Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-12-11 / 49. szám

s azok felibe emelkedő hitéletének kellő hatása togyan lehetne ránk, ha nem bírjuk: egyházias korunk isnertető tükreit, vallásra s egyházra vonatkozó ujabb könyeket? Alig van két három protestáns közlönylink s bányai lehetünk csak ezeknek is olvasói? hát a külföldi egyh lapok hány felé világosítják egyházunk téréit? Mint ot a külmissio téréin egy-egy fénypont Jézus evangyélionával a pogánysetétség közt, ugy szigetellik itt egy-egy sz;p pásztortűz a tudománytalanság széles tengerén. Igen,az ismeret más nemei: a hittan szolgálója a bölcsészet,a világtörténelem és más tanok — melyeknek tudása néktil a tudományok világában csak félszemmeHátunk, hog;an lehetnének sajátunkká könyvek nélkül? És ha csak igy maradunk „wie es bis Dato war", nem járunk-e avult collectioinkkal minden lépten ugy, mint pár atyánkfia a minap Donáti üstököséről egy igen olvasott lapba Sandenől közlött felvilágosításával? Bizony e sajnos sebet toválb orvoslatlanul hagynunk nem szabad. Becsületünk, üdvünk követeli, hogy a régi homályból bontakozzunk ki, hogy lámpáinkba töltsünk uj tisztább olajat, hogy világosságunk mindenfelé kellő fényben égjen. De hogy míveljük ezt, lmzen még ma sincsen olajra valónk. Szeretett testvérim a Krisztusban! Mesterünk tanítványai kezdetben közös vagyont ápoltak. Ha egyesektől külön-külön nem telik sok : fenálló csoporzatainkról, megyénktől telhetik azoknak közszükségletére e tekintetben elegendő. Vegyük tehát számba s rakjuk össze évenként könyvre elszakasztható filléreinket; válasszuk ki a testületünknek legszükségesebb elmemüveket és vegyünk azokból erőnkhöz képest, a mit lehet, a jövő évben. Ti pedig őszintén tisztelt hitrokonink, hajdani nagy fautorinknak patronusinknakméltó örökösi! kik panaszoljátok — s töredelmes szívvel bevallva —• sok részben méltán panaszoljátok, hogy hajdan „reverenda ac doctissima fraternitásunk, ma már sem nem tiszteletes sem, nem tudós: emlékezzetek vissza, hogy míg az evangyéliomi küzdés ama dicső szakában fényes aranyaitokkal dúsan ellátva küldözétek alumnusaitokat a külső egyetemekre : azok az élvezett segedelemért hálás szívvel hoztak tiuéktek onnan tudományt — s hogy az a foliánt, melyet most néhány rézgarasért veszen meg áruit takarni haszonbérlő kalmárotok; egykor főnemes, s fejedelmi kincsen megszerezve került a hazába, — és vegyétek lelketekre, hogy m a, talán a ti pártolástok hiánya miatt is apadozik az ismeret forrása azok előtt a szegény szomjú lelkű pász- ! torok előtt, kik a ti megrovástokra felpirult szemérem ál tal is tartóztattak vissza, hogy lelki szükségöket előttetek elfedezzék és szükséges segélyteket fel ne kérjék ! Adjatok tehát ti is lelki táplálatunkra könyvet, adjatok könyvekre bármi keveset és alakítsatok lelkészeitekkel egyesülten vidékenként egyházmegyei könyvtárt, hogy légyen közöttünk nagyobb világosság. Ez ügy ugy is nem egy töredék, de egész evangyéliomi prot. egyházunk Ugye, melynek ha egy része homályban szenved: nem le- ! het ép és virágzó az egész sem. Igaz, hogy e csekély orvoslatra is rá illik a: quid hoc ad tuntam sitim ? kérdés, midőn sok esperességből kitelnék egy kis superintendentia és fontos feladat is lenne elrendezni, hogy miként használna ily nagy kör egy könyvtárt jól s épületesen. De jobb kevés, mint semmi. Egyik olvasna egyet, másik másat, a mivel nem bir és olvashatnák ugyanazokat felváltva s már ez is igen jó lenne, ha szinte minden könyv egész körutat nem tehetne is. Aztán a tehetősebbek tán meg is kedvelnének több oly kútfőt, melyet addig nem ismertek és megszereznék azt. — E mellett tartandók lennének mindenesetre oly 1 e 1 készi összejövetelek, melyekben az olvasmányokból merített fon- ! tosb ismeretek közöltetnének kölcsönösen testvérileg az olvasóktól a többiekkel. Ez segítene azon szomorú körülményen is, mely szerint a testvérség csupán magyar és latin nyelvet beszélő nagyobb része, külföldi hitrokonink leginkább aemzetí nyelvököu irt müveit közvetlen nem használhatja: a mennyiben, a több nyelvekkel ismeretes kitűnőbb társak, e könyvekből hasznos vázlatokat közölhetnének amazokkal is addig is, míg számunkra, a magasb lendületet nyert magyar protestáns irodalom kivánt gyümölcseit kellő mértékben megteremné, vagy pedig nyomunkra — francia, angol, és német nyelvekben jártas társak állhatnának — haladhatnánk elő az ismeretben. Ez összejövetelek vagyis értekezletek meghoznák kétségkívül áldásteljes eredményöket a papi gond könnyítésére, a gyakorlati lelkészet mezején helyi viszonyokhoz képest felmerülő különböző akadályok s nehézségek elhárítására : ugy, hogy talán ott a zöld asztal körül sem találkoznánk egymással oly fanyar kép és oly elégületlen szívvel. Csak az ne volna nekünk mindenütt annyira felötlő bajunk, mely szerint mi azt a paritast annyira szeretjük, hogy ha valaki közöttünk bármi jóban fellép, félünk őt követni, nehogy nálánál kisebbeknek láttassunk, — csak ez a becsféltés, mely itt ott elfajult kitörésében az ominosus szent irigység és pártoskodás átkává válik, — csak ez ne törné meg jobb akaratunkat! De, gondolkozzék — s szóljon kiki lélekből! én, ha az utolsó jobbat mondand, azután is szívesen indulok. Addig pedig, a mondottaknál fogva, ugy a követelt köz tudományosság, mint a hiányzó közszellem érdekében, tisztelt hitrokonim s szeretett pályatársimnak ismételve ajánlom az e g y h á z m e g y e i könyvtárak felállítását és a lelkészi értekezletek életbe hívását. Ha könyvünk lesz, szerezhetünk tudományt — a jó pap ugy is holtig tanul — s ismeret-cserénk által ébreszthetünk közszellemet. Kiss Áron. Az igehirdetés ügye Debrecenben és másutt. (Válaszul e lapok 40-dik számában megjelent, hozzám intézett nyiltleveire). (Vége.) A lehető legkíméletesebb névvel nevezve is, nem egyéb valóságos túlzásnál és nagy tévelygésnél, az igehirdetés és az egyházi élet virágzását annyira a templomok számából itélni meg, mint azt a nyilt levél tisztelt irója cselekszi. 0 szerinte tehát, ha nézetét oly általánosságban és feltétlenül vesszük, mint ő hamarjában felállította, azon világiakban szegény, de hitben gazdag skót presby teriánok, kiknek az üldözések korában, templomaik teljességgel nem lévén, s a földes urak által még a mezőkön sem ttiretvén, országutakon s hajókon tartották az istenitiszteletet, — vagy a francia reformátusok, kik barlangokban s rengetegekben hallgatták egykor az igét, valóságos pogány színezetben fognak feltűnni; míg Rómát az ő 3GO templomával s számtalan papi embereivel, Bukurestet 80 templomával s s zárdájával, s talán még Pekinget és más pogány városokat is az ő igen számos templomaikkal, inkább keresztyéneknek fogná tartani, mint pl. a legvirágzóbb skót reformált egyházat. Ebből sem én nem következtetem, sem más ne következtesse azt, hogy nincs szükség a templomokra; hanem azt igenis, hogy ama nézet, akként felállítva, képtelenségekre vezet. De tekintsük az igehirdetés ügyét magában a mostani Debrecenben, a mely ha 5 templommal is „eléggé valóságos pogány színezetben fogna feltűnni:" mostaniállapotjában a pogánynál is pogányabbnak kellene lenni. Hirdettetik tehát az ige, e pogány gyülekezet nagy templomában, évenként mintegy 304-szer ; kis templomában ugyanannyiszor ;klilvárosi templomában mintegy 130-szor; halottak felett mintegy 180-szor; a főiskola templomában, — a melyben a városi férfiak is nagy számmal szoktak megjelenni, s mely akár terjedelmére, akár a benne tartatni szokott istenitisztelet mivoltára nézve, felér egynehány angol vagy amerikai methodista vagy baptista gyüldével, — évenként mintegy harmincszor. Tartatik tehát a debreceni reformált egyház kebelében, évenként mintegy 948 nyilvános tanítás a nép-