Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-07-19 / 29. szám

nemcsak helvét, hanem a nagy Némethonban is legjelesbjeink sorában tündököl; ki Schleiermacbert mint lelkészt oly kitünöleg ismertette, — ki Strauss „Jézus életéről" irt munkájának rövidebb értelmezése, — iskolai kézi hittana, — Ebrard praedestinatioja elleni irata, — központi, főként legnagyobb becsű dogmái, — egyházi beszédei s több német s helvéthoni egyh. folyóiratokban megjelent jeles müvei által ref. egyházunkban jelen s jövőben örök érdemet vívott ki magának, azonban philosopbusi önviselete, nyugodt, tudományos társalgása szinte nem maradhat említés nélkül.) Ez ős egyház olyan belszerkezetü, nemesen egyszerű mint bármely magyarhoni testvére, ha a pár ó üvegfestményt s az oszlopokon itt-ott meghagyott torz-alakokat elgondoljuk. A férfiak ülőhelyei karosak , kényelmesek mind földszint, mind a karzaton; a nők pár deszkából öszszeszegezett vagy eresztett padokban ülnek : egyedül a szószék kemény fa, a többi fenyő, minden cifrázat nélkül, a legnemesebb, egyszerűbb prot. typust jelelvén. Az Ur asztala egy, hosszú puhafából készült — más templomokban a keresztelő edényre helyezve — fehér terítővel (nem selyem vagy himzett) bevonva, pár al-parkányzattal vagy körülvevő zsámolyokkal, — hova a sacramentomok osztásakor a cin bor-cannák tétetnek — ellátva, az egykori róm. kath. oltár helyén, a templom hajójában áll. Ez asztalra helyezvék fatálban s fapohárban a kiosztandó sacramentomi jegyek, az ostya (nem kenyér) és bor. Itt áll még a keresztelő kőedény, 1589-ben készítve Önállólag. A lelkész, a Zwingli festett arcképén is látható fekete, térdig érő öltönyt, bő ujakkal, válltól aláfelé ráncokkal ellátva, visel legtöbbször, néha tisztes polgárokkal egyenlő ruhára palástot köt; nyakán a Mózes táblácskái (Báffchen), két irányban aiányulva, függenek. Rendes helyéről, harangozás után rögtön fellép a szószékbe, felmondja innen az éneklendö darabokat; sőt némelyek az egész éueklendö verset előmondják vagy eldeclamálják, melyet a gyülekezet, az énekvezérrel öszhangozva zengedez. Az énekek keresztyén, részint korábbi, részint előszerzőktől, mind szöveg, mind dallamra nézve 4 hangra szerkesztvék, s mindenki azon hangot választja, miután a kóta ismeretben avatott, melyet kényelmesen s buzgón énekelhet. Mi Ízletes, lágy, hatalmas s kebleket égbe ragadólag énekel e helvét nép, s eszmeláncolatnál fogva felmerül lelkemben : váljon megtagadta volna a mi magyar népünktől a gondviselés e képességet, hogy oly égbe szárnyaló öszhangzattal, értelmi s érzelmi míveltséggel, négyhangulag, dicsérhesse a mindenség Urát, vagy mint egyéb, legtöbb világi nézetekben, ugy e vallásos cselekvénynél is az egyetnemértés, disharmonia, régi átka nehezül reá? Azt mondaná talán valaki : vannak sz. iratbeli helyeink, melyek tanítják, hogy Isten nem a mesterkélt tiszteletet, hanem a szivek tiszta vonzalmait nézi. De nincs oly hely, Isten mentsen! melyben a természet nemesítését tiltaná. Legyen azért cultusunkban e fő alkatrész tárgyavatott s hitbuzgó vezérektől felkarolva, s a különben dalira, énekre oly nagy hajlammal biró magyar nemzet minden rétegei közé mielőbb nemesen plántálva. Ne szégyeneljük e tekintetben is helvét rokonainktól tanulni, kik az egyenlőség s testvériség magasztos ideáját az édes anyai tejből szívják, s oly kitűnő figyelemmel kezelik szintúgy a világi, mint vallásos dallamok tökélyesbítését, s az ezekbeni tökélyesbülést minden rangi nembeli különbség nélkül, — mi fájdalom! ez érdemben sziklaként meredeznek az álérdekek, nehézségek a mi hazánkban. — Fogyatkozást ne annyira az elmúlt embernyomban, mint önmagunkban keressünk ; uj nemzedéket, gyermekeket, növendékeket kell itt előkészíteni az iskolákban? mint azon kivül, miként az Schweicban van. Erről máskor, ha ez valakit érdekelne. A város több templomában van orgona vagy fisharmonica, de a mi Gross-Münsterünkben, míg Zwingli szelleme leng s varázs-retractiv erővel hat minden kül ceremónia ellen, mely nem a szent irat vagy lélek benszükségéből származik, nem lehet. Éneklés után, mely 3—4 vers, s nem oly hosszú untató és harmónia nélkül van, a szószékben maradó lelkész feláll imádkozni. A férfiak templomba léptöktől fogva a textus felmondásáig fenállva maradnak ; a nők csak az imádkozás alatt állanak, midőn erre mintegy felhivatnak. A közimát követi az úri ima, mire a lelkész figyelmezteti a gyülekezetet, s maga is mélyebb áhitat hangot választ. Ezután a nők leülnek s következik a szabadválasztás szerinti textus elolvasása (jelenleg Ján. 14. 16, 17.) majd ezt a férfiak — forgóra járó, székeinek nagy csattogatása után — leülése követi. Az exordium vagy figyelem ébresztés végével némely lelkészek rövid fohászt s áment mondanak, s ugy folytatják az egyházi beszédet. (Ma ez fontosabb volt mint máskor, megható érdekességgel volt ez a jelen körülményekre alkalmazva. Ily helyek p. o. az igazságot nem az emberi lélek, hanem a sz. lélek világánál keressük, s bizonyosan feltaláljuk. A föld hatalmasai emberek patakzó vérében vélik az igazságot fellelni egymás ellenében. Az fog győzedelmeskedni, kinek igazsága mellett a szent lélek hatalma harcol, mely Istennél van elrejtve, ki tudná pedig* az ő utait, végére mehetetlen tanácsait; annak adja Isten a maga hathatós kegyelmét, erejét, kinek zászlóján a népek s nemzetek valódi jólléte, boldogítása a jelszó. A pártok felett könnyelműen ne ítéljetek; igyekezzetek megismerni az igazságot hon atyjai, föld népei, hogy az ártatlanok vérétől tiszták lehessetek, a nagyobb erőtől el ne tiportassatok. Csak így állhat meg a közös testvériség, egyenlőség, szabadság e hon kőfalain, e ház tornácain belől. Ha a vigasztalásra minden körülményeink között nagy szükségünk van, ugy arra jelen vészes pillanatokban még nagyobb van. Múlt évben ezen bibliai helyet vettem beszédem tárgyául, a vigasztalásról szólottam, most ezt elhallgatnám, de midőn ma a vért szomjuzó háború dűl honunk határainál, ezentúl, nem lehet, hogy a vigasztalás lelkét ne könyörögjük a külhazák polgáraira s önmagunkra stb.) A prédikátio után a férfiak rögtön felállnak, s mind végig így maradnak ; a nők akkor emelkednek fel, midőn az ima hangja hallatszik. A közimát a miatyánk követi, ezt a commanicalni nem akarók elbocsátása, megáldása s az adakozásra való felhívás; miután a lelkész lelép a szószékből saját helyére, s a nem communicaló — jelenleg parányi —- rész, 50 v. 60-dik kimegy a templomból. A templom alsó része majd tömve volt, sokan nem férve be (mit magam is láttam) a Sz;

Péter s Frau-Münsterbe, a nagyba jöttek át a Limáton. Általában feltünőleg tömöttebb szokott más templom lenni, mint ez, mit ennek nagysága is okoz, minden vasárnapon. Hétköznap nem szokott e gyári városban soha istenitisztelet, csak a sátoros ünnepet előző szombaton tartatni. Fő ünneppé a nagypéntek csak a múlt havi synodusou canonisáitatott az egesz iSchweiera nézve. — Feltűnőnek tetszett előttem, hogy az idősebb férfiak többnyire feltett kalappal vannak az istenitiszteleten, melydivatot nemcsak helvét, hanem Német- s Franciahonbau is megjegyeztem; azonban az imádság hallásakor mindenki fedetlen fővel van, mi több, némely helyen a temetéseknél a szabad ég alatt is. Most következik a communio. A lelkészek, rendes vagy diaconus, azaz ekklésiai segédek, kiktől a lelkész segédei, azaz vicarok megkülönböztetendők, az Ur asztalához mennek, mellettök 12 Presbyter, a Krisztus tanítványai száma szerint kört képez. Itt egy lelkész az auxiliare után rövid imát mond,mit a responsoria követ,mely a tárgyra vonatkozó sz. iratbeli helyek egymást váltogató felolvasásából, az urvacsorája szereztetése szavaiból, az apostoli hitformájából áll, p. o. az 1-sö lelkész elkezdi: Hiszek egy Istenbe, mindenható atyába, mennynek és földnek teremtőjébe, a 2-ik : és Jézus Krisztusba mi Urunkba, ki fogantaték sz. lélektől; az 1-ső születék szűz Máriától, a 2-dik