Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-11-06 / 44. szám

van tőle véve. De hogy félre ne értessem, nem roszalom, hogy papjaink egyházi hatalommal felruházva nincsenek, csak azon természetes logikai következményt akarom e körülményből kivonni, hogy — miután papjaink egyházi hatalommal nem birnak, „szilárd és biztos egyházi törvényekre nem hivatkozhatnak, s az egyházi törvény erélyes támogatására hivatalos eljárásaikban nem támaszkodhatnak *), söt épen az egyetemes papság eszméjénél fogva gyakran nyers, tudatlan, roszakaratu és vallástalan tömeg, a pap mellé adott presbyterium veszi kezébe az egyházi dolgok igazgatását: nem lehet a papot s a tanítót felelőssé tenni mind oly mulasztásért, mely, ha szilárd egyházi törvényeink volnának, buzgó pap körében bizonyára nem mutatkoznék; sem mind azon hibáért, mely egyháza körében elkövettetik , megróni nem lehet, miután keze roszakaratu presbyterium által meg lévén kötve, minden józan törekvése hajótörést szenvedni kéntelen. Hogy sok falusi presbyterium ilyen, annak oka leginkább abban rejlik, hogy a választók közt, ha sok jó, értelmes, jóakaratú emberek vannak is, de mivel ezek rendszerint szerényebbek szoktak lenni, mint az üres fejű nyugtalanabb természetűek — mert hiszen, hogy ezzel a hasonlatossággal éljek, mikor a búzát megmossák, a vizben a buza mindig alol marad, míg a szemét, az üszög a viz színén lebeg— a választás élire feltolják magukat, és választják a hozzájok elvben, tettben hasonló kovásztalan egyéneket, és lesz köztük kevés buzaszem , de annál több konkoly, vadborsó és üszög. Igen helyensen figyelmeztetett arra t. Nemes Bénjámin ref. lelkész ur „Múlhatlan teendőink" című cikkében: „Mit tegyen a legjobb akaratú lelkész is, ha segédkezekre nem talál, — ha az egyházi elöljáróság-, a gondnokok- s presbyteriumon megtörik a legnemesebb buzgalom ereje is? Mit tehet a lelkész, ha a gyakorlati életben munkássági köre annyira korlátolt, hogy egy hanyag vagy roszakaratu gondnok vagy presbyterium minden törekvését paralysálja?" — Ez véleményem szerint az a sebhedt hely, falusi presbyteriumaink egy nagy részének értelmetlensége, roszakaiata, durvasága, szóval kiskorúsága, mely egyházi életünk felvirágzását akadályoztatja. A presbyteri alkotmány azon alakja az egyházszerkezetnek , melynél fogva az egyház, mint a hívők egyessége, gondoskodik az egyházi hivatal felállításáról, azon szervek képzéséről, melyek főtényezöi az egyháznak, és a mi nélkül sem az, sem emez nem képzelhető, az egyház vagyonának kezeléséről. Kiki első pillanatra látja, hogy Isten és vallás iránti kegyelet, az egyházaérti lelkesedettség és bizonyos foka az egyetemes emberi míveltségnek okvetlenül megkívántatik, ha valaki ezen tiszteknek meg akar felelni, annyival inkább, miután lényege a presbyteri szerkezetnek az, hogy a kezdeményezés az egyes hívőknél állván, minden alólról felfelé szervezi magát. A dolog természetében áll, hogy ezen alkotmány mellett, akár az egyházi hivatal felállítása, akár az egyház benső vagy kUlső jóléte eszközlése forogjon kérdésben; sem az egyes pap vagy tanító, sem az egyház egyes híve — noha befolyással birhat az egészre, mégis csak a többség , a hívek egyeteme, a hívők egyessége — melyet sokszor a presbyterium konoksága, nem hogy támogatna, sőt meghiúsít — dönthet véglegesen. Épen itt jön egyházunk circulus vitiosusba. Bár minő igazságos és helyesnek lássék is ezen elv, következetesen mégsem vihető keresztül egyházi életünkben. Mert oly alapfeltételekből indul ki, melyek voltaképen nem léteznek. Felteszi, hogy az egyes egyházközségekben megvannak azon kegyeletes istenfélő szervek, melyek a presbyteri rendszer alkatrészeit képezvén, gondoskodni tudnak, mind az egyesek erkölcsi életéről, a nevelésről, az egyházi hivatal felállításáról, papok, tanítók képezésérő], cs az egyház vagyonának lelkiismeretes kezeléséről: a mellett szem *) Filó Lajos, Prot. Egyh. s Isk. lap 19. sz. 476. lap. elől téveszti, hogy ritka faluközség az, melynek nagyja, apraja, vénje, fiatala ne szorulna arra, hogy lelkes pap és tanító által szüntelenül oktattassék, neveltessék, jó útra téríttessék ; miután ha tetileg nagykorúvá lesz is, lelkileg és szivére nézve örökös kiskorúságban marad. Ha azon fenemlített tisztek teljesít,hetését fel is tehetem egy esperesség vagy egyházkerületről, mint a melynek képviselői birnak az arra megkívántató kellékekkel: mégis kétségbe merem vonni a közrendű földmívelő nép osztályánál, melyből rendszerint falusi presbyriumaink alakíttatnak. Míg az esperességek- és egyházkerületeknél az egyetemes emberi míveltségnél fogva, melylyel képviselőiknek birniok kell, feltehető és létesíthető a kölcsönös eszmecsere és az eszmék tisztába hozatala: addig a közrendű földmívelő népnél minden a szerint fog intéztetni, a mint néhány előkelőbb gazda — nem vallásossága- és értelmesaégénél, hanem birtoka és birtoka utáni tekintélyénél, egy vagy más érdekénél fogva — terrorizálja a többséget. Mert falusi presbytereink nagyobb része nullákból áll, egy két kapcáskodó, pöffeszkedő egyén igényelvén magának az uralkodást. Ha valamely egyházközség minden tagja kegyes, istenfélő, jámbor keresztyén volna, ki egyháza javát igazán szivén hordaná : akkor szívesen áment mondhatnánk arra, hogy mindenki választhasson, mindenki legyen egyházi elöljárónak választható és szabad választás utján töltessék be a presbyterium. De mig az erkölcsi jellemnek azon mi nimumával kell beérnünk, hogy csak „erkölcsileg megbélyegzett ne legyen" a választható; nem szorul — ugy hiszem -— magyarázatra, hogy az ily egyénekben nem vés heti ki magát a szent lélek, nem adhatnak bizonyságot ele ven hitről, és igy egyáltalában nem is képezhetik a hívők egyességét. Azért én minden olyan egyházban, hol az ezen hivatal fontos voltát, egyházunk anyagi és szellemi jöveu dőjét, állását megítélni tudó, az értelmiség kellékeivel felruházott, befolyással biró úgynevezett előbbkelők, vagy ha ugy tetszik, honoratiorok, tisztesb rendűek, és pedig ezek is többen nincsenek; a presbyterium választását a helyi körülmények előleges felismerése az illető lelkész közbenjárásával — a jámbor életükről, vallásosságukról, jóakaratjukról ismeretes közrendű tapasztaltabb egyháztagokkal tartandó értekezlet — azoknak javaslatuk meghallgatása mellett— egyenesen esperességi hit alatt megbizandó küldöttségre vélném bizatni, mint a mely szerkezetünknél s a ráruházott kormányzat vezetése kapcsainál s viszonyainál fogva különben is az egyházak képviseletére és igazgatására van hivatva. Akármi paradoxnak látszassék is állításom, a sz. irás több alapos mondataival támogatható. Krisztus maga választja magának saját belátása szerint a tizenkettőt, „felméne a hegyre, és szólíta magához a kiket akara, és ugy hozzá ménének. És választa tizenkettőt, kik ő vele lennének: és kiket elbocsátana, hogy prédikáljanak." Mark. 3: 13, 14. És azon hely ap, esel. 14, 23, mely hibásan klassikus gyanánt szokott felhordatni arra, hogy a nép maga válassza magának véneit, az eredeti szöveg és az egész öszszef'tiggésszerintellenkezőképazt mutatja, hogy az apostolok „minden gyülekezetekben választottak seniorokat." E szerint maga a sz. irás is azon gyakorlatot látszik aján lani, hogy nem a tudatlan tömeg, hanem az értelmiség rendelje el az egyház véneit, presbytereit. Vegyük már most tekintetbe azon főszempontokat, melyek körül az egyházi élet, az egyház törvényhozó és végrehajtó hatalma forogni kénytelen, mint a keresztyén egyházi élet főmozzanatai tűnnek fel: a lelkészek választása és azon pontok, hol a törvényhozás terén állam és egyház érintkeznek. Ezen érintkezési pontok pedig: a házasság és a nevelés , a lelkészek kiképeztetése és az erkölcsi fenyíték a nép közt, végre az egyház vag/onának kezelése. *) Prot. egyházunk szelleménél és szerkezeténél fogva a házasság és nevelés, papjai kiképeztetése és szabad v^ *) Bnnsen : Die Zeichen der Zeit,