Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-09-13 / 37. szám

javításokra nézve s arra nézve, hogy — a mint a mostani belügy minister programmjában mondja — a népek alapos szüksége és várakozása kielégítésére, általában a monarchia egységi érdekeinek megfelelő, de az egyes koronaországok sajátságait is érvényesítő erős és szilárd kormányzat alapítássék meg — szüksége van mindenekelőtt, hogy helyzetünkről, bajainkról, szükségeink és fogyatkozásainkról magának oly részletes tudomást szerezzen, mely a valóságnak megfelelő és minden pártfelekezeti érdekeken felül álljon. Erre nézve nem hisszük, hogy a magas kormány minden bizalmi féríiai közt találhatná a közérzületnek hívebb tolmácsolóját, mint ama köznyilatkozatok, melyek a törvényhozó testületben keletkezve , azóta is nemcsak az illető felekezet, hanem az egész nemzet leghőbb óhajtásai lenni nem szűntek. Volt idő, midőn az udvar politikájához tartozott az ország vezetését kezükben tartott pártoknak egyi • kéhez közbizodalmi érdékeit csatolni s ehezképest annak minden törekvéseit hatalma súlyával gyámolítani és előtérbetolni. 1849 óta a kormánynak nincs szüksége szemügyét a pártok egyensúlyozására fordítani , annálinkább azon kell lenni, hogy a mit a jul. 15-ki császári nyilatkozvány felett commentáló bécsi hivatalos lap kilátásba tesz, hogy t. i. a létesítendő javitások a különböző intézvényi alapokon fejlett egyes tartományok sajátságos állapotaihoz alkalmazandók lesznek — a történeti fonalak felvétele által valósággá váljék, — s épen e tekintetből véltük az 1832—36-ki országgyűlési kivánatok felemlítését hely- és korszerűnek lenni. E lapok 33-ik számában megjelent „egyház és állam" cimű cikkünkben kimutattuk, hogy az állam igazi érdeke, valamint nemkülönben a vallásos érzet Őszinteségének fentartása szempontjából a kor- j mánynak magát a vallásügyekben való avatkozásától a lehetőségig távol kell tartani. A mennyiben mindazáltal a különböző felekezetek irányában gyakorlandó jus advocatiae alkalmazásában a kormány gyakran önmagával jöhetne ellenkezésbe; a különböző felekezetek közti viszony törvény által eleve meghatározandó. E törvény az, melynek hozatalában a vallásszabadsági elv következetesen alkalmazandó, hogy így a túlkövetelők igényei visszautasíttatván, az ellentéteket a lehetőségig méltányosan kiegyenlíteni és közmegelégedést eszközölni lehessen. Tisztelet a vallásos meggyőződésnek még akkor is, ha helyeslésünket kizárólagos célzataihoz nem adhatjuk. Érvényesítse minden egyház vallásnézeteit minden gondolható lelki fegyverekkel, — ez ellen senkinek kifogása nem lehet; de a polgári törvényhozás ne tegye egyiknek dogmait sem sajátjává, és különösön ne kölcsönözze egyiknek sem karját, j hogy kizárólagos dogmáit egy másik hitfelekezet sértésével keresztülvigye. Ezt az állam közérdeke, de maga a vallás méltósága is kivánja. Das letzteUebel — azt mondja egy igen is orthodox államférfi a hires Radovítz, — welches die Regierungen der Reli- j gion anzuthun vermögen ist Polizeischutz und Hofgunst. Mi nem tulajdonítunk saját nézeteinknek csalhatatlanságot, de azt látjuk, hogy maga a dolog természete szabja a kijelölt ut követését a haza legfelsőbb intézői elibe; mert ugy és csak ugy lehet az igért vallásszabadság valósággá és beteljesülhet a mit az 1855 nov. 5-én kelt nyiltparancs megjelenése után a hivatalos lapban valald, akarjuk hinni, hogy bonafide hirdetett: „A kath. egyház jogainak tartaléktalan elismerésében a császári birodalom minden valláslekezeteire nézve az övéiknek biztos kezessége fekszik. A jogérzet, mely itt uralkodott, az ő viszonyaik szabályzásánál is zsinórmértékül szolgáland, | és azok, melyek elismert törvényes fenállás mellett, : a legfelsőbb császári ház iránti hűség és ragaszkodásban megpróbáltatva, a törvény oltalmát és egy részrehajlatlan, atyailag bölcs kormány paizsát igénylik, várakozásaikban nem fognak csalatkozni. Jegyzetek rövid hazai kirándulásomból. • „A külföldet ismerni szép, de a hazait ismerni kötelesség." Kölesei. III. (Folytatás.) Szentesről Debrecenbe, a hazai protestantismnsnak ezen egyik legtekintélyesebb székhelyére utaztam. Bár engem semmiféle tanítványi viszony s általában a múltnak legkisebb emlékszála sem csatol Debrecenhez: mégis mondhatni gyermeki vágyódással siettem ezen általam még nem látott, de látni régen ohajtott tiszteletes város felé. És midőn annak falai a regszürkület derengő folyamában szemeim előtt feltűntek, ugy tetszett nekem, mintha a magyar nemzetiségnek és protestantismusnak a régi küzdelmes időkből fenmaradt egyik erős bástyáját láttam volna meg. Elfogódva s alig megnevezhető édes érzések között haladtam annak egyik széles és szép burkolatu utcáján befelé. Jól esett vándortekintetemet mindjárt ama basilicaszertt két tornyú nagy templom imposanthomlokzatán megpihentethetni, mely már külső tekintetével is hirdetni látszik , hogy e helyen a magyarság és a protestantismus, mint kősziklára építtetett ház, szilárd és dús erőben áll fen. Komoly megilletődéssel állapodtam meg ama tekintélyes, magas falaival merészen felfelé emelkedő épület előtt, melyből a hazának és egyháznak annyi hüszolgálatu érdemes fiúi kerültek és kerülnek ki; amaz épület előtt, mely az ősmagyar városban a hazai prot. tudományosság pantheonául van felszentelve, és amelyről Debrecennek még más vallású lakosai is bizonyos nemes büszkeség érzetével mondják el: ez a debreceni collegium. Látám ezen intézet felett a tornyosuló fellegeket, s ugy tetszett nekem, mintha azon fellegek nemcsak ezen intézet, hanem egyszersmind a hazai prot. egyház és iskola egén borongtak s fenyegetődztek volna. De tekintve ezen intézetnek már annyi vészt és vihart bizton kiállott barna falaira; tekintve arra, hogy ez intézetet a gazdag történeti mult erős karjain kívül a jelenben is mennyi és mily jelentékeny szellemi és erkölcsi erők támogatják, percig sem kételkedtem a felől, hogy az a támadó vihart most is ki fogja állani , és hogy annak a fenyegető vész ellenében szükséges és biztos villanyháritói hiányozni nem fognak... Debrecenben mulatásom ideje alatt szerencsés voltam