Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-11-27 / 47. szám

kimutassa mennyire életrevaló, az életnek lön tulajdonává. — S csak ezóta van valóban életrevalósága, valódi haszna. S ha ez életrevalóság kivánatos volt, ha örvendhetünk annak, hogy a tudomány így az egész emberiség köztulajdonává lön — önkénytelenül azon óhajtás támad lelkünkben, vajha ugyanezt állíthatnók a tudomány azon ágáról is, melynek a legnagyobb, a legszentebb tárgya van —- a vallás és a vallásosságról; vajha a theologia ne volna többé „a véka alá elrejtett gyertya," hanem lenne a világnak világossága. E tekintetből az „Evangelischer Verein" Würtemhergben, buzgó vallásosságtól áthatva, még 1828. egy pályadijat tűzött ki, olyan keresztyén apológiára, mely a Jézus vallásának isteni eredetét és igazságát s minden vallások feletti voltát, oly nyelven s oly modorban adná elő, a mely tudós és nem tudós, szakértők és nem szakértők által egyiránt érthető lenne. A koszorút 1835. a mostani wlirtembergi királyi főconsistoriumi tanácsnok , Stirm fenemlített című munkája nyerte el. — E mü, mely 1836. jutott a közönség kezeibe, mindjárt megjelentekor igen nagy keletnek örvendett, s 1848-ig már a hollandi fordításban is második kiadás szükségeltetett. —• 1856. ugyanez történt az eredetivel is. — De a ki a theologiának e közbeeső husz év alatti fejlődését figyelemmel kisérte, kétségtelenül azonnal át fogja látni, hogy Stirmnek müvét egészen újból kelle átdolgoznia, a mit a hitben, reményben, és szeretetben oly gazdag szerző dicsőségesen teljesített is. Hogy az apologia tulajdonkép mi legyen, s minők kellékei, arra jobb zsinórmértéket alig találhatunk, János azon mondatánál — Ján. 20, 31. — : Tav ra ős yf/oa7TTUi, í'ra TtiazsvarjTs, Ü TI ó Irjnov? icrnv o Xoiarog o vtogzov xai ív a mtrtevovTsg ^co^v syrjTs év rco Őrótiari avrov. Stirm, meggyőző válaszokat adandó mindazon kérdésekre, melyek e tárgyban, sokszor a tárgy ellenében tétetni szoktak, s e válaszokat a legérthetőbben kívánván előadni, apologiáját levél alakban nyujtá a közönség elé; s ezen választást kétségtelenül szerencsésnek nyilvánitandja mind az, a ki átlátja, hogy azapologiai tárgyakat benső meleg érzéssel kell taglalnunk, mely érzés pedig a levélalakkal jobban Összefér, mint azzal, mely pusztán csak tudományos szempontból tárgyalja a tudományt. — A legrégiebb apologiai iratok is rendesen a császárok számára Írattak, vagy, mint Tertulliannál, a császári helytartóhóz intéztetnek. — Ariston és Justinus dialogokban irták antihebriiikus apológiájukat, Theophilus azonban egészen levélalakban szerkeszté apologiáját. Azon válaszokból, melyeket Stirm leveleibe belesző, s ezek mindegyikére megfelelni igyekszik, ugy vehetjük ki, hogy az, kihez e levelek Írattak, a külső praktikus életre irányozván figyelmét, az ember benső szellemi életét nem igen ismeri, s elméletileg a deismusra hajlandó. E költött levelezésben az: audiatur et altéra pars csak annyiban fordul elő, a mennyiben, mint fenebb említők, a felvetett kérdéseket a válaszoló beleszövi leveleibe, s ezek sorát mindaddig folytatja, míg ellenfele végre legyőzöttnek nyJatkozik. A mi e levelek irályát illeti, azt tökéletesen egy színvonalon állónak mondhatjuk az e nemben megjelent, s hasonló tárgyú legérthetöbb s legnépszerűbb iratokéval. Míg az első levél néhány, tudomásul veendő előismeretet tartalmaz, a második rögtön belevág nagyszerű tárgyába, s az újszövetségi iratoknak, mint a keresztyénség hiendői és teendői kútfejének és zsinórmértékének csalhatlan bizonyosságát és hitelességét tünteti ki. Szerző elismeri, hogy az embernek joga van a szentiratokat kritika alá vonni — mert igen jól tudja és érzi, hogy ezeknek isteni igazságai minden kritikán fölüliek, s hogy a józanul kutató ész, többet és többet foglalkozván velők, mindinkább istenieknek tapasztalja őket; egyszersmind felhozza levelében ama megállapított tényt, hogy a 2-dik század vége felé, s illetőleg utolsó harmadában, az egyház az evangélistákat és Pál leveleit általánosan olyaknak ismerte el, melyek egyedül képesek kimutatni az utat az üdvössegre. Ha szigorúan dr. Strausz azon véleményéhez kötnők magunkat, hogy authenticus iratok gyanánt csupán azok tekinthetők, melyekről vagya szerző: ego feci-jét bírjuk, vagy valamely egészen biztos kortárs olyszerü nyilatkozatát, hogy ő semtanuja volt, midőn e vagy ama mü e vagy ama szerző által Íratott: ily vélemény mellett bizony egyetlen ókori iratot sem tarthatunk bizonyosan azon szerző munkájának, kinek neve alatt egész napjainkig ismerve volt a munka. — De ha nem megyünk is ily messzire, e pontnál csakhamar át kell látnunk, hogy az apologetának roppant nagy feladata van, a Strauszuál kevésbé makacs ellennel szemben is, ha ime tárgyat oly világosan akarja szem elé állítani, hogy azt szív és ész igaznak, csalhatlannak ismerje, s ha oly felvilágosítást akar adni, mely e tárgyban, teljesen igaznak ismertetvén el az ellenfél által, a vitának diadalmasan vessen véget. S e tekintetben a jelen munkára azon megjegyzést kell tennünk, hogy szerző talán túlságosan sok oly kérdést vet föl, melyek a sz. iratok kutatásához szükséges előismeretekben kevésbé jártas olvasó előtt, ily számmal felhozva alig voltak szükségesek: s nézetünk szerint célirányosabb leendett a főtárgy mellett maradni meg, s az oly számtalanszor felállított és oly számtalan, különféle feleleteket nyert kérdések közül csak azokat tenni fel, s csak azokra felelni meg, a melyekre való feleletek a szörszálhasogatásokhoz hozzá nem szokott laikus olvasót kielégítheték. A harmadik levél, az evangyéliomi történetnek, mint történetnek hitelességét bizonyítja, s azok állítását cáfolja meg, mely az evangyéliom történetét is csak puszta raythosznak tekinti. E levéllel a történelmi térre jutottunk. Mózes vagy Homer kora, gyermekded, elfogulatlan költői kor lehetett, melynek egyénei egyszerű müveletlenségükben és műveletlen egyszerűségükben oly közel állottak még a természethez, annyira gyermekek voltak még, hogy a tömeg szellemi tehetségei közül egyedül a képzelem vala művelve, s a nevezett kor fiai, a költészetre bizonyára igen hajlottak. De azon kor, melyben vallásunk isteni szerzője megjelent emberi alakban, azon kor igen távol állott már ama gyermekded egyszerűségtől. — Műveltség, s talán sok tekintetben túlmüveltség, irodalom és skepticismus kora volt azon század, melyben többé nemcsak a költészet szívreható müvei kerestettek, hanem az ész is kutatta már, sőt nagyon kutatta a gondolkodás tárgyait. Ez állítás nem légből kapott, mert erre nézve kortanukra hivatkozhatunk. És ugyan e kortanuktól jutunk tudomására annak is, minő volt a keresztyén gyülekezet kezdetétől fogva, — s ugyané kortanuk adják azon tudósítást, hogy a keresztyének minden egyéb vallásuakkal szemben szigorú erkölcsiséggel áldozni kész szeretettel tűnt ki, hogy alapítójukat, vallásuk szerzőjét isteniték, s hogy az ő vallása által közlött isteni szellem, oly mélyen, oly erősen gyökerezék szivükben, hogy ennek ereje annyi és annyi megtámadtatás, szenvedés elviselésére tette kepesekké — mig nem felderült a nap, midőn a kezdetben oly parányinak látszó gyülekezet szellemileg más alakot adott a világnak. És ugyan e kortanuktól jutunk tudomására annak, hogy e vallás szerzője egy keresztre feszített, Krisztus nevű zsidó volt, s ezért mondják őt (Pál I. Korinth. 1, 23.) 'Iovdaíoig jiiv axávőalov, "EU.rjai de fiaQÍav. Itt szerző benső melegséggel fogja fel tárgyát, s így ír: „Képzelhetjük-e más módon a keresztyén egyház létesülését, mint az evangyéliomi történet szerint. Ha így, minden egyéb önkéntes, s a kritikától méltán megtámadható feltételtől távol, az evangyéliomi tudósításokhoz ragaszkodunk : már eleve nem hajolhatunk azon balvélemény felé, mely e történeteket mythoszi, regeszerü elbeszéléseknek tartja, melyekben történelem és költészet Összefolynak.