Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-05-03 / 18. szám

nak számos oly ceremóniák, melyek sem malasztot vagy üdvöt, sem hatalmat nem közölnek, sem titokszerü értelemmel s természetfeletti jelentéssel nem birnak, hanem a mindenki által közönségesen ismert, el nem rejtett igazságokat, pl. papi teendőket, tulajdonokat ábrázolják, jelvezik, vagy régi megtörtént dolgokat hoznak vissza az emlékezetbe. — Az sem szabadítja meg a vizsgátatunk alatti egyházi cselekményt a ceremoniaság jellemétől, hogy a tanítást ki nem zárja ; mert ily egyházi cselekmények is nagy számmal vannak a római katholika egyház kebelében; és azért senkinek ae jutott eszébe, hogy azokat ceremóniáknak ne tartsa. A szentelt viz és azzal való keresztvetéa; a gyertyák kioltása nagy héten, az Ünnepélyek szerint váltakozó papi díszruhák, a tömjénezés a harangok megnémulása stb. atb. mellett váljon nem lehetne-e az igét hirdetni akár reggeltől estig, s váljon nem maradhatna-e meg ant-ui^tüj.® ía

mindezen ceremóniák mellett is. — Valóban, ha egy oly egyházi cselekmény, mely a közönséges istenitisztelet folyamán, sőt annak közepén s mintegy forduló pontjaként, s maguk az istenitiszteletet vezérlő papi egyének által hajtatik végre, 8 melynek az épen folyó Unnepélylyel rokon s azzal szorosan egybefüggő tartalma, értelme van, 8 melyről az ellenem irott cáfolatban is beismertetik, hogy az nem átszámolási tény, hanem a lcultusnak része, habár alkalmi s mellékrésze is ; — ha, mondom, egy ily egyházi cselekmény nem ceremónia, nem szertartás : akkor az ő szülőfölde s hazája valami oly terra incognita, mely ez ideig sem a gyakorlati egyházi életben, sem a tudományban felfedezve nincs. Azon nézet, hogy a kérdéses cselekmény nem egyéb, mint annak az esperes általi kimutatása, hogy egyedül a beiktatott lelkész van az illető egyházban a papi teendőkre felhatalmazva, önnönmagában összeomlik; mert hogy ha az ö jelentése ily tisztán egyházjogi természetű : mi szükség akkor neki a közönséges istenitisztelet folyamába tolakodni, és a kultusnak részét alkotni ? Hát a nép önkéntes választása, szabad benyugváaa, az esperes megerősítő oklevele, s a fenálló egyházi törvények nem eléggé biztosítják-e az uj lelkészt arról, hogy az ő hivatalkörébe senki büntetetlenül betolakodni nem fog; és e betolakodás váljon oly gyakori-e a magyar reformált egyházban, 8 a tiszántúli egyházkerületben, hogy annak meggátlását már nemcsak az illető egyházi törvényeknek és hatóságoknak,hanem a közönséges istenitisztelet folyamán végrehajtott ceremóniának is kell eszközölni? ? És ha ezen szertartás aGeleiféle XXI-dik kánonban véli feltalálhatni a maga alapját, mi az oka, hogy nem az egyházmegyei papság előtt hajtatik végre, holott a kánon, egyenesen a betolakodni akaró papok ellen van intézve; — mi az oka, hogy e szertartás épen azon kerületekben soha nem divatozott és nem divatozik, a melyekben a Gelei-féle kánon szülemlett és érvényben áll ? A reformált egyház hitvallásainak azon pontjai, melyek a kulcsok hatalmának s az egyházi hivatalnak sérthetlen voltáról szólanak, a vizsgálatunk alatti szertartásra nézve csak szalmaszálak, melyek őt a vizbefulástól bizony soha meg nem mentik. Nagy képzelő erő, s talán még egyéb is kivántatik hozzá, hogy ama ceremóniának bármi vékony alapját is, a hitvallások említett pontjaiban feltalálhassuk, vagyis véljük feltalálhatni ;s vajmi szomorú álláspontja lenne az a protestáns keresztyén egyházi életnek, ha a kulcsok hatalma s a papi hivatal tekintélye sérthetlen s tiszteletes voltának kimutatása végett, amaz egyházi eszközök jelképeskedő átadogatásához is kellene folyamodnunk ! Birván tehát a vizsgálatunk alatti egyházi cselekmény mindazon tulajdonokkal, melyek a ceremónia vagy szertartás lényegét alkotják : öt ezen méltóságától senki nagy elfogultság nélkül meg nem foszthatja; és ha valaki azt vélte és véli, hogy ezen cselekmény nem ceremónia: akkor nem tudom mi szükség volt az én tételeimnek cáfolására, melyek azt folyvást mint ceremóniát ostromolják; hiszen ellenemben bárkinek is tökéletes diadala leend, mihelyest azt dönthetlenüi bebizonyítandja, hogy a kérdéses cselekmény nem szertartás, nem ceremónia. De lássuk már most az én tételeim ellen felhozott ellenvetéseket ! Hogy a szükségtelen szószaporítást elkerülhessem, kérnem kell a nyájas olvasót, hogy ha ez ügyben kellő meggyőződést a itélési képességet akar szerezni : legyen szives elővenni az én első közleményem tételeit, s az azokat cáfolni törekvő közleményeket, s végre azokat, a melyek most következnek, s ugy mérlegelje aztán az Ugy érdemét. Elég világosan kiemeltem annak idejében, de fájdalom! sikeretlenül, hogy nekem most nem az ellen van kifogásom, hogy az esperes az uj lelkész beállításánál megjelenik s az igehirdetése által közreműködik; hanem igenis az ellen, hogy azokat az eszközöket a közönséges istenitisztelet folyamán bizonyos intő beszéd kíséretében vagy a nélkül átaaogutju, o <« által a mi törvényes gyakorlatunkkal ellenkező ceremóniát hajt végre. I. Azon nézet, mi ellenem első érvül említtetik, hogy t. i. a Gelei-Katona-féle kánonok általában túlélték magokat, hatályon kívülivé lettek, s maga az egyház által is tekintetbe nem vétettek s megrontottak, — mind a tényállással s a történelemmel homlokegyenest ellenkezik, s így gyökerestől hamis, mind az egyházi társadalmi rend eszméjével merő ellentétben van és igen veszélyes. Ugyanis, hogy régibb időkre ne menjünk : A tiszántúli egyházkerületnek 1762-dik évi rendszeres végzeményei, ama kánonokra igen gyakran, folyvást hivatkoznak, sőt azokat alapul ismerik el, s hogy hatályon kivül volnának, egy szóval sem említik; az 1791. XXVI. t. c. 4-dik pontja, midőn oly kánonokról szól, melyek az evangélikusoknál gyakorlati érvényben állanak : kétségen kivül ezek egyikének tartotta a Gelei Katona-féle kánonokat Í8; az 1822-dik évi konvent, a superintendens választás jogát egyedül papoknak adó XC-dik kánonról kimondja, hogy az nincs „in actuali usu"; de hogy az egész törj vénykönyv általában hatályon kivül volna, azt egy szóval sem mondja, sőt ellenkezőjét ismeri el; a tiszántúli egy' házkerület, miként minden illető végzéseknél és Ítéleteknél, ugy az ujabb időkben szőnyegre került szerveszkedés ügyében is, ezen kánonokra a legmagasabb helyre intézett folyamodványában is egyenesen hivatkozik; végre, — és ezt kérem különösen figyelembe venni — e mi egyházkerületünkben, a papok, esperesek, egyházmegyei tanácsbirák, segédgondnokok, superintendengek mind e mai napig ' formaszerint megesküsznek a kánonok megtartására. A dolog tehát így áll : a Gelei-Katona-féle kánonok közül érvényben állanak mindazok, melyeket, konventek, egyházkerületi közgyűlések, s némi részben az országgyűlések, mint erre képesített hatóságok, formaszerint éa határozottan meg nem változtattak. Hogy az úgynevezett közvélemény vagy korszellem, melyet én Í8 nagyon tisztelek, de a melyről jól tudjuk, hogy mily közel áll a korszellemhez, valamely kánont megváltoztathatott volna, a nélkül, hogy illetékes hatóságok irott határozataiban nyilatkozott volna: ez merő képtelenség; mert oly társadalomban , hol irott törvény van, a közvélemény és korszellem csak egyedül az illetékes hatóságok uj irott törvényeivel ronthatja le a törvényeket; mert különben a társadalmi rend nem egyéb lesz merő képtelenségnél. Túl van minden kétségen, hogy ezen hatóságok jogos végzeményei, kánonaink közül sokat megszüntettek, módosítottak ; s az már most a kérdés, hogy váljon létezik-e oly országgyűlési, konventi, vagy kerületi végzés, mely lerontotta vagy módosította volna azon XlI-ik kánont, mely az egyházi szertartásokban s rítusokban való újítást, változtatást az egyesek hatalma alól kivévén, zsinatok hatósági körébe utasítja ? Ilyen végzés tudtommal legalább nem létezik, sőt képtelenség is, hogy létezzék mert ez ismét nem egyéb lenne, mint az egyházi társada lom teljes felbomlása, independentismus. Sőt még az independenseknél is váljon nem a dolog természete hozza-e