Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-08-30 / 35. szám

Öanap, melynek tündöklőn ragyogó sugárai, egy pontból áradnak ki s lövellnek szét — ő a szellem, mely hitteljes életű egyházát magasztos irányzatú pályafutásában fentartja, s a tökély utjain előbbre viszi — ö a láncozat, mely látható erkölcsi világát a tökély és előhaladás minden positiv mozzanataiban körülöleli. A hit és belső élet szellemi fő súlyát, ezen istenített alapra, a tökélyre fektetve eszközlék a reformátorok, hogy a prot. egyházalkotmány külsőleg az apostoli korhoz egyszerüsittetett vissza, azon nagyszerű feladattal: soha egy ponton meg nem állani, hanem vég nélkül haladni a tökély lassanként emelkedő fokozatain, „mit mi prédikálunk, hogy minden embert tegyünk tökéletessé a Krisztus Jézusban." Kol. 1, 28. A tökély szélyes fogalma már, melynek kisugárzása a jóllét és boldogság: szellemi és anyagvilág közti öszhang zatot feltételez. Ezen öszhangzat díszíti a prot. egyházat mindenütt, hol az erkölcsi szabadság uralma fénylő tettekben nyilatkozik. Valamint elsülyedés gyászos felhője lebeg a felett bárhol is, ha önzés és szűkkeblűség aljas erdekei ellensúlyozzák. Ha már tökély felé haladni csak eszélyesen szervezett jóllét,sez általeszközlött boldogság karjain lehet: várhatni-e jóllét nélkül, hogy az igaz hitélet szárnyai a lelkesülés percein túl meg ne lankadjanak? kivánhatom-e, hogy a völgy ölén uszó folyam habjai jótékonyan öntözzék a part szomjú virágait, ha forrását felitta a nyár lankasztó hévsége ? Bizony mint elhervad a virág, ha aszály égeti, lesárgul a növény, ha nap nem süti; kiszárad a fa, ha gyökerét féreg emészti: ugy a szegénység is meggyaláz De menjünk tovább, próbáljuk keresni s feltalálni ezen tétel folytán prot. egyházunk keblében rejlő azon okot, mely annak eddigi stabilizmusát eszközölte, s szoritó vaskapcsokkal jelenleg is eszközli, a félreértések ellen előre is óvásomat ünnepélyesen kifejezvén. A magyarhoni ev. prot. egyházban, az egyházi és világi elem tényező erői átkos ellensúlyozásául egy oppositió létezik, mely régi idők óta, íolytonos küzdés változó sikere közt, a túlhajtott uralomvágy farkas szemeivel nézett az egyház feletti hatalomra. Nem én látom és ismerem ezt egyedül, ha bár e lapokban első vagyok, ki azt a komoly szemle színvonalára emelem. Vannak balfogalmak, álhiedelmek, melyek sokszor a leghiggadtabb észt, a legtisztább s nemesebb buzgalmu keblet is tévútra vezetik. Én már ezt 42 éves életemen keresztül magam is elégszer tapasztaltam. Meglehet tán most is tévúton botorkálok, de mentsen ki engem Filó Lajos, ki ezt mondja: „jobban kell félni mindig azon nézettől, mely csak lappangva terjed, s nyilatkozni elég óvatos, mint attól, mely nyiltan elő lép, s így a megigazodás lehetőségének magát alá állítja." Prot. E. s Isk. 1. 1859. 46. 1. Prot. ev. egyházunk önkormányzatában, sőt beléletében is nyilvánosan látható az ellenzék, mely a pap és ururalom fogalmából veszi kezdetét, eredetét. Az egyházi fél a küriarchiától: a világi szinte ahiei arc Mától. Nem is ok nélkül, mert mindenik gyűlöletes, átkos és kárhozatos. E félelem sötéten borongó árnya, fájdalom, imádott egyházunk felett rémletesen terjedez, s tapasztalat és képzelet kölcsönös bizalmatlanságot fejlesztvén ki, zsibbasztó hatása e rémnek közöttünk oppositiót csinált, tagadni nem lehet. Állításom igazolásául nem akarom felverni gyöngédtelen kezekkel sorompóit a gyászos multaknak. Takarja feledés fátyola az elviharzott küzdelmeket. Hadd omoljanak azok bele mint szétágazó zuhatag habjai az idő Örvénylő folyamába. Nem érintem a roskadó enyészet fájó emlékű sírját, melynek bemohosult ormán, ma már a szej lídebb s nemesebb meggyőződésre jutott kor virágai nyila! doznak. Csak egy pár vonással jelenünkre szorítkozom, s e részben megbocsát magasztos szelleme sírban nyugvó jelesünknek Irinyi Józsefnek, ha itt ő reá hivatkozom , ki ezen oppositió szellemében bizva mondja a bekövezhető zsinatra vonatkozólag: „a világiak nyugodjanak meg abban , hogy valameddig ők a hierarchia behozatalát akadályozni kívánják : csakugyan soha sem is fog az behozatni az egyházba, bárminő nagy pártja volna is annak a lelkészek közt." Prot. E. s Isk. 1. 1859. Ezt bizonyítják igen tisztelt Eöri Sándor ur im e sza-1 vai: „az egyháziak természetesen illőnek tartják s követelik, hogy fáradozásaik illőbben jutalmaztassanak: de eb ben a veszedelemnek magva van, mert ekkép kész a hierarckia.u

Prot. E. s Isk. 1. 1859. 607. 1. A magyar prot. egyház hierarchiájátóli félelem, mond| hatni illőbb jutalmazás mellett is alaptalan, sőt egészen gúnyoros. Mert kérdem: egy szegény lelkész hogyan gyakorolhat uralmat a világiak felett, midőn neki egész országa a templom — egyetlen archimedesi támpontja, melyre szorítva van a cathedra — vágyai, reményeinek ne továbbja a hierarchiai félelemtől körül barrikadirozott vocatoriális, melyen vakmerőség nélkül túl lépnie nem lehet, nem szabad? egy szegény lelkész, hogyan gyakorolhat uralmat azon gazdag neutrális világi elem felett, mely a hitet prózának, a vallásosságot csak poézisnek tartja, s a lelkészt fáradozásai megszolgált béréül, csak az elhullott aranypor szedegetésére kényszeríti? Legtöbben világi uraink közül elismerik szerényen, érzik fájdalmasan, hogy szegények a prot. egyház lelkészei, szegények annyira, mikép jobb körökben csak ritkán vehetnek részt, vagy csak alárendelt szerepet vihetnek; napról napra sülyednek, a milyen a fizetés, olyan a szolgálat ; sanyarog az egyház, mert koplal a pap, s mindez a szegénység miatt. S ezeket még az is állítja s elismeri, ki azon állításomat, hogy a szegénység meggyaláz, oly fényesen cáfolgatta. Elismerik tehát és mégis félnek a hierarchiától , félnek annyira, hogy belátva e nyomasztó sorsot, ovatosan keletkezik lelkükben még a gondolat is, hogy rajtuk segítve legyen. Ezért készebbek sokan elnézni a lelkészben megszemélyesített vallásgyalázatot, sem mint annak dicsőségeért a tökéletesedett kor igényei szerint az egyháziaknak jobb sorsot teremteni, Pedig ha igaz az, hogy: „nyelvében él, nyelvével hal a nemzet" az is igaz marad: „lelkészben él, lelkészszel hal a vallás." Oh! mi ha nem szórnak is szegénységünk rongyfoszlányai felett könyező szemeinkbe aranyporfelhőt: megérjük a jóllétnek kisebb ragyogásával is, csakhogy helyzetűnk legyen egyházi hivatalunk méltóságához illő, szellemi miveltségiinkre beható, családi életünkre nem lesújtó és szégyelli tő. —• Nem akarom én legyezgetni az egyháziak szellemi szegénységét — nem akarom én megragadni a kezet, mely a heverés párnáján alvókat felrázza, felzaklassa, de mert hogy az egyházi testület anyagi jóllét hiánya miatt, önképzettségre nézve hátrányban marad, s hogy szegény lévén lelki gyávasága miatt nem hathat: ez , az ő büne-e ? hogy míg a belső hitnek szívvel, lélekkel felajánlott vezéreül nem ragyoghat, s az igazság és szeretet nagy pályáján küzdés és önmegtagadás nehéz láncai zörögnek rajta: ez, az ő vétke-e ? hogy az emberi míveltség színvonalán palotáknak mint kunyhóknak magasztos hitirányt nem adhat, s az elcsépelt szavaknak holt betűiből kiemelkedni nem tud: ez , az ő gyarlósága-e? holott „a szegénynek bölcsesége utálatos, és az ö beszédét nem hallgatják meg." Préd. 9, 18, s „a ki gyönyörködik másnak nyomorúságában, büntetlen nem lészen." Péld. 17, 5. Világiak! higyjétek el, rendíthetlen kebleinkben a tisztelet, melylyel irántatok, egyházunk kormányzata élén segédkedök iránt viseltetünk, s azt, sokaktól a máglya