Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-01-14 / 2. szám

egyház soha abba az éktelen állapotba nem jut, melyben évek óta sínlik. Azonban valljuk meg őszintén, liogy különösen 1832-től 1848-ig elég tág tér nyilt volna, ha nem is arra, hogy az egyházat véglegesen rendezzük,—mert ez nem rajtunk állott, — de legalább a részek közt való életközösség eszközlésére és ennek nyo- j mán az egyházi szellem teljesb erejének kifejtésére, j S miért nem történt semmi ? Mert nem birtunk lemondani a helyi érdekekszülte kicsinyes szereplésekről s nem akartuk elismerni ama társadalmi főigazságot, hogy akármely társulatban annál nagyobb önállóság biztosíttatik a részeknek, minél erősebb alapra fektetik az egésznek hatalma. — Pedig ama lemondás s ezen igazság elismerése nélkül, hiábavaló minden erőködésünk és hiába fogunk zsinatolni is. Belső társadalmi bajokon csupa ktilso eszközök által segíteni nem lehet, s ha a kedélyeket önlemon- | dásra, egyetemes rend és összetartás keresésére előre nem hangoljuk: a zsinat által legfölebb azt nyer- ; jük, hogy a mostani amabilis confusio megszentesíttetik. Soha semminemű szabadság, az egyesek részéről hozandó nehéz áldozatok és erkölcsi szigor nélkül az emberiségre áldásthozó és állandó nem volt. — E törvény alól a magyar protestáns egyház kivételt annyival kevésbé tehet, miután egy másik ré- i gi tapasztalat szerint, minden hatalom, a mely erények I által szereztetett, ugyan azok által tartja fen magát. Már pedig a magyar protestanstismus küzdelmek, j nélkülözések s áldozatok szülötte, s azért, ha nem tengeni, henem valódi életet akar folytatni: mai nap ismét új áldozatok hozatalára szólítja híveit. Ha erre készek nem vagyunk; ha mindenestül meg nem \ újulunk, hanem új foltot vetünk az ócska ruhára: prófétai lélek nélkül mondhatjuk, hogy nagyobb lészen azután rajta a szakadás. Sok és nagy reményeket kapcsolunk most a leendő zsinaton alkotandó egyházrendezéshez, s egy részt méltán: mert rend nélkül a legszentebb aka- j rattal, a legbuzgóbb cselekvéssel sokszor egymást csak zsibbasztjuk, s keresztül kasul menvén törekvéseink, sokszor leghőbb áldozataink az egészre nézve csak káros következéseket szülnek. Azonban ne feledjük, hogy a rendet akkor is mi alkotjuk, s hogy ha az egyház igazán független akar lenni: az alkotott törvénynek érvényt csak mi adhatunk; adhatjuk pedig azt egyedül oly eszközök által, melyektől az egyház megfosztva soha sem volt, s ezt ismét az egyház keletkezése bizonyítja. Ha az egyház nem birja hívei többségét az ön- j becsülés ama fokára emelni, hógy az önalkotta törvényt magasabbra^tartsa minden kivülrül jövő rendeletnél; ha nem bir a közakarat teremtette hatalom iránt oly benső tiszteletet gerjeszteni, hogy azelőtt mindenki szívesen meghajoljon: akkor intézkedései kivitelében vagy a külhatalom segélyére szorul, s eltévesztette feladatát, — vagy írott malaszttá lesz a törvény, pictus masculussá annak kezelője, s akkor ott lesz az ügy ismét, a hol volt. — Mert mit használ a parancs, ha nincs, a mi annak nyomatékot, érvényt adjon? — Hol csak az engedelmeskedik, kit a külső kénszer rászorít: ott valóságos erkölcsi engedelem nem létezik. —- Ily állapotban az egyház színre szabad, de valósággal tesped és önromlását készíti elő. Ha magunk urai akarunk lenni: tudjunk parancsolni és parancsolatinknak foganatot eszközölni; ktilöben nem ér az egész dolgunk semmit. Csak egy tényt akarok felhozni, mely úgy hiszem, egy maga elég kézzefoghatólag bebizonyítani, hogy a mondott foganatosító hatalom nélkül tettleg az egyházon segiteni nem lehet. 1841. gróf Z a v Károly, áthatva felsőbb iskoláink hiányos voltának érzetétől, összehivá az evang. felsőbb iskolák tanárait oly célból, hogy közös tanácskozás nyomán uj iskolatervet és rendet alkossanak. Es folytak több éven keresztül a gyülekezések, folyt a sok sallangos és épületes beszéd, és váljon mit eredményezett? Bizony, mint ki magam is részese voltam az éveken át folvt üres szalmacséplésnek, szégyelnem kellene a vallomást, hogy épen semmit sem eredményezett,—hahogy hozzá nem tehetném, hogy nem rajtunk mult a dolog. Tudtuk mi, mi kellene, de eszközök hiányában jobb tudatunk pium desiderium maradván, oly tanrendszert alkottunk, melyre a magyar közember csak azt mondaná: Sokat akar a szarka, de nem birja a farka. Mindenki átlátta, hogy mentéből köpenyeget csinálni nem lehet ; mindenki érezte, hogy a meglévő csekély tanerők jól rendezett iskolák alakitására nem elégségesek; de minthogy rajtunk nem állott az iskolákat anyagilag jobb karba helyezni: meg kellett nyugodnunk a legkevésbé rosz mellett. Ha a tanácskozó tanárok közül valamelyik akkor feláll, s azon józan elvnél fogva, hogy a ki a célt akarja, annak az eszközöket is kell akarnia, azt indítványozza, hogy négyszeresítsék a tanárok számát és biztosítsák állásukat négyszeres alapítványok által: nem de szemébe nevetnek az impraktikus embernek ? S ime, a mit akkor mint túlzott ábrándot kinevettek volna s az Összes, de minden foganatosító hatalom nélkül szűkölködő protestáns egyház kivihetetlennek tartott volna: azt tíz évvel később egy hatalmas parancsszóra egyes egyházak, egyes testületek teljes terjedelmében megfejtik. Be akaijuk-e várni hasonló jelenségek bekövetkezését más téreken is ? Meg akarjuk-e engedni, hogy pl. a népisklák dolgában, az egyház e méltán legkegyeltebb, mert leglényegesb sajátjában, szinte más csináljon rendet? Immár pedig a fejsze a fáknak gyökerére vettetett, s nem sok időnk van a gondolkodásra. En istenem! mi marad akkor még megtartani és rendezni való, ha azt is más rendezi ? — Ne ámitsuk magunkat! A népiskolák, úgy a mint vannak, tovább fenn nem állhatnak. Több anyagi s szellemi erő, szorosabb felügyelet s célszerűbb tanmód elutasíthatlanul szükségesek. Ezt mindenki tudja, mindenki látja. Igaz, hogy kiküldettek mindenütt literaria deputatiók, hogy a népiskolák jobb