Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-06-07 / 23. szám

költészet körébe vonni még oly lángelméknek sem sikerült volna, mint Milton vagy Dante, — kik azt meg sem kisér­ték, tudván, minek hol van határa. Nem ugyanazonosok a vallás és a költészet, — de ismételjük, bizonyos oldalon érintkeznek. S előre kimondhatjuk, hogy Tompa épen ez érinkezési ponton áll. Ha nem félnénk, hogy sokat akarva mondani, kevéssé jellemzetest mondok, azt mondanám, hogy Tompa költészete — bizonyos széles értelemben — vallásos költészet —• és vallása, költői vallás. De ezt előbb meg kell magyaráznom. Van a költészetben bizonyos irány, mely még a humor által sem engedi magát, sem vakmerőségre, sem pórias­ságra csábittatni, bár lehet, hogy azáltal érdekesbbé, ezzel hatásosbbá válnék,— hanem szenteknek tekinti kegyeleteit, s benső tisztasága érzelmét nem illemből, hanem saját ma­gáért irtóznék megsérteni, — mint a valódi szemérem, mely bezárt s függönyzött szobában is elpirulna egy illetlen gon­dolattól. E múzsa azért sem arany ékszerekkel, sem vakító villámokkal nem tündöklik, hanem ékessége a mezei virág, tüköré az erdei forrás, s a természetben mind önmagához, mind Istenhez közelebb érzi magát , mint az emberek között. Van viszont egy vallásos iskola, mely nem vizsgálódik | az istenség mélységei körül, mondván, hogy azokat Isten­nek lelke vizsgálja csupán, — s közelebb találja az atya szeretetét a természet érzékelhető jeleneteiben, minta vált­ság titkában. Nem mintha nem érzené a kegyelem eme leg­főbb tényének drága malasztját, — de mert mint a gyermek, ki édes anyja kebelére veti magát, nem kérd, nem ad szá­mot vonzalmáról, csak érez és szeret, — s nem az „anya" eszméjében, hanem az anya „tápláló kebléhez" vonzódik. Nekik Isten nem a sinai hegyen és még nem is a golgotán jelentette ki magát tulajdonképen, —• hannm a természetben és a szívben. Nem tagadják ők a Krisztust, nem állanak a hitetlenek sorába, nem mondják, hogy bolondság és botrán­kozás, — sőt elfogadják, hálával, édes ellágyulással fogad­ják el a nagy szenvedő elégtételét; — de azt mondják : Isten a teremtő és gondviselő, édes atyánk nekünk a kereszt véres szentsége nélkül is, s minden lehellet, melyet keblünk vesz, minden porszem, melyet lábunk tapod, minden fűszál, mi a hullámzó mezőn susog — hirdeti, hogy ő atya. Nem tartozom ugyan ezen iskolához, de szivesen elismerem, hogy szép érzelmek, jó cselekedetek és boldogító megnyug­vás eredhetnek e felfogásból. Sőt ha nem volnának e földön a bűn vérző és undorító sebei, melyek kegyelemért jajgat­nak , ha nem volnának a kisértetnek kétes harcai, me­lyekben egy felséges példához kell fogódznunk, — ha nem volnának a balsors rendítő csapásai, melyekben erős hitre van szükség, —- és végre, ha nem volna a halál, mely csak azért zárja be itt az ajtót, hogy amott egyszerre kinyissa, — ha ezek nem volnának, hajlandó volnék hinni, hogy az emberiség legnyugodtabb, legboldogabb és legjobb volna amolyan vallásos nézlettel, vagy inkább érzülettel. Es ime, ki ezeket a futólagos megjegyzéseket elol­vasta, tudni fogja, hogy oda célzok, miszerint Tompa, azon nemes, kegyeletes és természet hü költészet embere, a val­lásban is emez, a természet-költészettel oly rokon felfogást tartja legigazabbnak. Valóban az ő nemes lelkületével, az ő mély kedélyével leginkább is megegyez. 0 mély gondol­kodó, ez minden sorából kitűnik, — de gondolkodásának kiindulási pontját nem elvont eszmék, hanem tárgyak —•je­lesen a természet tárgyai vagy jelenetei — adják. De, ha szabad így fejeznünk ki, ő szivével gondolkodik, s ezért gondolkodásán a légkörny és a szeretet azon egyesült me­legsége érezhető, melyet nem találnánk föl ama felsőbb regiókban, hol a csillagok ragyognak, de a húsból és vér­ből álló emberek megfagynának. Ezért van, hogy okosko­dásai, elmélkedései nem a boncoló s elemző ész élességével birnak, mely a velőknek megoszlásáig hat; de annnál gazda­gabbak tapaszatalatai anyagban s annál termékenyebbek az j életre, mert fősaját&águkat, zamatjukat az adja meg, hogy J végetlenül finom érzék lő tehetségtől vannak gyámolít- , va*). A természetben nem lehet oly kicsinység, az életben oly átfutó jelenet, az emberi szívben oly csekély árnyalat, oly rejtett redő, melyet ő bámulatos tapintattal azonnal észre ne venne, jelentőségét ne értené, s eszmét vagy érzést ne tudna kötni hozzá. Azért nála a falevél érthetőn szól, a patak édesen dalól, a szellő meghatón sóhajt; ő a társasági vi­szonyok figyelmes szemléletéből s egybevetéseiből oly mély, bár egyszerű igazságokat s tanúságokat vont el, melyek másnak fel sem tűnnének ; s midőn az ember belvilágát festi, azt oly nyilvánvalóvá, oly érzékelhetővé tudja tenni, hogy ha szivünkben gonoszt forralnánk, önkénytelenül lesütnők szemeinket, félvén, hogy éles szeménél és nagy tapasz­talásánál fogva , arcunk betűiből lelkünk titkait olvassa. Nem kételkedem mondani, hogy Tompa rationalista, mert kiindulási pontja minclig a földön van, söt — minthogy a szem camera obscurájában mindaz le van rajzolva, amit kintiünk látunk, — söt Önmagában. Neki az adatokat a té­nyek szolgáltatják, s ő azokat, — mint ama müfcakács : „a pók" saját szövőszékén dolgozza fel : szivében és elméjé­ben; önkénytelenül is csak annyira megy a dolog megér­tésében és megmagyarázásában, mennyire saját józan esze viszi, a másoké követheti. De nem kell félni, azért soha egy percig sem süppedez ő a triviális rationalismus ama hínárjá­ban, melybe némelyek az értelem lámpásával, (melylyel oly nagyra vannak ! holott ez is egyiknél világosabban, má­siknál homályosabban ég, lobog, pislog, mint más gyarló lámpások) bukdácsolnak; a föld embere ő, de hogy bizto­sabban a földön maradhasson, nem fekszik azért hanyatt, hanem fölemeli fejét az ég felé! Aztán öt nemes érzelmei hő szerelme és — mondjuk ki! —tisztúltmüizlése, megőr­zik attól, hogy a szent eszméket konyhaiakká tegye a hasz­nosság és gyakorlatiasság amaz ürügye alatt, hogy minden csak annyit ér, mennyit a konyhára hoz. Az ö rationalismusa elfogulatlan elmén s nemes szivén alapul, s mert az ész és szív vallását egyesíti, sőt a legfinomabb természetimádást (bizonyos spirituális pantheismust) is olvaszt belé, — két­ségkívül igen jó befolyással van különösen hasonló lelküle­tekre. A kételyeivel küzdő lélek, a bűnein rágódó lelkiisme­ret, s az önmeghasonlásban magát Jézus lábaihoz vető Magdolna szív, nem fogják könyvét azon hajó gyanánt választani, melyben a háborgó hullámok közt küzdve, de bátran üljenek, azonban a magokkal s Istennel békében élő, nyugodt, elmélkedésre hajló lelkületek megbecsülhet­len édes tápot fognak benne találni. (Vége követk.) Szász Károly. BELFÖLD. Részletes tudósítás a tiszántúli reform, egyház­kerületnek apr. 9, s több napjain tartott gyű­léséről. A „Vasárnapi Újság" 19. számában, s onnan átvéve 3 „Prot. Egyh. s Isk. lap"-ba is, annak 20-ik számában je­lent meg a nevezett gyűlésről egy kis rövid tudósítás, melynek szerkesztője alkalmasint nem volt a gyűlésben, s arról csak mások után s hibásan értesült. E jelen tudósí­tás irója folyvást jelen lévén a gyűlésen, s annak intézke­*) Egy elmés iró állítja, hogy a lángész semmi egyéb, mint ész­lelési tehetség (Genie ist nichts Andérs , als Observations-Greist). Neliéz volna ugyan bebizonyítani s még nehezebb min­denesetre alkalmazni. De kétséget nem szenved, hogy azon tehetség, mely mind a természetben, mind a szellemvilágban mindent egyszerre fel fog, és pedig a legkisebb részletek s a legbensőbb vonatkozások biztos áttekintésével, — nem utolsó alkatrészét teszi a lángésznek. Sz. K.

Next

/
Oldalképek
Tartalom