Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1845 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1845-10-19 / 42. szám

szaggatóit a* szüléknek ezi vök,kiktöllsten kedvcnczeiket elkívánja, ha ugy nem nézték gyermekeiket, mint Isten adományait, — ha kezei csinálmányát, parancsolata szerint, hozzá nem vitték, és most is, az élet urának hivő megadással nem áldozhatják. Itt boszúlja meg magát rettenetesen az elmulasztott kötelesség, és e^ hiba miatt már nem egy atya- 's anyaszív repedt meg. Ah! nincs itt a' gyermek szivének is vigasztalása, 's bátorsága a' szenvedésre és halálra! — 'S mintegy menthetetlenül van egy sötét hatalomnak odaadva, 's kóstolnia kell a' halál egész keserűségét, ha csak más-valahonnan nem tanulta ismerni és szeretni azt, ki egyedül mondhatja a* léleknek, és ő benne : „Halál! hol van tövised? — Pokol! hol van diadalmad?" Mi egészen máskép van ellenben egy, a' hü Szülei szeretet által Üdvezítöjével korán megismerkedett gyermek halálos ágyánál, kinek fájdalmai- 's halálküzdelmeiben olly vigasztalása van, hogy még könnyező szüléit is bátorítja, és a' hitben, hogy az Ur mindent legjobban tesz, erősíti. Egy nyolez éves paraszt-lyánka mondá például halála előtt: „Ne csináljatok nekem halott koszorút, mint különben szokás: hanem kérjétek meg a' lelkész urat, hogy tartson egy beszédet az oltárnál Ján. 14: 21. felett: „A* ki engem szeret, az én atyám is szereti azt, én is szeretem azt, és neki megjelentem magam." — Hiller énekét olvastatta magának: „Jerusalemnek szent vára, mind válogatott polgára." Vigasztalta övéit illy szavakkal: „Ne sírjatok, én Üd vetítőmhez megyek" — 's kinyujtá kezeit, mintha felé akarna sietni, és — kimúlt. Egy más, kevéssel idősb leányka, ki három évig szenvedett, kevés órákkal halála előtt így felelt anyjának, midőn kérdé tőle: hát el akar menni e' világból, és öt elhagyni?: „Ah, az én jóÜdvezítömhöz menni, ezer anyák- 's millió világoknál többet ér!" — Egy harmadik, midőn mondák neki: „Isten veledl most Jézushoz mégy 1" bágyadtlehelettel mondá: „Igen! világosodik körülöttem, világosodik!" Egy 12 éves gyermek kiálta égető szenvedések között atyjának: „Ah, atyám! én sokat szenvedek, nem lehet kibeszélni; de majd — majd vége lesz ! És akkor — ah, micsoda országba megyek, — milly úr van ott!? — Az én uram, ki engem véres verejtékkel^'s a'nehéz kereszt-halállal olly drágán váltott meg! Ah, mint kívánok az ö szivén megnyugodni! nem soká meglátom őt! az én örömöm már most kimondhatatlan!! — Oh, bár már nála volnék! — Oh, üdvezílőm! jöjj, és vígy engem magadhoz!" Igen! ez nem halál, hanem élet!— Söt az aggok szíveiket is hatalmasan vonja felfelé, és a* dicső örökkévalóságnak lehellete elevenítve nyomul keresztül a' halál borzalmain. Haljunk

bár korább , vagy később, *) Jer us a lem ist eine Sta<lt, die nicht gemeioe B ürge r hal. melJyik értelmes nem akarna jó idején kezdve, az órák legnehezebbikére készülni, 's övéit, már mint gyermekeket, arra készíteni? Továbbá, mellyik élet lesz az ifjúságban okos Vagy oktalan? Az-e, melly a' Zsoltárral megegyez: 119: 9. „Mimódon jobbítja meg az ifjú az ő útát, ha nem a' te beszédednek megtartásával?" — vagy az, mellyröl mondatik: gyermekség iljuság, híjába-valóság? Ha az ifjúnál beáll a' komolyabb tanulás ideje, és ö az élet középpontját, Istenét és Megváltóját meg nem találta, sem hatalmat nem vett onnan felül, kerülni az ifjúság kéjeit, mi akkor üzelme (Treiben)? Majd becsület-vágy szurdalja, majd vadkéj kecsegteti, — így hányatva hasonlít egy kormány- 's iránytíi-nél^ küli hajóhoz. Egyiket, ki könnyelmű, titkos bűnök olly utakra csalják, mellyek levisznek a' halál teremébe, ama csacsogóhoz, kinek vendégei a* mély pokolban hevernek. Péld. 7: 27. 8: 18* Másikat, egy komolyabbat, titkos összeköttetések hálózzák körül, mellyek a1

népnek Istentől rendelt életét nem nyilvános úton Isten világa *s igazsága által akarják javítani és szentelni: hanem álmok szerint, mellyek soha be nem telnek, megváltoztatni, 's paradicsomukat pusztulás és romok felett építeni.—Harmadikat, egy nagyra-vágyót, tudomány-düh ragadja meg, mellyből megutálja, káromolja, feldúlja a' hit szentségét, 's önmaga rombolja le végkép életét. Igy vesznek el nyomorultul napjainkban sokan a' legnemesebb ifjú erők közöl r

és az ész csalárd nevében, a' kor bálványának áldoztatnak. Hallgatunk sokakról, kik életmódúkat az első legjobb ötlethez képest megragadva, és azután keserűen megcsalatva, azt, és gyakran önmagukat is átkozzák. — Hallgatunk a' vidéki nép ifjúságáról, melly, hol isteni félelem nem tartóztatja, legédesebb napjait, Iegkiellenebb's vadabbakká változtatja, a' szent vasár- és ünnepnapokat evés-ivásban tölti, melly gyakran kötözködés- és veszekedésbe megy át, 's nem ritkán gyilkossággal végződik. Ah, milly méreg hatja át akkor az egész életet, — milly gyógyíthatlan sebek üttetnek illy „ártatlan örömök" által, a' — mini mondják neki — „teljes-koruvá lett népen!" Mi máskép van ellenben, hol az Isten igéje az ifjúságnak tartalékot és áldást nyújt, hol az Cr félelme kezdete a* bölcseségnek. Ott az ifjú szeretetvágyó szíve tárgyat talál a'szeretetre, abban, ki „alattvaló" volt, — ki ifjúságát, isteni hívatásárai szent készülettel élte le. Ott czélt talál az 6 óhajtása, viszont-szeretni öt, ki minket előbb szeretett, és a' szív világos és erőt nyer, büntetetlenül megőrizni magát a' Jézus eljötte napjára. Ott a' test- 's vérreli küzdelem imára *s önmegtagadásra vezet, ott az urat híjják segélyül, kimutatni a;

helyes életpályát, — és a' megkezdettet iszent komolysággal folytatják Isten dicsőségére,