Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1845 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1845-09-07 / 36. szám

többet az egyházszerkezet kötésein, csak egy koczczantással sem kellett tennie: de ím a' reformálta az egyháztól nemcsak a' választási, hanem az elbocsátási jogot is elvevén, a' népnek adta — 's így az alkotmányos élet alapelve ellen, egyik fél halálával adott életet a' másiknak; avvagy csak ennek következtében egyháztestületünk annyira meg lett köppölyözve, hogy, mint egy tapintatra tanúsítja üterünk gyönge lüktetése, mi nem élünk, hanem csak tengünk, utósó vonaglás közt sínlünk, szabadsággal nem biró géppé aljasíttattunk. — Távol tőlem, hogy protestáns vallásunk elvei ellen szóljak; — söt midőn a' protestantismust teljes erejében elgondolom: magasztos érzelemre gyuladva, csak nevétől is fölmelegülök, és öröm tölti lelkem, hogy ennek kebelében élve, a* szabad ész lobogó fáklyájával járhatok: de elkeseredik bennem ez a' vallásos tisztelet, midőn őseink, az első reformátorok, az egyházi szolgákat, a" proiestantismusi szellem ellenére, olly léleksorvasztó viszonyok közé helyzették, miszerint bár néptanítók, még is a' felületes és változékony-kedélyü nép kegyétől és kényétől kell nekiek méltatlan szolgai függésben lenniök. Ki nem látja itt a' nagy következetlenséget? ki nem az eltörpítő kegy vadászatra könnyen-nyiló kapukat? *s kellő tekintély nélkül szolgálatunk báj virágának gyümölcstelen elhervadását ? — Lehetne tán azzal menteni a' reformatiót, hogy a* hierarchiától féltében sánczolta illy erős bástyák közé a'népet; mert tudta, miszerint szorosabb fék mellett, még az égi kenyérről is visszasovárgott az Izrael népe az egyiptomi pirhagymára: annyival inkább lehete a' reformatiónak attól tartani, hogy az önkényt korlátoló protestantismus zászlója alá esküdt papság visszasohajt a* hierarchiára. - Mi csoda hát, ha önvédelme küzdtérén illy túlságos állásban kényteleníttetelt visszanyert kincsét biztosítani? Ah! de miután az ok, megszűnt, a' szomoru-hatásu okozatnak is meg kell szűnnie; mintán kivan mondva e' közvélemény: „Református pap és hierarchia egymást soha nem érinthető polusok": nincs helyén ezen lélekölő bíztositék. A* józan javítások ezen feltűnt korában, hogy az egyházi rend az önkényü zaklatásoktól bátorságba tétessék, vissza kell neki, vagyis a' presbyteri-alakzatu széknek adni az elbocsátási jogot, 's ez által a' szegény papságot, vele együtt szent vallásunkat, a' szégyenszékről alásegíteni, ós mindkettőnek tekintélyesebb állási eszközleni. — E* részben mitsem várhalunk gyarlóságban fogantatolt és született 's még léte első pillanatában éktelenül elvénült egyoldalú törvény-könyvünktől. Egyszáru féket adván ez egyháztanácsainknak kezökbe, midőn ezen az egyházi szolgák feszre hnzva, zabolán tartatnak: az ekklésiák fék nélkül kényökre czikáznak. Nézzünktel bár figyelmes szemekkel egyházi kánonainkon, alig látunk azokon két-ágazatu igazgatást, — a1

törvények inkább csak papoknak készültek; hol ekklézsiával jönek érintkezésbe, azt vagy jogosítják , vagy olly gyöngén hálózzák be, hogy az önkény azokon, mint darázs a' pókszöveten, szabadon áttör. — Ez az oka, hogy több helyen olly bőszültséggeltámadja meg papját a'féketlen egyház, mintha régi elnyomattatásaért most kívánná az atyák álnokságukat az ártatlan fiakban, mint kézlábkötözött vértanukban, megbüntetni. Egyoldalú törvényeink kedvetlen következései alkalmatlan teherrel súlyosodnak igazgató-tanácsainkra, mint törvény őreire is, részint a' haladókor előre siető tengelye, részint a' törvény ürügye alatt véghezvitt nemtelen tények olly hatalmasan döngetik a* kórhadt törvényrendszert , miszerint czélszertt intézvényeiknek sem szere, sem száma, — és ha sokára halad még a'synodus, mint a' XII eredeti tábla törvénye a' római nagy codexben, ugy vegyülnek el kánonaink az intézvények özönében. — Gondolatom vezérfonalán nincs tévesztve azon ferde jog, mellyet felebb ugy említek, mint az aránymérlegben súlyegyent biczczentőt. Az elbocsátási jog ez. Ismét mondom, ezt kell visszaadni a' csüggedező papság biztosítására. Én ezt, ezen mindent bonczkés alá vett, érettebb kor elsőbb teendői közé sorozom. —Igaz, a'budai kánon, hogy már bajon segítendő, ehez a' joghoz a' „superiorum consensusu

-t ragasztotta. — Nol vakulj magyar! — hiszen ezzel csak ennyit mond: Nesze semmi, fogd meg jól! Port vet a' szegény pap szemébe, hogy míg szemét törölgeti, könnyebben kilökettessék. Olly álfényü kitétel ez, melly megérdemlené, mint az Áron bálványozást-tanított aranyborjúja, hogy széttörettessék. Be, sok sorsüzött pap bukott, hogy ehez a* bálványhoz, mint reménye horgonyához, ragaszkodott! A' sok szomorú példán okulva, mégis tanult a* papság, ehez mitsem bízni. A' világiak több-modorucommentárja miatt csak puszta üres Innggá lett a' „consensus", — kiaszott testéből, mint echo. Oh, superiores! az a' mi nektek adatott, a' consensus, csak egy pehelynyit sem nyom a' tekintély mérlegében. Védfalul tétetett ugyan ez a' szent akolhoz: de gyönge bástya biz ez a' jámbor báránynak a' leselkedő farkas ellen! — Mihelyt éh, áttör ezen, — aztán meg nem történik , csak jó váltság mellett, hogy a' farkas is jól lakjék, a1

bárány is épen maradjon. Van a' dimissionak egy búvó ajtaja, bátran lehetne pokol-kapujának nevezni,—ide szokott ez futni, midőn a' consensus izéké elébe nem képes súlyteli okokkal előállani 5 szerez „duae tertiae votorum"-ot, azonnal kész az archimedesi emeltyű, az „abalienatio". Ezen a' pokolerőmüvön a' dimissio, megvetvén a' szerzett pontnál sarkát, ugy kiveti az elnémított consensus szeme láttára az úr szolgáját, mi szerint még sarui békétlen porait sem érkezik lerázni. — Hiteles kútfőkből vett adatok után tudom mondani, hogy a* budai ká-