Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-05-10 / 19. szám

Mit használ ennélfogva felszólalás, mit használnak a világ elébe bocsájtott buzdító sorok, ha azokat siker nem koronázza, s ha csupa helyeslésen kivül azok egyéb eredményt nem mutatnak fel!? Ne tervezzünk többet, — mert ebben ugy látom igenis erősek vagyunk, hanem mindenképen azon legyünk, hogy a már indítványba hozott, s helyeslést kiérdemlett eszmék minél gyorsabban foga- | natosíttassanak! Legyen kitartásunk több mint eddig volt, mert ha az üdvös eszmék felterjesztése hevével párhuzamban állaüa kitartásunk, akkor nem telne el szívem annyi aggodalommal, s nyugodtabban néznék szegény egyházunk jövő sorsa elébe!! Adjunk mindenben jó példát, kössük össze a jogot a kötelességgel, nyújtsunk segédkezet mindenképen arra, hogy szegény egyházunk beljóléte által virágzásnak indulhasson, hogy így minmagunknak azon tiszta öntudatot vívhassunk ki, miszerint az egyház s iskoláink javáért mindent elkövettünk, s a felettök tornyosuló veszélyes fellegeket tehetségünk szerint elhárítani igyekeztünk. Gr. Teleki Sándor. iOii. ----- i A lelkipásztor beállításának szertartásáról. (Második közlés.) (Vége.) II. Azon tétel ellen, mely szerint a kérdés alatti szertartás hitvallásunk elveivel ellenkezik, s melyet én a helvét hitvallással s a nálunk azzal egy idős Articuli Majores sel bizonyítottam, az említtetik fel, hogy a helvét hitvallás szerint vannak közönyös szertartások, melyek bevétele a hitbeli egységet nem veszélyezteti. Túl van minden kétségen; — és én nyilvánítom, hogy nemcsak azokat, kik a lelkipásztor beállításánál symbolizáló szertartásokat követnek, de a különféle ceremóniákkal terhelt angol püspöki egyház tagjait, az ágostai hitvallásuakat s római katholikusokat is atyámfiainak, testvéreimnek tartom a Krisztusban. Sem a látható, sem a láthatatlan egyház lényege nem függ a szertartartásokban való merev egyezéstől. Azonban ki tagadhatná, hogy midőn közelebbi s távolabbi atyánkfiait békében hagyjuk az ő szertartásaik mellett : megvan a reformált egyháznak is ezekre vonatkozólag a maga saját elve, mely hitvallásaink s a legtöbb református nemzetek gyakorlati egyházi élete szerint ez : a szertartások minél kevesebb számúak, egyszerűek, s az Isten igéjének és az apostoli kornak szellemével egyezők legyenek; és, hogy itt is, miként mindenütt : „entia praeter necessitatem, non sunt multiplicanda," Ezen elvet fejezi ki helvét hitvallásunk általam idézett tételének nemcsak betűje, de szelleme is, a mely nem egye dül az ó szövetségi s ahhoz hasonló ceremóniák, hanem általában a szükségtelen szertartások ellen van intézve. Egyébiránt vizsgálja meg bárki azon ó szövetségi ceremóniákat, melyek szerint a főpapnak s a lévitáknak felavatása történt, s vegye figyelembe a római katholika egyháznak püspökök és papok felszentelésekor követett szertartásait : bizonynyal meg fog győződni felőle, hogy az ezekkel testvéri rokonságban lévő vizsgálatunk alatti szertartásnak is végforrása nem egyéb, mint a helvét hitvallás által elvileg kárhoztatott ó szövetségi-féle cerimonialismus ; s hogy azt a reformált egyház kebelében, a közönyös szertartások közzé számítni nem lehet, eléggé döntőleg mutatja már maga az, hogy a reformátiótól kezdve mind e mai napig, a dunai kerületeket kivéve, az eszközöknek istenitisztelet folyamáni amaz átadogatása, egy református nemzetnél sincs szokásban. Feltéve azonban, de meg nem engedve, hogy e szertartás csakugyan közönyös : váljon következik-e abból, hogy azt az illető törvényes hatóságok mellőzésével, eg/esek bárhol is életbe léptethetik? Ha ezt bármely egyes országi vagy tartományi egyház megengedné : rövid idő alatt oly tömeggel özöulenének be a különféle közönyös szertartások, hogy az apostoli ékesség és jó rend eltűnvén, valódi cyclopica ataxia s bábeli zavar állana be. —• Annak, ki különösen a tárgyalásunk alatti ügyben, a helvét hitvallásra hivatkozik, soha sem kell elfeledni azt, — mit részemről mind a helvét hitvallás történetének, a közöttünk uralkodott tévelygések elleni kiderítésekor, mind e fatalis ügybeni első közleményemben kellőleg kimondottam, — hogy t. i. a második helvét hitvallás bevallott célja és rendeltetése az, hogy a különböző református népeknek hitbeli kapcsa legyen, s midőn az egyes országos egyházaknak megengedi azt, hogy saját kebelökben a valóban közönyös szertartásokat is követhessék, ezen szabadsággal az egyeseket bizonyosan nem kivánta felruházni. Nem kell továbbá feledni, hogy a helvét hitvallás s a reformált egyház hitelveinek egyetemes szempontjából, lehet valami szertartás közönyös, a mi már pl. a magyar reformált egyház törvényei és történeti fejlődése szerint épen nem az. így például, egyetemes szempotból, az összes re' formált egyház kebelében, közönyös dolog az, hogy hány ünnep legyen, s hogy az urvacsorája évenként hányszor, s kovászos avvagy kovásztalan kenyérrel, s járdáivá, vagy mint a skótoknál s hollandoknál, hosszú asztalok mellett ülve szolgáltassék-e ki; de mindez nem közönyös dolog magában a magyar reformált egyház kebelében, mert törvényeink s gyakorlatunk döntőleg intézte el ezeket. Végre, midőn közönyös szertartások életbeléptetéséről vagyon szó, mindenkor figyelembe kell venni egyebek mellett azt is, hogy váljon az által történik-e közeledés azon valódi eszmény felé, mely a reformált egyházi élet és istenitisztelet fejlődésének végcélja. Az ily vizsgálat aligha fogna javára ütni ki a szó alatti szertartásnak. III. IV. Azon tételeimre, melyek szerint ama symbolizáló szertartás sem az aposoli ős egyházban, sem a külföld református nemzeteinél szokásban nem volt és nincs semmi legkisebb cáfoló erősség fel nem hozatik, hanem oly valami ostromoltatik, a mit én sohasem állítottam, hogy t. í. az apostoli ős egyház és mostani református nemzetek példáját betű szerint, vakon s feltétlenül kell követnünk. Ide vonatkozó nézetemet nem egyszer nyilvánítottam már. Hogy a kérdés alatti szertartás vizsgálatánál, az apostoli ős egyházat (a melyben ha helvét hitvallás s templomok nem voltak is : volt szent könyv s voltak urvacsorai eszközök; —• hát ezeket miért nem adogatták át?) s a külföld református nemzeteit figyelembe vettem, abban, mint szinte egész közleményemben is egyedül azon célom volt, hogy ama szertartást, minden lehető józan és törvényes alapról leszorítsam, vagyis alaptalan voltát kimutassam. Azt pedig hogy Thorgau kántonban az esperes miként vezeti be a lelkészt, sőt még ennél többet is, jól tudtam; ámde itt nem ezen bevezetés, hanem az eszközöknek istenitisztelet folyamáni átadogatása — mint cultusnak része — a fődolog. Ezt kellett volna valahol felfedezni! s akkor ama két erősség nagyon meggyengíttetett volna, — de így — fájdalom ! a többiekkel együtt sértetlenül áll. Mit sem használ itt annak emlegetése is, hogy a külföldi egyházakban sok szomorító dolgok történnek; mert váljon nem történnek-e és pedig nagyobb számmal örvendetesek is? Adná Isten, hogy ne mi a külföldről, hanem az tanulhatna mi tőlünk! Azonban az igazság és méltányosság azt hozta volna magával, hogy ha már Finslerből, amaz 59 éves korában elküldött lelkész esete s több effélék ad terrorem felemlíttettek : ne hallgattatott volna el az sem, mit Finsler ezekre vonatkozólag megjegyez : „ Überhaupt ersetzt der gesunde Sinn und Takt des Volkes haufig das, was das Gesetz dem Geistlichem nieht gewdhrt Hogy pedig a thorgaui, vagy más efféle lelkésziktatás, mely sok helyen egyszersmind ordinatio is, s melyben az élőszón kivül, csak a kézfogás szerepel, — nagyobb ceremónia volna