Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1858-06-24 / 25. szám
lehetett könyvből censeálni a gyermeket, ha eljött a nt. esperes, mint mai időben tesznek igen sok szakmányos tanítók , kik a szent históriából még ezen egyszerit kérdéskét is: mi ké pen? könyvből teszik fel tanítványaiknak, és, ha elakad a gyermek , útba nem tudja könyv nélkül igazítani , pedig már némelyik tiz éves tanító; sőt minden egyes kérdéskeért, melyet a gyermeknek feltesz, tanítói tekintélye ellen, minduntalan a könyvbe kandikál. Az említett esperesi eljárás nagy ösztönt adna aztán a tanítóknak, s kellő méltánylat és elismerés jutalmazná a jobbakat is , kik fontos és szép hivatásukat megértve , magukat és növendékeiket lankadatlan szorgalommal képezik és tökéletesítik. Legalább, mint esperesek, nem utasíttatnának vissza oly könnyen, mint itt a mult években egyik járásbeli iskolafelügyelővel történt, ki midőn kérdezé a tanítótól, hogy mi könyveket szokott olvasni üres óráiban? egész daccal és aprehensioval feleié: arról nem tartozom önnek számolni. Itt azonban megjegyzendő, hogy minden ilyen kárhozatos vagy elszomorító jelenségek csak kisebb fizetésű vagy csekélyebb jövedelmű iskolatanítóinknál merülnek fel leggyakrabban , kik az önképzést, szorgalmat és elöbaladást még önszeretetböl sem igyekeznek sajátjokká tenni, hogy a tanítói igen díszes hivatalnak megfeíelő míveltség által a világ és kortársaik tiszteletét és bizalmát kiérdemelhetnék. Itt ugyan kimenthetnénk szegényebb sorsú s kisebb egyházakban lakó tanítóinkat azon szép mondattal, mit Göthe mondott egykor Tiedgéről: „ha sorsa jobban ment volna, gondolatai is jobbak lettek volna,; í de épen felebb mondánk el, hogyha a csekély fizetésen is megérti hivatása magas feladatát a tanító; ha nem szabja elhanyagolva hivatalos szolgálatát nem igen dúsmarokkai szórt jövedelméhez, az olyau tanító, nem sokáig nyomorogna kicsiny fizetésen, hanem elismerést és méltánylatot aratva a jobbaktól, csekélyjövedelmü helyzetét csakhamar jobbal s kedvezőbb állomással cserélné föl. Az is sokat megtörténik ellenben, hogyha egy jövedelmesebb egyházban meghal a tanitó, kénytelen az, más egyházmegyéből betölteni a megüresedést, mivel a kisebb egyházakban lévő tanítókat, nem felelvén meg nemes hivatásuknak, nem érdemesíthetik jogosan nagyobb fizetésre s megjutalmazásra. Egyébiránt minden nagyítás nélkül kimondhatjuk, hogy mai időben sokkal kedvezőbb helyzetök van a tanítóknak, mint a papoknak; mert a tanítók, majd minden évben változhatnak s ha lelkiismeretesek és fedhetetlen életűek, mindig felebb mehetnek, mindig jövedelmesebb egyházat reménylhetnek: míg a mai háládatlan kor bevett szokása szerint, a hol kezdi a pap hivatalát, igen kevés kivétellel, azon egyházban is végezi azt el. De fájdalom! a mi tanítóink nem kis töredékének, még a legkisebb fizetésnél is, nagyobb bajuk a függetlenségre törekvés, vagy mint maguk kifejezik : „a papi igazgatással eddig kapcsolatban volt önkény alóli felszabadítatásuk." Ezen zsinati kérdés eldöntését vagy jobbra, vagy balra, mi papok is minél elébb óhajtanánk, — noha én azt mondom Göncy Pállal, hogy a helybeli pap felügyelete nélkül, ki már hivatala és hivatásánál fogva vezére a tanítónak , csak főnélküli test maradna az iskola. No de tanító uraknak is igazuk van, hogy a Phaedrus meséjekint a krákogó békáknak méltóságos gólya illik királyokul. El nem hallgathatjuk itt, hogy ezen céltalan függetlenségre törekvés eszméjét, némely egyoldalú rationalista uraink élesztgetik láugra a tanítókban, kik meggondolatlanul emelnek szarvat azoknak fejökre, az ilyen közhelyen is nem elég eszélyesen elmondott nyilatkozatokkal: hogy a tanító hasznosabb tagja az emberi társaságnak, mint a pap; hogy tanító minden kis faluba kellene, míg pap csak két három mértföldnyire egy, sőt a papok ideje már le is járt stb. Az igaz, hogyha a világ mind ilyen félszeggondolkozásu rationalistákból állana, akkor kevesebb szükség lenne a papra; hanem szerencsére a világ nagy többségét mégis az úgynevezett nép teszi, az a nép, melyet egy időben már felséges népnek is szólítottak; mely pedig magában mégis tévelygő és tanulatlan, s ennél fogva vezetőre s tanítóra van szüksége, ö ez a népvezér és tanító pedig a szó valódi értelmében csak a pap lehet; mert amaz csak gyermektanító, míg a pap egyszersmind népnevelő és tanító. A papi rend előállása és története mélyebben hat a népek és nemzetek életébe, mint akármely más históriai tünemény ; mert ezt az emberben létező leghatalmasabb szózat, a vallásos érzés kivánja és követeli, mit eleitől fogva a népek minden nagyjai és hatalmasai pártfogoltak. Pap volt már azon legelső pillanattól fogva, melyben valamit szentnek tartott az emberiség; ennek a szentnek ápolása és kezelése kívánta már szükségesképen a pap létét, mint a ki nélkül az önmagában elveszett, elenyészett volna. Pap nélkül a vallás és vallás nélkül az emberiség fel nem állhatna e világon. A ki tehát a régi világ és az ujabb kor ezen theocratiai intézvényeit gúnyolni és szükségtelennek kiáltani elég meggondolatlan, az midőn igen historiaelleniesen gondolkozik, egyszersmind az összes emberiség ellen is vétkezik. Mint felebb mondánk tehát, a függetlenségre törekvés eszméje ezen igen elvilágiasodott szabadelvűek gondolkozása után mutatja ki magát tanítóinknál a köznapi életben is; mert hol pap és tanító közt, még elsőbbrangu egyházainkban is súrlódás és viszálkodás emeli fel átkos hidra| fejét, ez, bizton mondhatjuk, mind idétlen korai függetlenségrei törekvés, vagy a helybeli pap felügyelete alóli kibontakozás botrányos szüleménye. És ezen általok úgynevezett papi önkény alóli felszabadulás és törekvés naponként erősbülő vágya és hajlama, a nagyobb és képezettebb tanítók után, a kisebb és kevésbé képezett tanítókra is átmenvén —• minthogy ezek magok is tudják és érzik, hogy iskolájok nagyon vékony lábon áll s magoknak is kevés s tanítói képességök van — ha a helybeli pap, mint közvetlen iskolafelügyelő, fel akar vigyázni erélyesen az iskolára s a tanítót bölcs tanácscsal s értelmes oktatással akarja ve-i zérelni: ezt tőle szivesen nem veszik, sőt láthatólag kimu-i tatják fondor haragjukat s ellenséges indúlattal telnek el a lelkész iránt, ki hivatalos kötelességét a szegény iskola iránt leróni elég erélyes és bátor. E miatt legtöbb lelkész, hogy lelki békességét s csendes lakását megóvhassa a rágalmak és kedvetlen súrlódások ellenében, az iskola igen nagy szellemi kárára, hátravonul a tanítás és nevelés legszentebb ügyétől és semmi j gondot nem fordít az iskolára, semmi felügyeletet nem gyakorol a pangó iskola és tanító felett. Sok papjainknak városokon és nagyjövedelmű egyházakban , meghiszem, fogalmok sincs azon ezer meg ezer színezetű súrlódások bántó csoportjairól, melyek a kisebb egyházakban lakó papok és tanítók között ezeknek iskolájokra s egyébb hivatalos eljárásukra kiterjedt papi felügyeletből erednek; mert sok helyeken, a nagyobb egyházakban szellemileg kiképezett jeles tanítók lévén, kik hivatásuk nagy jelentőségét okosan megértik: a pappal legszebb testvéri szeretetben és barátságban élnek, s tudván, hogy az iskolás gyermeknek is jól esik, ha öt időnkint tanítóján kivül más is megdicséri és meglátogatja, hogy ez által nagyobb kedvet és ösztönt kapjanak a tanuláshoz, azért nem haragszik, ha papja olykor olykor bemegy iskolájába, sőt azt szeretné, ha minden héten meglátogatná azt. De mondhatnánk esetet, igen jellemzőt és nagyon elszomorítót, hol a két belső ember közt e miatt, annyira elharapódzott az engesztelhetetlen gyűlölség s naponta keserűbben fejlődő ellenségeskedés, hogy nemcsak minden iskolai felügyelet elenyészett az egyházban a fentebb irt forradalmi viszonyok között, hanem a gyülekezet igen nagy botrányára még úrvacsorájával sem élt a tanító, nem kívánván elvenni a pap kezéből a sakramentom szent jegyeit; a pap pedig ezen sértő személyes gyűlölség ily közbotránya kimutatása miatt,kiszabottcanonicus óráin aszószékbe nem ereszté fel a tanítót. Az olyan tanító tehát, ki fejének el nem ismervén a
