Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-07-31 / 30. szám

el, mikor lelkésztársaimtál nyilatkozatokat hallok, vagy olvasok, melyekből sejteni lehet amaz apostoli vágyat: mester! nem ez időben építed-e fel izrael országát? Előttem legalább mindig gyanús az ily kapaszkodás, legalább kászt - ordoszagu, minek prot. egyházban még említtetni sem lenne szabad; s épen tán mivel a tagosítás korszakában éliink: nekem ugy tetszik, mintha némely lelkész urak magukat földesuraknak, s az egybástagokat legalább is volt jobbágyoknak képzelnék, s megakarnának osztozni Krisztus örökségén ; holott a valódi keresztyén egyházban — milyennek kell hogy tartsuk prot. egyházunkat, — minden tagnak egyenlő joga van bele szólni egyháza ügyeibe, s váljon annak az egyháznak, melynek összes tagjai egy egyháztagot megbíztak a tanítással stb. s lelkészükké — hivatalnokukká tették, nem volna-e joga saját intézete, jogai s jóléte felett ugy intézkedni, őrködni, a mint akar, még más tagja, tehát ha ugy tetszik világi elnöke által is, kivált sajátságos helyzetünket tekintve ; annyival inkább, mivel az egyháztörténet tanúsága szerint, midőn ktiriarchiától nincs mit félnie: — mert akkor az egyház magát tagadná meg — a hierarchiától méltán tarthat; különben is a prot. papnak nem az elsőség, a rang, hanem körének kellő betöltése adja meg a valódi méltó tiszteletet. Ne tagosítsunk hát, és ne osztakozzunk se elnökségben, se annak teendőiben akár határzatot, akár ítéletet tekintve, mert a mely határozat vagy Ítélet eldöntése csak egy elnöki szavazattól függ: az nem érett meg még arra, hogy közhatárzattá váljék, s ismét nem oly főben járó az ügy, hogy Ítéletté erősödjék, — az elnöki hivataloskodásbeli pontosságot pedig az ellenőrködés tetemesen előmozdítja, s a felelősséget ennél fogva megkönnyíti vagy meg is szünteti, a közhatárzatokén, és ítéletekén különben is maga a testület levén felelős: hanem e helyett munkálkodjunk közös erővel, s összevetett vállakkal ugyanazon egy testnek tagjai mindnyájan egyházunk szellemi és anyagi jólétére. A ki tiköztetek első akar lenni, legyen ti szolgátok. Vegyük elő a belső-missiót először is a képviselet kifejtésére — költsünk általa érdeket, és ezt tehetjük zsinat nélkül is, mint egyszer már sok haszonnal meg is kezdettük egyh. megyeileg s kerliletileg, csak consistorialis fajta rendszerünk ne gátolja azt. Mert hiába emlegetjük dicsekedve presbyteri rendszerünket — mi mostani szokott értelemben nem több, mint vegyes kormányzat — mindaddig evangyéliamilag tetemesen hibás lesz az, míg teljesen kifejlett képviseleten nem alapszik. E nélkül zsinatunk sem lesz üdvhozólag alakulva a de nobis, sine nobis elv szerint s a belső-missio sem működhetik nagyobbszerüleg. Isten velünk! Nagy János, barsi esperes. Lehet-e ? s miképen lehet protestáns elvek szerint liturgialis dolgokon változtatni? (Vége.) Annak bebizonyítására, hogy az istenitisztelet körüli, vagy liturgialis dolgokkal nem lehet önkénytesen bánni, hanem ez a tudomány dolga, még egy erősséget kell felhoznom, mely ha a fennebbiek nem elég erősek volnának, — ez döntse el a kérdést. A tisztelet érzete, — bár a legbensőbb erkölcsi érzet, s talán akkor legőszintébb, — ha elrejtve szerényen a szív rejtekében él, s táplálkozik: mindazáltal épen azért, mert oly mély erkölcsi érzet, kifelé tör az emberi kebelből, s ösztönszerűleg keresi a formákat — melyek közt nyilatkozzék, s az alapokat, melyekhez kösse magát: Igy látjuk nyilatkozni az életben a gyermeki tiszteletet: megragadja ez az tinnepélyesb alkalmakat, a szülék életében, — p. o. születési, név, s házassági összekelések évnapjait, s ilyenkor bizonyos formák közt ünnepélyesebben nyilatkozik a gyermeki szeretet s tisztelet. Vagy nem így látjuk-e nyi-i latkozni honpolgároknál a tisztelet érzetét nagylelkű hazafiak iránt, midőn azoknak emlékünnepet rendeznek ? Mennél nagyobbszerü, tökélyesb, s méltóbb a tisztelet, az ünnep, s a dicsőítés tárgya, — annál ünnepélyesbnek kell lenni a tiszteletnyilvánítás formájának is, s bizonyos változhatlan alapokon kell annak nyugodni. Ez az igazságán, a legtökéletesebb lény iránti tiszteletünk nyilvánításának külső alakjára nézve, mindenek felett. Az istenitiszteletre tartozó dolgoknak, vagy a liturgiái tárgyaknak is kell tehát 1-ször. Történeti alapjoknak lenni: mert az istenitisztelet formáját történeti alap nélkül meghatározni nem lehet. Ez kigondolt vagy képzelt nem lehet, — s ha van ily történeti alap nélkül kigondolt istenitisztelet forma, az nyomtalannl szokott elenyészni, nem gyüjthetvén magának egyházközséget: ugy áll az, mint valamely kis sziget a nagy tenger közepén, mindenfelől habok verik, s lassanként elmossák. Minden cultus-formától meg kell kívánni , hogy az a vallástörténetben gyökeredzék, azzal egyszerre, s annak befolyása alatt fejlődjék ki, lépjen életbe; bizonyos emlékezet, tett, hitigazság szolgáljon annak alapul. Semmit sem tesz erre nézve az, hogy valamely egyház az idők folyásában változásokon megy át: a vallás igazságaival s alaptörténeteivel összehangzó, azokban gyökeredző formák, a változások közt is megmaradnak, s jótékony erejöket megtartják ; — míg azok, melyek az alapigazságokkal s történetekkel össze nem hangzanak, az idővel lassanként elmaradnak, mert azok emberi nyugtalan ész adalékai voltak. Mindenkor történeti alapjának kell tehát lenni az istenitisztelet formájának, ha az hatásos és maradandó akar lenni: a történeti alapot s az e körül szükséges vezérelveket pedig más ki nem jelelheti, mint a tudomány. 2-or. Az evangyéliomi istenitisztelet formájában e g yszerüségnek és tisztaságnak kell lenni s ebből folyó méltóságos jellemnek. Innen ez a kellék feltételezi múlhatatlanul azt, hogy az istenitiszteletben semmi cselekvény se forduljon elő más, mint az, —• melyben vagy maga a vallás szolgája, a lelkész, vagy az egyetemes nép, — vagy együtt mindketten vesznek részt. Minden más cselekvéuyek, melyeket a gyülekezettől különvált társulatok vagy egyének végeznek, — mint p. o. karéneklések, mint kisszerű, s léleknélküli dolgok tűnnek fel, s inkább gyönyörködtetésre, mint lelkiépítésre vannak célozva. Az ilyen kisszerű cselekvényekről mondja Zwingli: c a e r e m o nias quae magis delectant, quam erudiunt — cultuidivino magis obessepossunt, quam honores divinos exhiberent, — oppugnamus liberó animo. (Responsio ad Valentinum.) Mennél inkább megvan terhelve valamely istenitisztelet külsőségekkel, annál közelebb áll a nevetségeshez s botránykoztatóhoz, — mert a gyakori változatosság az egymásután előkerülő jelenetek érdekét, még a színpadon, még a mulatságok helyein is lerontja: hogy ne vonna az le az istenitisztelet érdekéből, melyben az egyszerűnek a fenségessel kell egyesülni. Az istenitiszteletben legyen poesis de nem mesterkélt, hanem természetes; ragyogjon az, mint nap a maga szelíd fényében, de mint a napfényét semmi mesterség nem emeli, az istenitiszteletét sem fogja emelni a túlhajtott poesis. 3-or. Az istenitiszteletben az építő elem legyen a fő; ez nem nézőjáték, nem mulattatni kell ennek, hanem a lelket Istenhez emelni, hittel, szeretettel, buzgósággal betölteni: ugyanazért abban semmi oly külső cselekvény fel nem vétethetik, mi nem e célra dolgozik egyenesen: annyival inkább olyan, miben emberi hiúság szerepel, mi a színmutatásra utat nyitna; pogány istenitiszteletben az megengedhető, de keresztyéniben elvetendő mind az, mi a lelket a főcéltól az Istenre nézéstől, s vele társalkodástól