Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-04-26 / 17. szám

gyesek is oly gyógyszert nyújtani, mely a bajt legbiztosabban gyógyítandja. Mert ki tagadhatná, hogy honunkban — általában véve — a népnevelők, különösen az iskolatanítók igen szegényül díjaztatnak, ugy hogy elmondhatjuk Fáynkkal: (Lásd ,óramutató'-ját) „hogy népnevelőink jövedelme az éhenhalás ellen elég, de gond, epekedés, inség és nyomor ellen kevés." Pedig csekély díj mellett elalszik a nevelési nehéz munkára megkívántató folytonos buzgalom tüze, s előáll a kedvetlenség, mely célszerűen nem nevelhet. Ezen oldalon kell hát leginkább orvosolni a népnevelési nyavalyát ! Valóban mégis érdemli a népnevelői hivatal, hogy illő díjazás által gyámoííttassék ! Ha meggondoljuk, hogy hazánkban a földesurak a birtok elkülönítésekor többnyire csak azon esetben nevelték a népvelők földbirtokát, ha volt jobbágyaikkal a birtokelkülönítés egyesség utján sikerült : méltán mondhatjuk, midőn a fönttisztelt mélt. gróf urak nyilatkozatát olvassuk: Uraim, tisztelet ezen nemeskeblü gróf urak iránt!!! Ha pedig az is való — mit többektől hallottam — hogy a mélt. gróf urak ezen rendelete nemcsak Visontára, hanem az egész Belső-Somogy ban levő terjedelmes birtokaikra is kiterjed : akkor méltán kiáltunk fel ekképen : nagy Széchenyi Ferenc jótékony szelleme szállta meg ezen derék unokáit. Midőn ezen nagy embernek és hozzá méltó fiának (gróf Széchenyi Lajosnak) mint jóltevők nevét holtuk után is tisztelettel említem: egyszersmind hallgatóimmal együtt hálás indulatomat, s tisztelettel párosult köszönetemet nyilvánítom a fölebb említett mélt. gróf urak iránt (mélt. gróf Széchenyi Imre és Dénes), — kiknek nevök nemcsak egyházunk jegyzőkönyvében, hanem a késő maradék szivében is élni fog, mint oly jóltevők iránt, kik egyházunkban a nevelési szent ügyet, s így a közjót elősegitni szíveskedtek. Vajha ezen szép tett számos követőkre találna!!! Végre örömmel említem, hogy a visontai anyaegyházhoz tartozó rinyaujlaki leányegyházban, mélt. gróf Széchenyi Imre és Dénes urak, — s a volt jobbágyok közt a birtokelkülönítés egyesség utján sikerült, az iskolatanítói hivatalnak is nem kis hasznával. Mert — mint hallom — a legelői illetékkel együtt ezen hivatalnak mintegy 37 hold föld adatott, közel a helységhez és jó helyen, egy tagban. Hála és tisztelet ezért is a mélt. gróf uraknak! Miért sikerült az egyesség a birtok elkülönítésére nézve Rinyaujlakon; miért nemVisontán; egy tagban fog-e kiadatni Visontán a lelkészi és iskolatanítói hivatalnak rendelt földbirtok a legelői illetékkel együtt ? erről más alkalommal, midőn Visontát több oldalról kivánom ismertetni. Közli : Barla Szabó János, visontai lelkész, Belső-Somogy ban. KÖNYVISMERTETÉS. Predigten aus der Gegenwart. Von Dr. Carl Schwarz, Oberhofprediger und Obereonsistorialrath in Grotha. Leipzig, F. A. Brockhaus. 1859. 8-rét. XXXII, 319 1. Ára 2 fr. 88 kr. Közfigyelmet gerjesztett Schwarznak ezelőtt két esztendővel megjelent munkája : „Zur Geschichte der neuesten Theologie" s épen oly örömmel üdvözöltetett Hegel iskolájának követői által, mint a mily ellenszegülésre talált a Hengstenberg-féle orthodoxismusnál. Schwarz ugyanis, mint bal oldalról való hegelianus, éles elmével s tudományos szi- i gorral birálja abban az ujabb időben előtérbe lépett theologiai irányokat, melyek közül egyik sem nyer kegyelmet hajthatatlan bírálatának törvényszéke előtt. Elleneinek hiányait s gyenge oldalait azonnal fölleplezi; tulajdon rendszerének gyengeségeit azonban nem akarja vagy nem birja átlátni. Igaz ugyan, hogy most említett müvében nem igen akarja saját tudományos álláspontját tökéletesen megismertetni s meg nem mondja, hogy mi legyen voltaképen i az ő theologiája, hanem csak azt, hogy mivé váljék. Fel í kell ugyanis emelkednie igazán speculativ , egységes s összefüggő világszemlélethez s így történetévé s ethikaivá alakulnia, célját folytonosan szeme előtt tartván, mely nem egyéb, mint valóságos és igaz realismus , mely azonban a mostani embereknél s a mostani körülmények között elérhetetlen. A mit Schwarz ennekelőtte két évvel hallgatással mellőzött , azt kinyilatkoztatja az épen most megjelent egyházi beszédei elébe bocsátott remek előszóban. Ezen müve által be akarja ugyanis bizonyítani, hogy az őtheologiai álláspontján lehetséges a hatalmas, ihletteljes, a szellemi életébresztő s a kedélyt megható prédikálás. Azon theologiai irány, melyet ő képvisel, nem egyéb, mint történeti rationalismus, minthogy az a régi rationalismus történetellenes lényegével ellenmondásban áll s mind a történet, mind pedig az ész történeti fejlődésének jelentőségét elismeri ; vagy kedélybeli rationalismus, mely a vallást a kedélybe helyezi és a kedély erejét ébreszti; vagy pedig vallásos rationalismus, mely az erkölcsitől kölönbözik s a vallást s az erkölcsiséget újra egybefüzi; leginkább azonban idealismus, még pedig oly idealismus, mely az egész reális világot át akarja hatni s szellemileg megtisztítani a keresztyénj ség ideális hatalma által. Ez tehát azon álláspont, melyről leketséges, Schwarz saját vallomása szerint, a prédikálás ! Lássuk már most, miképen alkalmazza azt a mostani idő viszonyaira, s mily értelemben veendő a fentemlített lehetőség ? A jelen idő kétségén kivtili feladata, úgymond, a keresztyénségnek a judaismus salakjától való megtisztítása. Ezen judaismus pedig ott mutatkozik, a hol még a supranaturalistikus eszmék rejlenek, a hol tehát a csudák, még pedig mind az ihlettségiek, mind a kegyelmiek, hivőkre találnak. Minthogy azonban a csudákban való hit semmi alappal sem bir a jelen idő rationalistikus gondolkodásmódjában s semmi hatást sem gyakorolhat a kedélyre, ugy hogy az csak némely tlieologusok által hozatik elő vasárnaponkint a szószéken, s akkor is különféle mesterkélt kinoztatáson kénytelen keresztülmenni : azért az ily eljárás nemcsak hiábavaló, hanem veszélyes is. Ezen veszély elhárítására szolgál a Schwarz álláspontjáról való kiindulás, mely egybekötvén a tudományos miveltséget gyakorlatilag ethikai ihlettséggel, nagyobb áldást áraszt az emberiségre mint a feltétlen hit. — Elmélkedését tovább folytatván, azt állítja, hogy az egyháziasság, minden mesterséges igyekvés és buzdítás dacára romlásnak indult s a jelen idő szellemétől elidegenedett. A predikátio, ugy mond, erőtlen s unalmas, sőt mint élvezhetetlen s triviális megvetteik. Hiszen már maga ezen szó : „prédikátio", minden unalmasság, izetlenség és gondolathiány összegét jelelő gúnykifejezés gyanánt használtatik ! Mi lehet tehát annak az oka, hogy a prédikátió állapotja oly szánalomraméltó, s hogy az a műveltebbek kívánságait ki nem elégíti ? A jelen idő materialismusa az első ok; a második, mely az előbbinél nagyobb s súlyosabb, a lelkészi hivatalban rejlik, mely elmaradt a jelenkor műveltségétől, s a theologiában, mely elpártolt a szabad tudományos kutatástól. A materialismust le nem győzhetjük, ha a szellem fegyvereit nem tudjuk használni; a vallás ki nem fejlődhetik igaz életelvvé mindaddig, míg a hitvallástételek terhes bilincseit viseli! De mily eszközök segítségével emelkedhetik ki mostani romlásnak indult állapotjából, mikép válhatik az ismét szellemi, tiszteletetébresztő s lelkeket hódító hatalommá, mikép nyerheti meg a műveltebbeket a vallás részére ? Mindez csak akkor történhetik, ha a jelenkor újjászületik a keresztyénség szelleme által s ezen szellem a jelenkor által, vagyis más szavakkal : ha a keresztyén igazán s egészen humanisaltatik ! Ezen cél elérésére szükséges, hogy a keresztyénség tiszta és egy-