Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-11-22 / 47. szám

egyetemes ellenmondást idézett elő, mi communis consensio nyomán történt intézkedés irányában ugyan soha nem történhetnék. Másfelől az is igaz, hogy a többször idézett törvény szavaiban a fenforgó kérdés eldöntésére világos kifejezést hiában keresünk és így arra nézve itt döntő leginkább oly tény lesz, mely azt mutatja, mikép értelmezték és fogták fel a törvényt s mikép hitték végrehajtását eszközlendőnek azok, kik a törvényt hozták. Az 179 % -ki 26-ik törvénycikk hozatalának valamint kezdeményezője ugy annak létrehozásában főtényező, a mint tudva van, dicsőemlékezetli II. Lipót király volt, ki nem eléggé méltányolható törekvésében, hogy a protestáns egyház ügyét királyi arbitrium alá vettetetttörvénykivüli állapotjából a törvény útjára visszavigye, királyi előadásai közt azt az 1790-ki országgyűlés tanácskozása elibe terjesztette, s ennek nyomán jött létre a fejdelemnek maga és az evangélicusok közt kötött amaz egyezmény, mely törvény alakjában a törvénykönyvbe iktattatott. II. Lipót király tehát legjobban tudta, mi adatott ama törvényben a linzi és bécsi békekötések alapján a protestáns egyháznak , smi jogokat tartott fen önmagának a király az egyház irányában. Azonfelül ő kétség kivül őszintén óhajtotta a protestánsok ügyének mielébbi rendbejövetelét, az egyházi rendtartás megalakulását és a más hitfelekezethez való viszony pontos megállapítását. S mit tett II. Lipót az általa eszközlött törvény értelmében, hogy óhajtását a lehető legrövidebb úton teljesedésbe menni lássa ? — Az eszébe sem jutott, hogy kormánya által a protestánsoknak egyházi rendtartást szabjon, egyházi törvényeket alkosson, hogy az így megállapított rend nyomán az egyház aztán zsinatoljon, — mert hiszeu akkor a hozott törvény által megszüntetett arbitriumot voltaképen ismét felélesztette volna; hanem mind a két hitfelekezetből zsinatot engedett összejőni, hogy azon az egyház az ő benső rendtartását maga megszabja, magának törvényeket alkossan s azokat szentesítés végett a király elibe terjeszsze. Ez tehát tényleg mutatja, hogy a törvényalkotó a „reservat" és „curabit"-féle kifejezéseket nem ugy akarta érteni, hogy azokra valami kezdeményezési jogot alapítson ; de a törvény idézett pontjának ere: deti szövege is mi mellettünk tanúskodik, midőn így szól: „nos autem sincere cupiamus eumordinem stabilitum videre, (tehát más által megállapítva kivánta a rendtartást látni) qui communi virorum ejusdem religionis consensione maximé congruus reputabitur. A törvénynek 'e szerint a király által történt eredeti formulázása, de még inkább annak életbeléptetése körül nyomban követett eljárás legszólóbb tanúság arra nézve, hogy a communis consensio, mely nélkül a törvény értelmében az egyházi rendtartás létre nem jöhet, csak zsinat utján eszközölhető, s így midőn mi egyházügyeinknek rendbehozatala végett mindenekelőtt zsinat összejöhetését sürgetjük, akkor ! csak azoknak értelmében cselekszünk, kik az 1791. törvénycikket alkották, s ama törvény valódi értelméhez ragaszkodunk, melynek épségben tartandását és érvényét maga dicsőségesen uralkodó Fejedelmünk is elismeri. Nem állhat a zsinat létrejöhetésének az sem útjában, hogy a mint állíttatik, egyházunk rendezve nem levén, hiányzik a zsinat megalkothatásának alapja. Mert erre nézve szinte gondoskodva lőn a többször idézett törvényben, midőn világosan kimon -datik, hogy „interea canones in quorum actuali usu consistunt" oly érvényűeknek tekintessenek, hogy „neque per dicasterialia mandata nec per regias resolutiones possint alterari." E kánonok alapján jött létre az 1791-ki zsinat és mi nem birjuk átlátni, miért ne jöhetne ez alapon létre egy uj zsinat, annyival inkább, miután a fenálló kánonok alapján megalakúlt 1791-ki zsinat törvényességét, maga Ő Felsége is a september elsői legkegyelmesebb pátensében ünnepélyesen elismeri s így annak megalakulása módja e jelen esetre nézve útmutató, szabályozó lehetne. Ezekből látni való, hogy midőn az egyház a magas ministerium eljárása ellen felszólalt, azt ama kötelesség érzetében tette, melylyel őseitől reáháromlott sarkalatos törvény iránt viseltetni tartozik,— s valóban hűtlen sáfárjai lennénk az egyház jogainak, ha hogy részletes törvények megalkotnatása végett a sarkalatos törvényt megtagadnók. Legyenek azért odafent meggyőződve, hogy az egyháznak nincs buzgóbb óhajtása mint az, hogy a Fejedelem atyáskodó jóakarata mielébb teljesedésbe mehessen. De hogy ez a lehető legrövidebb úton megtörténhessék, mindenekelőtt zsinat mielébbi Öszszeiilése kívántatik, mi megtörténvén, az egyház több mint félszázados óhajtása beteljesülne és mi áldással adnók át dicsőségesen uralkodó Fejedelmünk nevét az utókornak. Gladstone és Macaulay az állam és egyház közti viszonyról. (Folytatás.) Két érthető s következetes mód van, melyet a vallásos magánértelemre nézve gyakorlatilag követni lehet. Egyik a pápistáké, kik a magánértelmet eltiltják a vele együtt járó kikerülhetlen bajok miatt. Másik a protestánsoké, kik azt, kikerülhetlen bajai dacára is, megengedik. Mindkettő okosb Gladstoné úrénál, ki magánértelmet akar kikerülhetlen bajai nélkül. A pápisták nyugalmat eszközölnek a stabilismus által. A protestánsok serkentik atevékeny3éget, noha tudják, hogy a hol sok a tevékenység ott lesz némi eltévelyedés is. Gladstone ur a XV-ik század egységét szeretné a XVI-nak tevékeny és vizsgálódó szellemével. Épen ugy óhajthatná azt is, hogy egyszerre két helyen legyen. Midőn Gladstone ur így ir: „immár, ha voltaképen a a vélemények különbségét kívánjuk: kívánjuk és követeljük a tévelygést, hamis tant, vakságot; és mégis büszkélkedünk ezen különféleséggel, mint bizonyítékával a szabadságnak, holott ez csak akkor becses, midőn az igazságbani egységre használtatik." Nagyobb erélylyel mint szabatossággal fejezi ki magát.