Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-02-11 / 6. szám

Az állam és egyház közötti viszony, melyre ezen kérdés külalak tekintetében vonatkozik, sarkköve az egyházalkotmányoknak. Némely országban uralkodó egyház van. Ilyen például, hogy prot. uralkodó egyházra emlékeztessünk : Anglia, hol egyébiránt idő folytával mindinkább több szabadságot nyertek az államegyházon kivüli más egyházak is. Más országokban leghalványabb árnyalatban sem létezik uralkodó egyház. Ezen államok ismét két külön osztályúak. Az első osztályúak között Franciaország viszi a vezérszerepet. Itt minden egyház anyagi szükségeit az állam fedezi; az állam mindenik egyház irányában pártfogást szenveleg, felsőséget követel. A másik osztályt az amerikai Egyesült államok képviselik. Itt az állam azt mondja, hogy az egyház isteni intézmény, mely felett az állam nem gyakorolhat felsőséget, hanem hagyja az egyházi ügyeket, egyenlő szabadsággal, magukra az illető egyház tagjaira. . Az uralkodó egyház elve mellett, az egyház néha felette áll az államhatalomnak, néha testvéries egyetértésben él azzal; de annyi bizonyos, hogy az állam mindenesetre határozott vallásos jellemmel bir, ámbár igen gyakran mind az állam, mind az egyház kölcsönösen akadályozva van ezen viszony mellett saját céljai elérésében. Azon elv mellett, melyet Franciaország képvisel, : az egyház alá van rendelve az államnak; az állam jellemtelenné válik vallásos szempontból. Az Egyesült államokban szemlélt példa mellett j sem az egyház az államnak, sem az állam az egyház- j nak nincs alá rendelve. Egyik sem áll a másik útjában. Az állam saját feladata mellett marad; sem nem köti magát egyik valláshoz sem, sem jellemtelenül nem igyekszik szemébe hizelegni valamennyinek. A pofanatiotól mind az egyik mind a másik megszabadul. A buzgó protestáns Erzsébet királynő Angliában megállapította az angol egyház uralkodását. A buzgó vallásos nép alkotmánya Amerikában megállapította minden vallás szabadságát, mindenik vallásfelekezetre teljesen magára hagyván az egyházi ügy rendezését. Két egymástól eltérő mód, de mind a kettő tiszteletet, becsülést tanúsító az állam részéről a vallás iránt. A francia forradalom pedig, mely mint az igen tisztelt értekező meg fogja engedni, nem birt a vallásosságot tisztelő oly ösztönnel, nem gondolt anynyit az egyház felvirágzásával, mint Erzsébet királynő, avagy az amerikai nép, azon specificus francia irányához képest, hogy mindent központosítson, mindent az állam mindenhatósága alá hajtson, s következőleg az egyházakat és a lelkészeket is államszolgákká alakítsa: azt állapította meg, hogy minden egyháznak fejévé teszi az államot, mindeniket fizetvén, azaz mindeniket felsősége alá vonván. Anglia azt mondja: En főpapja vagyok az angol egyháznak. Az amerikai alkotmány azt mondja: Én egyik egyház irányában sem követelem, hogyfőpapja legyek annak; intézze el ezen valóban belügyét mindenik egyház saját elvei szerint. Franciaország pedig azt mondja: En főpapja akarok lenni kebelemben minden egyháznak. Anglia és Amerika az őszintén vallásos államok példányai. Franciaország pedig a vallások iránti hypocrisis, vagy megvetés, indifferentismus példánya. A francia észjárás alapja, hogy az egyház államgépezeti karikává alakítassék. Az egyház szolgaságának elve az. Nem egyenlő tisztelet és becsülés, hanem egyenlő megvetés van abban a vallások iránt. Ez az egyháznak, az isteni intézménynek prostituálása. Ez — nem én mondom először — a forradalom által kigondolt államatheismus! íme ezen alapelveket kell tekintetbe venni, midőn az államsegély elvéről, s az önkénytes adakozás elvéről van szó, — s nem azt, hogy az eddigi álmos egyházi élet mellett minő keveset hozott be a persely. Könyveket volna érdemes az említett egész rendszer, ama nagyszerű elv mellett irni, miután még lelkészek is vannak, kiknek ezen nagyszerűség nem ötlik azonnal szemökbe; hely szűke miatt azonban álljon itt még csak néhány észrevétel a tárgy gyakorlati oldalára nézve. Az Önkénytes adakozás elve nem zárja ki, hogy az egyes községek bizonyos, tagjaik által teljesítendő illetményeket ne biztosítsanak meghívott lelkészeiknek. Vannak továbbá egyes kisebb és szegény gyülekezetek, melyek a legjobb akarattal sem képesek tisztességesen ellátni lelkészeiket, és gondoskodni iskoláikról. Van továbbá az összes egyháznak sok más oly szüksége is, melyek az egyes gyülekezeteknek mind tehetségét, mind hatáskörét meghaladják. Ilyenek a tan- és olvasókönyvek, a tudomány haladásával lépést tartó minőségben, s kellő számmal kiadása, a közintézetek, iskolák, árvaházak segélyezése, az egyház szolgálatában elaggodtak nyugdijjazása, az elszórtan lakókhoz utazó lelkészek küldése stb. Ezekre tetemes pénzalap kell. De azon egyház, mely alapelv gyanánt a benső rnissiót, a buzgóság kifejtését, a hitfölelevenítését tűzte ki, bizonyosan elegendő bo alappal fog birni, hogy mind ezen szükséget vagy közvetlenül maga, vagy a kebelében alakulandó társulatok által fedezze. Az nem is képzelhető, hogy az államsegély valaha oly tetemes legyen e célra, minő a hívek fölébresztett áldozatkészsége lehet. Csak egy esetben lehetne az oly tetemes, ha az egyházat uralkodó egyházzá emelné az állam; de itt nem uralkodó egyházról van szó. Erkölcsi szempontból pedig, még az államegyházi minőségben nyerhető bő segélynél is, sokkal jobb saját kebelében nyitni az egyháznak forrásokat, mert ezen esetben kölcsönhatással lesznek egymásra az egyházi élet különböző ágai, s nagyobb, áldásosabb lesz azon siker, melyet az egyház saját életerejének kifejtésével eszközlend. Hogy mától holnapig, más uton, gyorsabb le-