Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-03-19 / 12. szám

irás annyira el van feledve, még azoknál is, a kik az a melletti munkára állíttattak. Minden egyéb munkát, művészetet, könyveket űznek s gyakorolnak éjjel és nappal, s e munkának és fáradságnak nincs szünete. De a szentírást heverni hagyjuk, mintha semmi szükségünk uem volna reá; és a kik arra méltóztatják is, hogy egyszer megolvassák , teszik azt futtában, felületesen; soha egy művészet, egy könyv se jött létre a földön, mit mindenki oly hamar kitanult volna, mint a szentírást." Kálvin, egyik nagyfontosságú levelében így nyilatkozik: „Valóban a szentírás föjava ez életnek, s mint ilyet kell azt érdeme szerint magasztalnunk. A szenl irás azon kulcs , mely által megnyittatik előttünk az Isten országa, hogy abba belépjünk; ez mutatja meg nekünk, hogy milyen Istent kell imádnunk, s micsoda reménységünk van az ő segítségül hívásában. Itt nyílik előttünk egy biztos pálya, melyhez ha hívek leszünü, megszabadulunk azon tétovázástól és bizonytalanságtól, mely miatt soha szilárd álláspontunk nem lehetne; itt látjuk meg a jó és rosz közötti valódi különbséget, s az istenitiszteletnek valódi szabályát. A szentírás azon szövétnek, mely bennünket vezérel , s világosságot terjeszt, e jelen világ sötétsége felett; — ez a bölcseségnek valódi iskolája, azon bölcseségé pedig , mely felülmúlja az emberi elmét, s melyet még az angyalok is csudálnak; ez a tükör, melyben az Istennek színét szemléljük, hogy az ő dicsőségére mi is átváltozzunk ; ez a mi királyunk fejedelmi pálcája, melylyel minket mint alattvalóit igazgat; — ez az ő pásztori botja, melylyel mint egyedüli pásztorunk áll felettünk .... Intenünk kell tehát mindenkit, hogy e nagy kincset, a szentírást, kellő tiszteletben tartsa, s hogy minden felsőbb és alsóbb raguak hivogattassauak Isten e nagy ajándékában való részvételre, melyet ö különbség nélkül ád mindeneknek. Meg kell róvnunk azoknak merészségét, kik a szentírás olvasását, a szegény nép elől elvonják" stb. Másutt ismét : „olvasd —• úgymond — Demosthenest, Cicerót, Platót, Aristotelest, vagy bármelyiket a regiek nagy sokaságából: azok vonzanak, gyönyörkedtetnek, megindítnak elragadnak téged; de hogy ha ezektől a szentíráshoz fordulsz: akarod, nem akarod, oly életerővel ragad az meg téged, annyira áthatja szivedet, s velődig vág mintegy, hogy annak hatása mellett az ékesszólók és bölcselők minden ereje elenyészik, s meg fogsz felőle győződni, hogy a szent könyvek oly isteni erőt lehellenek, mely az emberi elme minden tehetségét és erejét messze felülmúlja." Göthe mondja: „Azon nagy tisztelet, melylyel a szentírás iránt a föld sok népei viseltetnek, az ö benső becsének tulajdonítható. Nem csupán egy népnek, hanem minden népeknek könyve ez ; mert egy népnek történetét, mint valamely jelvényt, ábrázolatot állítja ez fel a többiek előtt, annak történetét a világ teremtéséhez kapcsolja, s a földi és szellemi fejlemények, szükségesképeni s esetékes történetek fokozatos során át, az örökkévalóság messze tájékáig kiterjeszti azt . . . Mennél magasabbra emelkednek a századok a műveltségben, annál nagyobb mértékben fogják a szentírást, nem a tudákos, hanem a valódi bölcs emberek, a nevelésnek részint alapjául, részint eszközéül használni, f HumboldtWilmos, Sándornak már elhányt méltó testvére, így szól: „A szentírás olvasása kimeríthetetlen s legbiztosabb for rasa a vigasztalásnak. En nem tudok ebez semmit hasonlítani. A bibliai vigasztalás egészen különbözőleg ugyan, de egyenlő erővel foly mind az ó, mind az uj szövetségben. Mindegyikben az isteni kormányzat, g a mjndent átható isteni gondviselés az uralkodó eszme, s ebből származik a vallásos hangulati! kedélyben azon mély, benső és semmi által ki nem irtható meggyőződés, hogy még azon balsors is, mely alatt nyögünk, a legbölcsebb célokból idéztetett elő, s az egészre s ez által magára a szenvedőre is a legjótékonyabb hatású." *) *) Láss több rendbeli ilytartalmu nyilatkozatokat, Pascal, Arnd, Legyenek e nagy elmék nyilatkozatai vigasztalói és bátorítói mi közöttünk azoknak, kik nem szégyenlik még a Krisztus evangyéliomát, s világi müveltségtfk és tudományosságuk mellett is elismerik és tisztelik az igének isteni erejét ; — de legyenek e nyilatkozatok egyszersmind megszégyenítői azoknak , kik mai és tegnapi bölcseségök felfuvalkodottságában, igazán pedig szánandó együgyUségökben, a biblia iránti tiszteletet korlátolt elméjüségnek nevezik. Sok erős és elszánt elmék ostromlották már a végső kétségbeesés dühével, s a világi bölcseség és tudomány minden fegyverével a keresztyénséget s annak éltetőjét, az igét, de folyvást sikeretlenül; mert mindad dig, míg az emberből végképen ki nem alszik a tökélyesbülés és Istenhez közeledés vágya: az ige mindenkor győzelmesen s megújult erővel támad fel a csatákból, adván bátorságot, békét és vigasztalást az ö zászlója alatt híven harcolóknak. Szükség a szentírás buzgó és szorgalmas magyarázását minél elébb életbeléptetnünk, mind a nép, mind a prédikátorok érdekéből, ha azt akarjuk, hogy a magyar reformált egyházi élet a mostani válságos korszakból szerencsésen kibontakozva, egy boldogabb jövő pályájára lépjen. — Más helyen kimondottam már egykor azon igazságot, a mit velem együtt bizonynyal több hitfeleim is látnak, hogy t. i. az országos viszonyok ismeretes változása s még inkább az egyházi élet természetszerű fejlődésének következtében, miként egyházalkotmányunknak, ugy egész egyházi életünk virágzásának súlypontja is nem a földbirtokos nemességre és papságra, mint a reformátiotól kezdve korunkig legnagyobb mértékben vala, hanem az egyes gyülekezetekre fog ezentúl esni s szükség, hogy essék. Azért, ha arra van szükség, hogy az egyház önállósága, a külső hatalom ellenéhen nemesen megvédelmeztessék; ha segélyért kiáltuuk az ínség járma alatt nyögő egyházak, iskolák, lelkészek, tanítók számára; ha akarunk önálló a fejlettebb egyházi irodalmat, essközökkel kellően ellátott tudományos intézeteket, melyekre áldozni kell: hová leszünk, ha a nép nem érti és érzi beszédünket, nem hallja jajkiáltásainkat, nem törli könnyeinket, nem látja szükségeinket, s nem hozza az áldozat filléreit. Jól tudjuk, hogy j régen volt azaz idő, midőn egy Perényi Török Bálints mások ezereket s százezereket — nemcsak pénzt, hanem lelí keket, — hoztak be magokkal a protestáns egyház kebelébe s tartottak meg abban. Papságunknak pedig sem külső tehetsége, sem semminemű jogosultsága nincs arra, hogy a hierarchia s episcopalismus phaötoni szekerébe üljön, mert bizonynyal a szégyen posványába hullana le. Sem a pátronátus tehát, sem a hierarchia többé, hanem a gyülekezetek s maga az egyház emelheti magát virágzásra. En hiszem, hogy kiáltó szükségeinknél, az egyes hatalmas alármirozások múlékony buzgóságot s hamar lankadó áldozatkészséget költhetnek a népnél. De valamint a csaták emberét nem a vezér pompás szónoklata, nem is a részegítő italok mámora, hanem az ügy igaz voltának mély érzete és a hazának szent szerelme teszi igazán győzhetetlenné : ugy az isten e földön harcoló anyaszentegyházának tagjait is, csak a fejlettebb egyházi öntudat, s a vallás iránti mély érdekeltség és tántovíthatlan hűség vezetheti erőről erőre, győzelemről győzelemre, Ezen öntudatot, érdekeltséget és hűséget pedig, az egyház rendelkezése alatt álló eszközök közül, egy sem költheti fel és tarthatja fen oly sikeresen, mint a szentírásnak a gyülekezet előtti magyarázása, a mely, hogy e célra mily ellenállhatatlan erővel bir, eléggé mutatja az első keresztyénség s a reformátio már ismert példája. Épen reánk vonatkozólag is, nagy igazság tehát az, a mit Luther, a szentírás nyilvános magyarázásának legelső szaállitásakor mond : „a szentírás naponkénti magyarázá-Spener, Herder, Mtiller, Pestaloz^i, Oberlin és másoktól: Hagenbach, Leitfaden, zum christi. üeligionsunterrichte, Leipzig. 1853. 31—33,