Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-10-11 / 41. szám

azon tántoríthatlau ragaszkodás, melylyel vallásunk szent alapelvei iránt viseltetünk. Felséges Császár és Apostoli Király! A nemzetek változatos története bizonyos nyugpontokat mutat fel, melyek mint szelíd égi szivárványok tündökölnek nagy viharok után , 8 melyekre az emberiség háládatos áhitatossággal tekint. Ily nyugpontok a magyarhoni protestáns egyháztörténelmében 1608-ban a bécsi, — az 1647 ben a linzi békekötések, és 1791-ben az ez évi országgyűlés 26-dik cikkében foglalt országos alaptörvény. Ezen bölcs és ünnepélyes közoklevelek képezik az erős védfalat, melyet a vallásos belviharok átka alatt kifáradt nemzet, igazságos fejedelmei hozzájárulásával közös akarattal emelt a szomorú mult jeleneteinek megujulhatása ellenében, képezik azon biztos kikötőt, melyben a sokat hányatott állomány hajó ép ugy, mint az egyes honpolgárok veszélyeztetett sajkája hosszú viharok után élvezé a nyugalom és béke malasztjait. Felséged kegyelme és bölcsesége és dicső elődjei Magyarország királyainak ezen nagy müvét, mint boldog országlása egyik alapkövét, ünnepélyes kegyelettel megerősíteni és a magyarhoni protestáns egyházat cs. k. szavával több izben megnyugtatni méltóztatott az iránt, hogy ez alaptörvények s az azokon sarkalló alapjogok tettleges birtokában meghagyatik. Ha voltak is ideiglenes rendeletek, miknél fogva az ostromállapot következtében egyházunk organikus élete az utolsó évtizedben egyes részeire nézve beleegyezésünk nélkül meglőn, sőt még most is megvan akasztva, ezeket vallásunk ügyével egybe nem függő főbb státus szempontokból feltételezett mulandó intézkedéseknek néztük és nézzük, mint alapjogaink és ama felhívott sarkalatos törvények megcsonkításának. Ily nyugalmas öntudatban, alapjogaink sérthetlensége felől sőt egyházunk állásának jobbra változtatása iránt általánosan táplált remények küszöbén, mily leverő hatást gyakorolt reánk Felséged fentidézett legfelsőbb nyiltparancsa és a m. ministerium rokontárgyu rendelete , — mely egyházunk számára nemhogy uj engedélyt hozna, hanem még a tettleg élvezett törvényes jogok közül több lényegest részint elvon részint megszorít, — nem akarjuk tovább fejtegetni, mert bár ezen legfelsőbb rendeletek is homlokukon viselik az 1791 ki sarkalatos törvény ujabb legkegyelmesebb megerősítését, s bár Felségednek egyházunk mielébbi rendezésére irányzott atyai gondját tükrözik is vissza: maga a tény, hogy ezen legfelsőbb cs. kir. nyiltparancs oly ellentétben áll egyházunk ép azon 1791. alaptörvényen sarkalló törvényhozási jogaival, hogy még azon esetre is, ha béltartalma vallásunk elveivel megegyezne, a mint fájdalom meg nem egyez, azt lelkiismeretünkben elfogadui, s ily módon a legfelsőbb kegyelmi jog körébe átültetni azt, a mi Felséged által is megerősített önkormányzási jogaink tárgyát képezi, országos állásunk alapjának feláldozása nélKtil nem állana hatalmunkban. Három főelv van ugyanis az 1791-ki alaptörvény 26-ik cikkének 5-ik § ában tisztán és világosan biztosítva egyházunk részére: 1. Hogy egyházszerkezetünk csak a vallásunkon levő világi és egyházi férfiak közbeleegyezésével alapíttathatik meg íjjordinem, qui communi virorum ejusdem religionis tam saecuiarium, quam religionis ministrorum, consensione maximé congruus reputabitur"). 2. Hogy egyházszerkezetünk vallásunk elveivel megegyező legyen („Principiis, quae ipsorum religionis accomodus ordo constabiliatur"). 3. Hogy addigis, mig ily egyházszerkezet ily uton léphet életbe a magyarhoni evangélikusok zsinatbeli kanonjai, melyeknek tettleges birtokában vannak, se kormánybatósági parancsok, se királyi rendeletek által meg ne másíttathassanak („Canones circa religionem, in quorum nempe actuali usu consistunt, neque per Dicasterialia Mandata nec per Regias Eesolutiones possint alterari"). Sajnálattal, de őszinte fiúi bizodalommal kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy súlyos aggodalmunk tárgya a folyó évi sept. 1-én kelt legfelsőbb nyiltparancs e három sarkalatos törvény rendeletet nem látszik figyelembe venni, mert az • l-re nem titkolhatjuk el azon való megütközésünket hogy ezen legfelsőbb nyiltparancs, — bár mind az 1791-ki zsinat előterjesztvéayeire, mind protestáns egyházunknak az 1856-ban leküldött ministeriális egyházszerkezeti javaslatra tett nyilatkozványára hivatkozik, — egyházszerkezetünk megállapításában nem ezen két főokiratunk alapján, tehát oly elvek szerint indult, melyeket magunkéinak vallottunk, hanem képmása lett ugyauazou ministeriális javaslatnak, melyet összes egyházunk ezelőtt 3 évvel, mint vallásunk elveibe ütközőt ünnepélyesen mellőzött. Világos tehát, hogy az ily uton és módon keletkezett egyházszerkezetet, mint beléegyezésünk s hozzájárulásunkkal szentesített egyházi törvényt vallásszabadságunk veszélyeztetése nélkül elismernünk nem lehet. A 2-ra. Ha továbbá ezen octroyirozott egyházszerkezetet, az 1856-ban Iglón tartatott egyházkerületi gyűlésünkből Felséged elébe terjesztett emlékiratunk azon elveivel hasonlítjuk össze, melyeket vallásunk szellemében jövendő egyházszerkezetünk alapjául kijelölni siettünk, Önként tűnik szemünkbe azon lényeges különbség, mely közte és az ily protestáns elvek alapjára fektetendő egyházszerkezet között sok tekintetben létezik. Ugyanis a) Egyházunk törvénybiztosította nyilvános állása postulatumként következteti iskoláink s tanintézeteink hasonló nyilvánosságát, tehát bizonyítványaiknak állományilag is elismerendő érvényességét, — már pedig a legfelsőbb nyiltparancs iskoláink nyilvánosságát oly tanrendszer, tankönyvek és felsőbb rendeletek elfogadásától feltételezi, mik nem ezen protestáns iskolák nyilvános egyházi hatóságaitól, hanem a cs. k. vallásügyi ministeriumtól, tehát a mi hitünkön nem levő státushatóságtól erednek. Ezen elv megsemmisíti a protestántismus eszméjét, egyházunk elismert országos állását, mert bennünket arra kényszerít, hogy vagy iskoláinkat növendékeink világi előmenetelének kedveért idegenszerű szellemben szervezzük, vagy hogy a nevelési ügyben századok óta első helyen tündöklő tanintézeteink bizonyítványait szégyenítö érvénytelenségre lássuk kárhoztatva, s növendékeink sorsát más vallást követő iskolai testületek Ítéletétől felfüggesztve. Ezen kínos állapot, mely az egyházat sajátszerű önálló fejlődésében akadályozza, vallásunk elveivel egyáltalában meg nem egyez. b) A protestáns házasságok feletti bíráskodás megadatik választott biránknak, de csak az első és második fokozatban ; a legfelsőbb evang. törvényszék, melynek szavazata végképen határoz, választásunk köréből kirekesztetvén , alkalmasint kormányilag kinevezett egyénekből álland, miáltal önbíráskodásunk eszméje magától elenyészik. c) Tanácskozásaink nyilvánossága megszüntettetik, s zártkörű testületek határoznak azon egyházi dolgokban, melyek minden hívek összeségét illetik, s üdvezítőnk kővetkező szavai szerint nyilvánosan tárgyalandók : Ján. ev. 18, 20. „En nyilván szóltam a világnak és titkon semmit sem szóltam." Mát. ev. 10, 27. „A mit nektek a sötétbe mondok, a világon mondjátok, és a mit fülbe súgva hallotok, a ház feliről prédikáljátok." Ján. ev. 3, 21. „A ki igazán cselekszik, a világosságra megyen, hogy az ő cselekedetei nyilvánvalók legyenek, hogy azok Isten szerint valók." d) A nagyobb egyházi községek helybeli gyülekezeteik bizonyos számú egyénekre szoríttatnak, holott a híveknek közrészvéte egyházi ügyekben zsinataink kanonjai vallásunk egyik főtörvényét teszi, és 3 százados ágostai hitvallásunk világos szavai szerint a hívek összesége képezi az egyházat. e) A világi és egyházi egyének egyensúlyozásának