Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-01-22 / 4. szám

előtt irni, olvasni, versecskéket elszavalni tudjanak, mint abban, hogy kegyeletesek legyenek. Sőt ezt rendesen csak passivitásnak, csak mellék — mintegy magában megjövő dolognak tekintjük. Kifejtésemből következik, hogy eddigi hanyag s némileg fonák népnevelési eljárásunk mellett, sem a kegyeletesség, sem az erényesség, mely utóbbi nem egyéb, mint öntudatos és szilárd jellemmé fokozott kegyeletesség, népünknél, boldogító általánosságra nem vergődhetík. Általánosság alatt a többséget értem; mindenkor találkozván egyes kinövései az emberi természetnek. Azonban, ha a kegyeletesség alapmázán keresztül adjuk meg gyermekeinknek a tudományos míveltség színmázát: ekkor, csak ekkor várhatunk belőlök oly kegyeletes és erényes férfiakat, kik jellemeiken viselendik az emberi méltóság nyomatát ; s csak ily képeztetés általánosságának reménye mentheti meg a forró emberbarátot a kétségbeeséstől a fölött, hogy egykor az emberiség elérendi a tökéletesedés azon fokát, melyre az képes. Kifejtésemből látható, hogy pályázónak azon kegyeleti jellemzése, mely szerint a kegyeletességre míveltséget, mívelt lelket követel, inkább az erényességet illeti, és a kegyeletességre csak feltételesen alkalmazható. Azonban helyes tapintata az pályázónak, miszerint az álmíveltséget ő is megkülönböztetni kivánja a valóditól; valamint helyes azon megjegyzése is, hogy a kegyeletesség épen nem föltételezi az együgyűséget; s inkább az egyszerűséget; de a fentebbiekből látható, hogy nem föltételezi a míveltséget sem, miután naponként tapasztaljuk, hogy a nem mívelt is (csak bárdolatlan durva ne legyen) lehet kegyeletes. Harmadik hiány. Pályázó több helyen sorolja elő legtöbb nemeit a kegyeleteknek; de egyet sem hoz fel, a nálunknál alsóbb rendűek, nevezetesen cselédség irántiakból; holott léteznek kegyeleteink nemcsak ezek, hanem állatok, lelketlen dolgok, magokban csekély tárgyak és érzelmek iránt is. Ovidius (Fest. VI.) pietásnak nevezi azon kocsis lelkiismeretességét, ki volt urnéjának holt testén, szekerével áthajtani átallott. Livius (IV. 42.) pietásnak mondja azon négy népszóló (tribunus plebis.) becsületességét, kik szerencsétlen tiszttársukért, ki őket elvádolta volt, közbevetették magokat. Mind a két érzelmi kegyelet vetekedik azon római fiatal nőnek szép kegyeleti tettével, kit Valér. Max. V. hoz fel. Ez, éhenhalásra kárhoztatott anyját, belopódzván az Őr megvesztegetése után a tömlöcbe, saját emlőivel táplálta; s ezen szép tette által anyjának kegyelmet, magának nyugdijt vívott ki, és alkalmat szolgáltatott arra, hogy Pietás tiszteletére templom építtessék Rómában. És nem kegyeletességnek viseli-e az bélyegét, hogy az elhalt tábornok koporsója után vezettetik harci ménje is, mely őt híín szolgálta a harc mezején, és sanyart, veszélyt megosztott vele? Nem kegyeletesség-e azon gyermek érzelme, ki tisztelt atyjának zselyeszékét, melyben az éltében ülni, pihenni szokott, vagy más ereklyéjét tiszteletben tartja s aggodalmasan őrzi? Nem kegyeletességre mutat-e azon | szokásunk, miszerint ha könyvtárba vagy könyves boltba lépünk, tudományok iránti tisztelésből, ha gyógyszertárba megyünk be, Isten hatalmának, mely a gyógyszerekben különösebben mutatkozik, tiszteléséből , leemeljük fövegiinket, mit más boltokban tenni nem szoktunk? Nem kegyelet idézi-e elő vallásos szertartásainkon kivül, számos nemzeti, családi ünnepélyeinket, például: a Zrínyi Miklós, Kazinczy Ferenc, elhalt szülék, gyermekek, férjek, s honi jelesek emlékünnepélyeit, a jubilaeumokat, arany-, ezüst-menyekzőket, és sok más dolgokat, mik magokban gyakran apróságok , de miket a szív és kedély gyöngédsége becsesen zománcoz meg. ? És ezen kegy eletess égek, kölcsönös és viszonyos gyöngédségek, melyek ugy alá, mint fölfelé terjednek ki, és valamint ki nem rekesztik az önvédelmet, ugy nem vezetnek servilismusra is; mert létezik kegyelet önmagunk, vagyis emberi méltóságunk önérzete iránt is. (Vége következik.) Fáy András. Egy kis elmélkedés „Helyzetünk" fölött. (Vége.) Lássuk a végpontot. III. „Államsegély kell." Ha végig tekintünk a történeten, nem lehet, hogy ne emelkedjék lelkünk, midőn a keresztyénség s a reformátio haladásának phazisait szemlélve, látjuk, hogy a kicsiny mustármag nemcsak államsegély nélkül, de sokszor embertelen törvények és hatalmi erőszakoskodások ellenére, mint nőtte ki magát saját belső isteni életereje által tekintélyes élőfává, annyira, hogy az égnek madarai fészket és oltalmat találnának ágai között. De el kellene szomorodni lelkünknek, ha való volna az, mit a kicsinyhitttség beszél, hogy ezen fa annyira elvénült, hogy, ámbár a közvélemény védelmére kel, ámbár álnok cimboráknak támadása ellen a törvény védfala által oltalmaztatik, önlábán tovább már nem bir megállani, s ha nem akarjuk, hogy hegyibénk dűljön, okvetlenül „államse gély kell." Az előbbiekhez képest, nem tagadhatom, szerény véleményem az, ho^y az állam avatkozásából az egyház ró szére üdvöt nem, csak romlást lehet reményleni; miután két urnák szolgálni nem lehet, s miután ezen avatkozással megbomlanék az egyház önálló élete, s megbomlanék a társadalmat fentartó súly egyen, mely állam s egyház közt vagyon. De megvallom, hogy tüzetesen acikkiró által emlegetett államsegélyt illetőleg határozott véleményem niucs; miután a hogyan és mikéntről nem lévén semmi szó, azt sem tudhatjuk voltaképen, mi az értelme ezen szónak: „államsegély;" s ugy tűnik fel, mintha kevésbé lett volna arra figyelem, hogy az egyháznak valamely lényeges és életbe vágó baja a legjobb módon orvosoltassék, mint inkább arra, hogy a szó — kerüljön bár mibe —kimondva legyen. Ha cikkírónak elméjében netalán az lebegett volna, hogy miután mi protestánsok ugy az 179°/, 26. t. c. 6. §-a értelmében, mely a mindkét felekezetű evangélikusokat a katholika egyház részére teendő ugy készpénz fizetések, mint kézi vagy szekerezési szolgálatok alul örökre felmenti, mint szinte az 1799. okt. 8-ki 23,873. sz. felsőbb rendelet szerint is, mely azt rendeli, hogy, ha a város közpénztárából akath. egyház segíttetik, akkor aránylagosat! a protestáns egyházakat is segíteni kell, — a más vallású egy| házak és iskolák költségeivel nem terheltethetnénk; s mégis