Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-06-24 / 25. szám

maga az Isten létesíti az emberben az ő szeretete által, lé­tesítette azt, kivált azon nagy szeretete által, melyet tanú­sított áz emberek iránt, egyen szülött fija megküldésében, hogy üdvözöljenek mindazok, kik elismerik az Istennek nagy szeretetét s annál fogva hisznek Krisztus Urunkban (Ján. VI. 69); Krisztus Urunk az ő szeretetével felköltötte a hitet tanítványaiban, melyből életét hagyta számunkra, és tanítókat rendelt, kik helyette tolmácsolják a népnek az Istennek véghetetlen szeretetét, hasonló szeretettel és fel­áldozással. Hogyha pedig a só ízetlen lészen, mivel sózandó ? Visszaélés, sőt képtelenség Krisztus tanítványának, munká­sának nevezni magát feláldozó szeretet nélkül (hasonl. Vi­net gyakori, theol.). Annál fogva lelkészek magok vádol­ják magokat, ha híveik konokságáról, hitetlenségéről szün­telen panaszkodnak és rájok illik legjobban e tekintetben Overbeck ezen verse: Wie's nun ist auf Érden — alsó sollt's nicht sein ; Lasst u n s besser werden — gleich vvird's besser sein! (Vége következik.) Egy jenai theologus. ISKOLAÜGY. Szép és nem szép adalékok az elemi tanítók ün­nepi és hétköznapi életökből. Egy jó tanítónak, hogy megérdemelje a közbecsülte­tést és mindenek szeretetét, kellőleg képezett és müveit egyénnek kell lenni. Az önképzés és műveltség pedig csak önmunkásság által nyerhető meg általánosan. A jó tanító, midőn másokat tanít, maga is tanul és tanulnia kell. 0 élte foglalatosságául a tanítás és tanulás nagy munkáját vá­lasztá. Tanítani pedig csak az tud okosan és célszerűen, ki maga is tanult, kellőleg mívelt és magát folytonosan töké­letesíti. El kell ismernie azon igazságot, hogy valamint senki nem adhatja másnak azt, a mivel nem bir: ugy senki nem képezhet és nem taníthat mást okszerűen és haszno­san , ha maga megelőzőleg nem eléggé képezett, ha maga tudománynélküli. Mint a napi életben látjuk , hogy egyik embernek élő vallásos érzelme felkölti másban is a vallásos érzést és gon­dolkozást : ugy egy, hivatását igazán értő tanító szorgalma, munkássága és önképezése is hasonlót eszközöl figyelmes növendékeiben. Azért legyen maga először tanult és mívelt tanító, és akkor tanító lesz a szó valódi értelmében. Egész élete, minden viszonya és helyzete, melyben él és mozog, legyen mindenkor alkalom saját képezésére s öntökélyes­bítésére. A ki így érez és így van lelkesülve, az magáévá igyekszik tenni mindenek felett a tudomány és míveltség azon fokozatát, melyet fontos és szép hivatása igényel; míg ellenben az olyan, kinek nincs más célja, csak mint fejős tehenet használni szent hivatalát: csak azért viszi azt s azért vállalja fel, hogy az szolgáljon neki, nem pedig ő ma­gasztos hivatalának. De mintha mondanák itt sokan, hogy a körülmények összege, az anyagi szegénység és nélkülözés, vagy a kis ekklézsia és sovány fizetés, melyeknek terhe alatt leros­kad a lélek, a szegény tanítót sok nyomorult egyházban a földhöz láncolják és nem engedik a lelket felszárnyalni, ha akarat élne is kebelében, hogy a józan haladás és szellemi míveltség azon fokára emelkedjék, hol egy ilyen élő már­tyromsággal küzdő tanitó az egyensúlyt fel birná tartani az idő hatalmas lelkével s haladó korunk igényeivel; mert nem kell itt szem elől téveszteni, így szólnak továbbá, hogy valamint a világi jók az élet fentartására, az étel és ital a test táplálására nélktilözhetlenek: ugy szinte a szellemi él$t tudományos előhaladásának s tökéletesbítésének is ha­talmas emeltyűi és egyetlen eszközei azok. Mi ez igen méltányos ellenvetésre, a nélkül, hogy minden keserű jeremiádokat okszerűnek vagy célhoz veze­tőnek közvetlen bevallanánk: nyíltan óhajtjuk mennél elébb minden tanítónak: „az ő illő és m ér s ék lett dota­tioj át," hogy az élet mindennapi szükségeivel sem ne le­gyen kénytelen küzdeni, sem a nem mérsékleti anyagi jók között fel ne fuvalkodjék, s tőle az önképzés idejét és a ta­nítási órákat semmi földi érdekek el ne vonják. Egyébiránt, míg korunk érlelő és javító szelleme meg­hozná kisebb egyházainkban lakó tanítóink illő és mérsék­leti dotatioját: addig is eszközölhetik ők számukra a jobb és kedvezőbb állomást, és munkálhatják önmagok az elő­léptetést, ha a gyakorlati életben oly híven nem ragaszkod­nak azon átkozott elvhez: a milyen a fizetés, olyan a szol­gálat. Hiszen, ha a kicsiny egyházban kitartó , szorgalmas és igyekező valamely tanító, ha a kevés fizetés mellett is kitünteti magát a tanításban, az önképzésben és egyéb hi­vatalos eljárásaiban : az ilyen tanító egy sem veszett még rosz ekklézsiában; hanem elismerve mások is szorgalmát és jó magaviseletét, csakhamar ez mondatik neki az irás szavaival: „Jól vagyon, jó és hív szolgám; kevesen voltál hív, többre bizlak ezután, menj be a te Uradnak örömébe," azaz: menj be egy jobb ekklézsiának kebelébe. Hiszen Pestalozzi, ez a minden rektorok ideálja, kol­dus módra élt maga is, mint vallja, hogy koldusokat tanít­son emberhez illőleg élni. És mégsem tört meg fáradatlan ; tevékenysége, hanem reggeltől estig gyermekei körében | forgolódott, példátlan türelemmel s jószívűséggel bíbelőd­vén azokkal. Vagy a Jángelméjti Mendelssohn, kinek sok­szor nem volt annyi értéke, miből csak egyszer is jóllak­• hatott volna; és midőn mások bővségben lakomáztak, ő a szegény elővette csontkeménységü kis darab kenyerét, és — boldog volt, hogy tanulhatott. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy az anyagi sze­génység , ha kedv és akarat él keblünkben, senkitsem ol­doz fel a tökélyesbülés és hivatalával járó kötelességei alól. Azért tehát csak türelem és kitartás kell mindenek felett; azután munkás szorgalom és igyekezet, s ez megtermendi elmaradkatlanul szegényebbsorsu tanítóinknak is az ér­demlett jutalom nemes gyümölcsét. Ezen esetre csak itt Gömörben is több példát tudnék elősorolni, hogy a kicsiny egyházakban csekély fizetésen lévő — de igyekező és jó hírben álló tanítók alig egypár év elfolytával elsöbbrangu egyházainkban nyertek kedvező alkalmaztatást; míg ellenben egy hanyag, képzettségnél­küli , vagy épen nem a legjobb erkölcsű egyén, majd min­den évben változni kénytelen, vagy pedig egy egész életen keresztül kínozza egyházát s iskoláját, s e viszont őtet. Az ilyen tanítónak nem adhatunk egyebet tanuságul, mint ezt: „segíts magadon s akkor az Isten is segít." S ez a segítség, melylyel nyomorult sorsán segíthet: a valódi önképzésben és kitartó szorgalomban, s a világ előtt felmu­tatott eredményben rejlik. A ki már nem igyekszik saját­jává tenni a míveltség és folytonos haladás azon fokozatát, melyet díszes és szép hivatala megkíván, az méltán béres­nek tekinthető, ki nem birja felfogni, hogy ő csak eszköz azon cél elérésére, melyet az egyház és álladalom minden tanítóinak kimutatott. Mindezekre visszagondolva már, igen óhajtandó volna, hogy nt. espereseink minden egyházmegyében legnagyobb gondot és figyelmet fordítanának arra, ha váljon tanítóink képezik-e magukat folytonosan korszerű könyvek olvasása s a kiszabott iskolai könyvek szélesebb tanulmányozása által. Óhajtandó volna, hogy fentisztelt espereseink olykor olykor egy kis körutat is tévén az egyházmegyékben, sze­mélyes meggyőződést szereznének maguknak az iskolák kül- és belállásáról, s a tanítók szellemi előhaladásukról. Emlékezem rá, midőn egykor Fehér-Gyarmaton se­gédtanító voltam, hogy a szathmári volt esperes, nt. Györy József ur így szokta évenkint meglátogatni az iskolákat; és viszont arra is emlékezem, hogy midőn a gyermeket cen­| seálta, oly ügyesen, oly észrevétlenül megcenseálta egy­szersmind vele a tanítót is, hogy azt sem tudta jóformán, tanító-e vagy tanítvány ? De ám neki is gyürkőzttink aztán a tanításnak és az iskolai tanok betanulásának; mert nem

Next

/
Oldalképek
Tartalom