Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-06-14 / 24. szám

latára hagyva 31 köblös szállás-föld, ez és három telek a rendes lelkészek-, fél az énekvezér-, öt és egy negyedrész 4 elemi fi- s 3 leánytanítóinknak adatik, a felmaradt % telek egybáz-pénztárnoki kezelés alatt áll, minden 4-dik évben közárverés utján haszonbérbe adatván. — Gazdagnak látszik e földdeli dotáltatás belbivatalnokaink érdekében — jelentékeny részét foglalja az el fizetésünknek is, de mivel a tagosítás még csupán a rétet illetőleg ment, s épen ez évben tökélyre — a telek- és szállás-földekre nézve pedig csak jámbor óhajtás : nem lehet a belhivatalnoknak gazdálkodnia, felébe míveltetni kénytelen föld illetőségét, mikor ő ki után nem nézhet, negyedrésszel gyakran beérni kényszerülve van! így ez korántsem oly kívánatos, mert mint sokan gondolják, igen bizonytalan ága a jövedelemnek ! ki kétkedik, jöjjön ide, tegyen kísérletet, — hogy meggyőződjék, mikép belhivatalnoknak elszórt birtokon gazdálkodás hiábavalóság, hogyha több, tehát lelki gyötrelem. — Volt egyházunk birtokában még 3 darab szöllő, egy száraz- és kásamalom ! de ezek nem adván ki sokszor a míveltetési tartozási költséget, eladattak, a pénz tőkévé fordíttatván, 6%-tóli kamat közszükségeket fedezi évenként a többivel egyben. (Vége követk.) Varga Lajos. ISKOLAÜG-Y. A leirt betűnek vagy szónak kiigazítása (correctura), s iróosztályánál igazítási taneljárása egy nép-, mint irástanítónak. „Jobb teljességgel nem korrigálni, mint felületesen." Curtmann. Korrektura! (kiigazítás) gyűlöletes szó sok ember előtt, főleg mindazok előtt, kiknek szivökben az önzés (egoismus) lakik. Általában a felnőtt ember nem igen szereti vagy legalább nem örömest engedi magát korrigáltatni. Korrektura! gyűlölt szó, főleg a tanítói világ előtt! És őszintén szólva, tartunk tőle, hogy sok irástanító azon félelemből, mintha mi itt a talán már eléggé ismeretes időrabló és szellem-lankasztó — úgynevezett — verestintávali orthographiai korrekturát akarnánk érteni és bekebelezni, a jobb és célszerűbb írástanítás kezelési módnak ezen másik lényeges főpontját figyelmes elolvasásra sem fogja méltatni. Hogy tehát senki is ezen sorok olvasása közben ilyen tév- és elfogult gondolattal s véleményben ne legyen, előre megmondjuk, hogy mi itt nem ilyen korrekturát akarunk érteni. Annálfogva legelsőben is szólunk az eddigi irás-korrekturáról általában, s aztán az uj- vagy a mai irtanmód szerinti irás-korrekturáról s annak idetartozó részleteiről. Részünkről az Írástanításnál : „minden olyan korrekturát elvetünk, melynél a tanítvány magára van_ hagyatva, melyet tehát csak magának kell végezni." Épen így történik pedig az írástanítás régi tanmódja szerint a már sok tanító előtt csaknem gyűlöletessé vált irás-korrektura. A tanító ugyanis egy veres (tinta vagy kréta) húzással kijavítja, vagy sokszor — mondhatni — még roszszabbá teszi azon hibát, melyet a növendék Írásában elkövetett ; tudniillik ugy igazítja azt ki a tanító, mint épen eszébe jött, és ha nem jött volna eszébe, tehát akkor egészen el is hagyhatja azt. Mily sajátságos neme ez már az irás-korrekturának! Ugyanazért részünkről : „minden oly Írástanítást és korrekturát elvetünk, melyközben és mely által a tanítvány nem jut el tett hibájának tiszta öntudatára, s épen oly kevéssé tudja a helyest és igazat tiszta meggyőződéssel tenni a helytelennek és hamisnak helyére." Az irás valódi tanítása és annak hibáinak kijavítása tehát csak ott gondolható, hol a tanító tisztán tudja közölni tanítványaival azon törvények és szabályok megértését, melyek magából a tárgynak lényegéből, a tárgynak jelleméből, s a gyakorlandó munkásság végrehajtás módjából sajátosan vannak merítve. Nem akarunk az itt felállított alapelvekből, főleg a nyelv-tanítás ügyeiben következtetést húzni, a rendszerinti korrekturára, mely némely iskola-főnökök és tanügyet vezérlő férfiak által a jó és lelkiisméretes tanító megismertető bélyegeiil tartatik (minél több és minél pontosabb a politia színű máz, annál jobb a tauítás), minthogy az önként ered az avatottakra nézve. De nem huzbatjuk ki magunkat ezen foglalkozás alól olyan könnyen az írástanítás tárgyaiban. Itt a korrekturának bizonynyal helye van, és valójában helyének is kell lenni, — ha csakugyan a szándéklott célt el akarjuk érni teljesen. — Korrektura nélkül bármely tanágban is semmi előmenetel, semmi készség vagy mesteriség még csak nem is gondolható. De az a kérdés : „hogyan történik már a régi korrektúra szerint, a növendékek iró füzeteiben a hibák kiigazítása az iskolák ezer meg ezernyi osztályaiban?!" — Legfölebb is csak gyönge és szelíd színekkel rajzolunk — miután a tanítványok irnivalójukat leírták : előidéz az irástanító több növendékeket a tanórán, egyiket a másik után, íróasztala elibe, s midőn egyenként vizsgálja azoknak írásait (?) így szól : „ez mitse ér" vagy : „ez tűrhető", vagy „ez csak mázolás" — „ez csak karcolás" — „ez a betű rosz" —• „ez igen mereven áll" — „ez igen meg van dütve" stb., ilyen s több efféle mindennapi s már csaknem elnyűtt, aljas szójárásokat használ, melyeknek hallására a növendék legfölebb is semmit sem gondol és nem is gondolhat, mivel az elkövetett iráshibáknak ő teljességgel nem oka. Végre mindenik tanítványát helyére visszaküldi ezem tanári felszólítással: „nézzetek pontosan az előiratra, s épen olyanra, tökéletesen olyanra Írjátok a betűket, mini; a minő a példánylapon van." *). Ugyan kérdjük?! miként láthatnák már a növendékek, s vehetnék eszökre azt, hogyan áll a betű a példánylapon, holott egyetlen szóval, egyetlen nézleltetéssel, az alapvonalok pontos megnevezésével, az egyes betűk elemeikre bontásával, a képezési szabályok előmondásával, szóval legkiseeb magyarázattal sem vetett az irástanító csak leghalványabb fénysugárt is az irat- s annak alapvonásainak rejtélyes érteményéie, a betűk s azok részeinek a gyermeki szemre nézve ! oly homályos szerkezetére? Miként tudnák a növendékek összehasonlítani a hamist az igazzal, a hamist az igazhoz méri/e megítélni és kijavítani hibáikat, holott még azt sem tudják, mi hamis, és mi helyes?! Pedig, valljuk be őszintén, hogy nemcsak a régi, hanem még az uj tanmód, — az úgynevezett iitenyírás — szerint is — a hol tudniillik a tanítók az ujabb irtanmód lényegét és alapelveit nem is-I merve, az ütenyzést magát az uj tandmódszer összes alapelvei gyanánt képzelik és tekintik, s annálfogva abból minden nézleltetést, a betűket alkotó alapvonalok pontos megnevezését, a betűk képezési szabályait, melyek szerint az ép és helyes alakú betűt kell leirni — egészen száműzik — a növendékek Írástanítása s azok iratainak kiigazítása nem másként, mint épen a mondottak teljes elmellőzésével történhetik meg. De sokan, főleg azok, kik a régi tanmód szerint tanítanak irni, mondhatnák itt ellenünk : „igen, de az irástanító a hibás és helytelen alakú betűt veres téntával helye*) Még a jelenben is sok néptanítóink vannak, kik a korrekturávali Írástanítást akár a régi, akár az uj tanmód szerint véve fel, nemcsak az, hogy nem gyakorolják iskoláikban, de még messziről sem ismerik.