Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-09-04 / 35. szám

ülő minden világi hivatalnokok, evangy. hittanaink, cofessioink szerinti rendíthetlen apostolkodás mellett az állam fejének, s közvetve az államnak esküszünk hűséget, s mely azt feltételezi, hálakötelezettséget? Mégis, midőn nem arról van szó, hogy azt vallásos s polgári életünkben megszegjük, hanem hogy az egyházhivatalnokok fizetése, s minden földi keservet keblében rejtő jelen rendszere, egy rendezettebb, boldogítóbb módon az állam ne közvetlen a nép által kezeltessék, nem látom át, miért kellene félniök még azoknak is, kik előtt szentebb drága nyelvünk s nemzetiségünk becse, mint azzal szorosan rokonult prot. egyházunk hittana. Igen! magasztos lélekkel állítjuk, s reá büszkék vagyunk, mikép sok fölöttünk elvonult viharok közt a mi katedráink tartották meg a magyar nyelvet — s hisszük megtartjuk, megtartandjuk azt, az idők minden körülményi között. Ugy-e jelen kivetett egyházadóink , országszerte kevés kivétellel igazságtalanok, mert nem birtok -aránylagosak — s „alig képzelhetek egyháza javát igazán lelkén hordó öntudatos, elfogulatlan magyar prot. embert, ki — mint Tisza Kálmán ur — ezt nyiltan tévé" továbbra is birtokaránytalanság után „sovárogna." Reménylem ez idézett szavakat nem veszi rosz néven a különben mélyen tisztelt Tisza Kálmán ur, hiszen azok, az ő saját szavai. Ugy-e a kivetett egyházi adók számtalan hátraléka nemcsak zsibbasztólag, hanem megölőleg nehezül az egyház felvirágzására ? Ezért van, hogy egy két év után a legbuzgóbb gondnok, hivatala óriás terhével küzdeni nem birván, kifáradva, hideg merevséggel mond le pályájáról, és van rá példa, hogy nem akad sokszor más, ha csak egy, a lelkész által kijegyzett áldozat karhatalom által arra nem kényszeríttetik. Minden bizonyi^al tehát, tovább így nem maradhatunk. Államsegély kell, hogy az egyház hivatalnokai fedezve, biztosítva legyenek, — hogy az egyház általuk fölvirágozzék. Azonban állapodjunk meg itt egy kevéssé. Midőn az egyház felvirágzása, s az egyházhivatalnokok lehető független anyagi állásuk érdekében szót emelünk: egy percig sem feledjük annak szellemi fenségét, s a földön egyedül boldogító intézményét , az egyházat. Nem is hisszük, hogy legyen valaki azon gondolatban, államsegélyt említvén, mikép egyházunkat az állam exigentiái szerint, statusgépezetü világi érdeknek subordinálnók. Iszonyodunk mi a caesareopapiától — tudjuk mi azt, hogy ha hitünket eladtuk — ha keblünk szentek szentjét, vallásos meggyőződésünket kirabolták, elborul fölöttünk az ég — a föld virágai nekünk nem illatoznak — vigaszul számunkra többé semmi nem marad, csak a sír! Ezekből folyólag már, bátran merem állítani, hogy az államsegélylyel nem ellenkeznek, sőt anyagi jóllétet árasztó öléből fakadnak a belső-missio legüdvhozóbb eredményei. Az egyházmegyénként alakítandó egyletek, közkönyvtárak alapítása — ven: dégszónoklatokrai fellépés — a lelkésznek hitteljes lelke — hivatalának lélekismeretes folytatása, s egyházának szellemi s anyagi jóllétét eszközlő ernyedetlen működése, mind, mind a biztosítottabb önállásból, mint ugyanannyi fénysugarak várakozást halaj dó reménynyel tünendnek elő. Nem állítom, mikép ezek így is nem létesülhetnének. Csakhogy míg jelen nyomorúságos rendszer mellett, felhozott dicső, de nehéz feladatnak alig akadna egy két apostola, akkor gondtalanabb körülmények közt ezrek lépnek föl mint „Jézus Krisztus hű vitézi." Szóljatok igazat testvéreim, s ismerjétek el ti is világiak! hogy a szegénység meggyaláz. Innen van, hogy a lelkész s tanító legszentebb hivatalteendőit az éllietés gondjainak dobja oda, ezért a Buji í szántóvető rendszerhez, bár a néppeli súrlódástól felszabadít, szavamat nem adhatom; innen van, hogy sok Áron család verejtékkel szerzett kenyerére hullatja könnyeit — innen van a titkosan terjengő demoralisatio— a tölt poharak szomjazása, és a többi. Azért, hogy népesebb egyházainkban lelkes és ihletett lelkii papjaink vezérlete alatt egyház és iskola virágzik; azért, hogy egyes egyházmegyékben mint fejér holló itt ott egy két üdvös eszme létesül, intézet megszületik, s az is csakhamar lobogó gyertyafényként elhamvad, vagy elvesz mint hajónyom a tengeren: nagyobb a szám, mely megváltásra vár s az ezen felülálló keveseknek adandó szabadabb kör I is üdvhozóbb mozgást, tágasabb életet nyitand és engedend Ne azon törekedjetek azért uraim! hogy az egyház, ha szegény is, de független legyen — nevessétek mindenben okul a lelkészt az egyház hiányainál, — ne mondjátok, hogy ma nem nevel az egyház valóban tudományos, akaraterőben edzett, apostoli buzgóságu, vértanú lelkesedésii, valódi élő hittel biró lelkészeket, — ne higyjétek, hogy mi az önkéntes adakozás eszméjén, csak azon faládát értjük , mely a templomajtóban ki van téve: mert tudjuk mi azt nagyon jól, hogy egyházunk önmagunk által hozandó áldozat nélkül fel nem virágozhat. | — Ne kérdezzétek tőlünk: „nem pirulunk-e, midőn a Gusztáv-Adolf-egylet adományairól olvasunk ?" Pirulunk bizony mi, de nem pusztán magunk lelkéj szek miatt, kik az igét hirdetjük: hanem — ne legyen sértve szent emiékezetök az idők végéig tisztelt kivételeknek — pirulunk azon világiak miatt is, kikben az ige nem válik testté. A helyett, hogy az egyház szolgáit porig meg| alázva lássátok tehát, mint egyház őreinek, miután a szelíd Melanchtonis azt mondja: „magistratus pius sit membrum ecclesiae" oda legyen irányozva törekvéstök, hogy az egyház létszáma vegyes házasságok által ne gyengüljön — egyházat alapító őseitek neve reversalisok által meg ne szégyeníttessék — az 1791. 26, t. c. 15. §. sújtó értelme: „proles e mixtis matrimoniis, si páter catholicus sit, illius religionem seqvantur omnes" örökre eltöröltessék. Ne törekedjetek azon, hogy az egyház szolgáit nép-