római egyházától