Prágai Magyar Hirlap, 1938. október (17. évfolyam, 224-248 / 4667-4691. szám)
1938-10-07 / 229. (4672.) szám
4 rpRXGM-MAfi^ARHIRLAP 1938 október 7, péntek. EMBERI TERMÉSZET Mielőtt véglegesen leborulna az este, szokásom szerint széttekintek a földön, melynek szivem szerint gondviselője vagyok. S amit ilyenkor látok, azt boldogan elmesélem azoknak, akik nem érnek rá széttekinteni soha. Emlékszem, május kilencedikén mosolyogva és nesztelen pajkossággal esteledett. Nem is hittem volna, hogy másnapra béfelhősödik a világ és naphosszat nyargalásznak az apró szelek. Tiszta volt a szenderedő alkonyat, a fák tele voltak lelki tartalommal és a zendülő füvek kövér gyöngyösen hevertek. Mondhatnám, ennél többet nem is vettem észre a világból, mert ahogy ott álltam a figyelő magaslaton, egy termetes és csendes legényt pillantottam meg. A derengés rámájában valósággal óriásnak látszott. Dús bajusza volt, gazdag hajzata; s amenyire nyitott inge látni engedte, busás szőrzet borította tovább is, akár egy óriási gyönyörű majmot. Ott állott az udvaron, a csűr jobbik szárnyánál. A háta mögött nyitva volt egy ajtó, amelyen keresztül két hatalmas és hasznos ökörhöz lehetett jutni. A legény a nyugati ég peremét nézte, amely szelíd pírban és végtelen finoman fütyöré- szett: a két füle azonban, mint a nagy, lusta madár szárnya, kinyúlt hátrafelé és a hegyével lustán himbálózott a zajra, melyet az ökör evés közben mindig felidéz. Sokáig figyeltem tekintetének fele nyugalmát és két fülének pajzán viselkedését, de őszintén be kell vallanom, hogy egy idő múlva meguntam. Levettem róla a szememet s a következő pillanatban már úgy jártam, mint más közönséges ember, aki nyugtalanságában nem becsüli meg a látványt, melyből a gazdag és a biztató jövendőt megjósolni lehetne. Vagyis az erős és derűs fiatal férfiú helyett egy vén embert pillantottam meg, aki a ház bejáratánál a második lépcsőfokon üldögélt. Két tenyere között tartotta öreg fejét, amely úgy hasonlított a legény fejéhez, ahogy az őszi levél a tavaszihoz. Gondoltam, ez igazán nem járja, hogy ilyen dologtalanul töltik az időt s mégsem jut eszébe az egyiknek sem, hogy szóljon bár egyet a máshoz. Nagy kedvem lett volna, hogy ijesztésükre valami játszi és nem kártékony tüzet lobbantsak fel az udvar közepén, vagy a szunnyadó égből fát lógassak le az orruk elé, de mielőtt cselekedhettem volna, az eresz ajtajában megjelent egy öregasszony és azt mondta: — János, jertek vacsorázni! Nem mozdult sem a legény, sem az apja. — Vigye oda nekik kanalankint! — szóltam közbe, de a vénasszony viseltes fülével nem fogta fel a szavamat. — Nem hallottátok? — rendelkezett újból. Az öreg megmozdította a félbajuszát s Így szólt: — Kit hívtál? — A szolgabirót. A vén János felállt a grádicsról és átszólt a fiához: — János, nem láttad a szolgabirót? Megmozdult erre a fiatal János is, nehogy csakugyan jönni találjon a szolgabiró és megegye a vacsorát. Bementek mind a ketten a házba és tisztességesen elköltötték az eledelt. János nagyot nyújtózott a végén és megnézte az ágyat. Az anyja már nem tűrhette, hogy sohasem für- készkedik a lányok után, hanem eszik, nyújtózik és veti a nagy pillantást az ágyra. — Miért nem házasodol meg? — kérdezte. Nagyon hirtelen jött a kérdés, mint a csendesen őszülő bozótból a félelmetes medve. — Én-e? — felelte. — Te, magad. A vén János elvigyorgott és Így szólt: — Ne félj, mert tőlem nem is kérdezi! Szétfolyt a csend a szelíd falusi házban s a csend tetején, mint az olaj, úgy úszott vastagon a kérdés, hogy miért nem házasodol meg?! Ha lett volna, ki hirtelen szót lobbantson, talán lángba is borult volna az egész kedves hajlék. — S osztán kit vegyek el? — kérdezte nagykésőre János. — Vedd el a Hadnagy Rózsit. — Jó, — mondta szelíden János, aztán lefeküdt. A következő vasárnap úgy történt éppen, hogy Hadnagy Rózsival szembetalálkozott János. Sugár és eleven leány volt Rózsi, gyöngyszemü és pezsgő. Abban az álló helyben el lehetett Volna venni, de mivel most is langyos és szelíd, szép idő volt, János csak Így szóit hozzá: — Anyám azt mondta, hogy vegyelek el. Megvillant Rózsinak a szeme és nagyon furcsán nézte Jánost — Anyád mondta? — Anyám. — S hát te? — Én gondoltam, hogy szót fogadok anyámnak. Fintorgatta Rózsi az orrát és kedvezőtlenül nézte Jánost: a lábát, a derekát s a fejét. — Hát te mit gondolsz? — kérdezte a nézésre János. — Én? — Te. — Én azt gondcjlom, hogy vegyél el egy óriási nagy puliszkát — felelte Rózsi és tovarebbent. János hazament, leült a kályha mellé, megtö- töíte szelíden a száját és azt mondtat Irta: Tamási Áron Édesanyám, beszéltem Rózsival. —- No, mit mondott? — Azt mondta, hogy vegyek el egy óriási nagy puliszkát. Az öreg János kacagni kezdett s nagy mulatságában még a lábával is ütögette a padlót. De éppen akkor szél kerekedett, bizonyára valami hirtelen forgószél s az egyik ablak tábláját mérgesen nyitotta rájuk. Abban a pillanatásban János is felállott a kályha mellett és olyant süvöltött, mint a szél. — Szzzziii! A kutya mindenit!... A következő pillanatban, amint tovanyargalt a szél s a nyomában ismét szétfolyt a csend, János visszaült a kályha mellé és olyan szelíden tekintett kedves és jó szüleire, mintha a kutyának semmije sem volna, nemhogy mindene. Akkor az öregember elrendezte a bajuszát és igy szólt: — Te, János, én tudok egy mesét — Hogy szól? — kérdezte János. — Az úgy szól, —- felelte az öreg, — hogy volt egyszer egy öregember s annak volt egy nagy- erős fia. Az a nagyerős fiú egy alkalommal reákáromkodott az apjára s abban a pillantásban nagy, durva szőrszál nőtt a fiúnak a szivére. János elgondolkozott a mesén, majd azt felelte: — Aztán kisütött a nap s a napnak a sugara abban a percben kiégette a nagy, durva szőrszálat. A vénasszony elhallgatta, hogy miképpen böl- cselkedik a két férfiú, de jól tudta, hogy az élet ilyen módon mégis csak hiányos. A figyelmüket kérte tehát és azt mondta: — Sokat tudtok olyant is, sírni haszontalan. De ha megházasodnál, abban minden mese benne volna, amit csak ember ki tud találni. A vénember visszaemlékezett fiatalságára, felemelte a fejét, rámutatott egyenes és erős ujjal a fiára és azt mondta neki: — Te, János! Mondd meg azt Rózsinak, amit én mondok! — S maga mit mond? — kérdezte János. — Én azt mondom, hogy csókold meg Rózsit. János szótfogadott s amikor újból szembetalálkozott Rózsival, azt mondta neki: — Állj meg egy kicsit! Rózsi megállt és kacagva kérdezte meg: No, elvetted-e az óriási nagy puliszkát? — Nem vettem el, -— felelte János. Hát?, Nagyon szerencsétlen idő volt ismét, derűs és nyugalmas. János igy folytatta tehát: — Apám azt mondta, hogy csókoljalak meg. — S hát te? — Én gondoltam, hogy szótfogadok apámnak. Rózsi várt egy kiesti s amikor látta, hogy János is nem csinál egyebet, csak várakozik, akkor ismét megfintoritotta az orrát és azt mondta: — Csókold meg az óriási nagy puliszkát! János hazament és szomorúan jelentette az öregnek: — Édesapám, beszéltem Rózsival. — No, mit mondott? — Azt mondta, hogy csókoljam meg az óriási nagy puliszkát. A vénasszony úgy kezdett kacagni, hogy még a ráncos bőre is kifeszült nagy mulatságában. Látta az öreg János, hogy legfőképpen őt kacagja a felesége, azért olyan feleletet adott, hogy abból érteni lehessen. — Nem mondott rosszat az a Rózsi, — szóPRÁGA. — A Syrovy-kormány szerdán délelőtt tartotta első minisztertanácsát. A minisztertanács miniszterelnökhelyettesnek Cemy János bclögyminiszert választotta meg és jóváhagyta az uj kormány programnyilatkozatának szövegét. Jóváhagyták továbbá azt az állandó bizottság elé terjesztendő javaslatot, amely a Kárpátalján, Ungvárott létesítendő felsőbíróságról intézkedik. A kormány a Kárpátalján eszközlendő hiPRAGA. — A Csehszlovák Sajtóiroda hivatalosan jelenti: — Október 5-én reggel a magyar határőrség kisebb egységei önkényesen átlépték a határt Feled és Rimaszécs közt és megtámadták a csehszlovák osztagokat. A magyar osztagokat, amelyek néhány kilométernyire behatoltak területünkre# föltartóztatták. Az lőtt csendesen. — Mert néha én is úgy gondolom, hogy bizonyosan jobban tettem volna, ha magam is a puliszkát csókoltam volna meg. — Mindgyárt főzök egyet, — felelte a vénasszony. János szó nélkül hagyta, hadd törlesszenek egymáson ’az öregek. Nem is történt semmi békétlenség tovább, hanem mint a langyos és illatos tavaszvégi este, ők is nagy derűben borultak meg éjszakára. Nyugtató és puha álomban múltak az éjszaka órái, de hajnali pirkadáskor arra ébredt János, hogy morog az ég és zug a levegő az ablak alatt. Egyszerre az ő arcán is meggyuródtak a vonások, némelyik pedig bor- zosan kunkorodott meg, mint a dühös macska háta. A szemét delejesség szállta meg, izmai pedig feszültek, miként odakünn a fáknak és a növényeknek a gyökerei. Felugrott az ágyból és felbolygatott nagy erejében szinte a gerendát érte forró fejével. Kifeszitette a mellét és a kicsi ház meglapult félelmében, amint megdördült János: — Micsoda ember az, aki aluszik ilyenkor?! Egyszerre felült az öreg János az ágyban és azt mondta: — Hát oroszlán vagy te, János? A vénasszony csendesitőleg szólt oda az öregnek: — Hallgass, nem veszed észre, hogy vihar van odaki?! János a szoba közepére állt és úgy recsegte: — Az van! Vihar van! Aztán kicsapta sarkából az ajót és kirontott az udvarra, hogy viharát az ég viharával házasítsa össze. Amikor visszajött egy félóra múlva, már fáradt és szelid volt, mint. a kiszolgált ágyú. Az idő is mosolygós reggeli fénybe derült és a madarak finom énekét olyan gyengéden babusgatta, hogy hajnali haragját már jószivü ember el se hitte neki. János leült az ágy szélére és öltözködni kezdett. Az apja szelíden nézte lassú és lomha mozgását és megbékélt arcát, mely egy óriási gyre- meké volt. — Adtál-e enni az ökröknek? — kérdezte. — Igen. — Akkor minden jól van és semmi sincsen rosszul. — Nincs. Az anyja odament és megsimogatta a füle alatt. —• Ennél-e valamit? — kérdezte. — Igen. — Mit? — Édes tejet. Adott neki friss édes tejet, mire feljött a gyönyörű nap is, hogy örvendeztesse a teremtett lényeket és világosan megmutassa, hogy olyan jó és békés család nincs is több a földön, mint éppen ez, ahol mindenki János. így múltak a szelid és gyümölcsöző napok, miglen egy nyári vasárnap délután János ismét szembetalálkozott Rózsival. A nagy, mamlasz legény nem tudta hamarjában, hogy szóljon-e a leányhoz s ha igen, mit. Már el is ment volna talán mellette, de akikor Rózsinak több esze volt s azt mondta: — János, állj meg egykicsit! János megállt és olyan szelid volt, mint egy ház, amit taplóból építettek. — Mivel lehetnék örömödre? — kérdezte a lánytól. Rózsi nevetett és azt felelte, hogy János nem vatalnokkinevezések, áthelyezések és véglegesítések kérdésében hasonló határozatot hozott, mint amilyet két nappal ezelőtt Szlovákiára vonatkozólag hoztak. Ez a határozat kimondta, hogy Szlovákiában mindennemű kinevezés és áthelyezés csak a szlovák miniszterek beleegyezésével történhetik. Dr. Párkányi Iván ruszin miniszter kinevezésével ezt a jogot Kárpátaljára vonatkozóan a kárpátaljai ügyek minisztere fogja gyakorolni. osztagok a magyar hadvezetőség intézkedésére visszatérnek magyar területre. A délután megjelenő prágai Telegraf a következő jelentést közli Pozsonyból: — A Csallóköz területére behatolt magyar őrjáratok előnyomulását ma reggel véglegesen megállították. Ezzel a nyugtalanságok is megszűntek. Magyarországgal a tárgyalások tovább folynak* úgy született volt, hogy neki bármivel is örömére szolgálhatna, de ha éppen akarja, eLmehet- nének a halárba, hogy egykicsit megjárják magukat Idétienkedett János, mert nagyon félt attól, hogy a két előbbi csufolkodás urán most egy utolsó és legnagyobb kövekezik. — S ott micsiná-unk a határban? — kérdezte^ — Megnézzük a vetésünket, hogy jól torgó- dik-e •— felelte Rózsi, majd csufondárosan hozzátette: —r S azután nézzük az eget, hogy valami szózat nem hallatszik-e onnét. — Hát nem bánom — mondta János. — Az eget én is sokszor einézegetem, amikor egyedül is vagyok. Megindultak ki a határ felé, de a napfényben és a jó levegőben olyan szépen fürdött az ut, hogy János semmiféle oiyan beszédet nem tudott kitaláni, ami csintalan leánynak kedves és jó lett volna. Ahogy azonban kiértek a faluból, János a nyugati égen egy erős és nagyfodros felhőt pillantott meg. Egyszerre megállóit. — Mit látsz? — kérdezte Rózsi. — Én felhőt! — fe elte boldogan János. Nevetett a lány, mert Jánosnak oiyan volt az arca, mintha az üdvösségét pillantotta • volna meg. — Szereted az esőt? — kérdezte. — Azt az egyet igen, — telelte János. — Hát még mit szeretsz? — Ami vele jár, azt mind. Lassan tovább indultak, de a nagy fekete felhő jobban sietett, mint ők. Dagadva, duzzogva és gyúródva jött szembe ve ök az égen. Jánosban is megindult a vér fekete felhője és a homioka megett forró feszülést érzett. — Hát te, te bolonditó Rózsi, te mit szeretsz? — kérdezte. A leány csodálkozó szemekkel tekintett Jánosra, aki nyersen szólott reá: — Feielj ebben a percben!Rózsi megfogta Jánosnak a karját és vizsgálódva nézte. — Várj egykicsit! — mondta. — Mért várjak? — kérdezte János. — Hadd nézze ek meg, csakugyan te vagy-e! János ránézett a felhőre, amely haragosan száguldott és forró szelet gyúrt maga előtt. — Én vagyok! — mondta és a mellére ütött. — Én vagyok s ma megfogok egy pillangót! — No, gyere, keressünk egyet! — felelte Rózsi és ismét megindultak. Nem mehettek többet, csak néhány percet* amikor megérkezett a szél s amikor a felhő is lefelé indult. A búzatáblák ijedten hajoltak meg, a madarak kószálva és hebehurgyán torony felé repültek, a fák vinnyogtak és lent az utón megbolondult a por. — Állj meg, Rózsi! — kiáltott János. De még nem találtuk meg a pillangót — felelte a lány. —- Ne félj, én megtaláltam. —- Hol van? —- Itt! — mondta János és megfogta Rózsinak mind a két karját. — Jajj! — Ne jajgass! — mondta János — Hát mit csináljak? — Repdess, amig tudsz. — De nem tudok. Abban a pillanatban fény hasította át a felhőt és mennydörgés jelezte a zuduló záport. János pedig derékon ragadta a lányt, felemelte a levegőbe és felkiáltott, mint egy boldog óriás: — Akkor a feleségem leszel! * Amikor a már felderült időben, szerelmesen hazafelé indultak, odamentem hozzájuk és felajánlottam nekik, hogy az esküvőn én lehessek az egyik vőfély. János és Rózsi, mind a ketten elfogadtak vőfélynek engem és én ki nem mondhatom, hogy mennyire örvendettem ennek. ök is joggal örvendhettek az én ragaszkodásomnak, különösen Rózsi, hiszen én már féllábammal kiszakadtam a csodálatos természetből s igy nagyon jól tudtam, hogy az asszonyembernek szép és derűs időben sem elég a puszta beszéd. Tábori postát létesített a postaügyi minisztérium PRÁGA. — A postaügyi minisztérium tábori postát létesített. Megkezdték a tábori levelezőlapok árusítását is. A tábori lapokra nem kell bélyeg. Később megszervezik a tábori csomag- és pénzszállítást is. Román terv a kisnemzetek összefogására BUKAREST. — A Csehszlovák Sajtóiroda jelenti: Corteanu, az ismert román publicista érdekes cikket irt a kisállamok összefogásának szükségességéről Abból indul ki, hogy a háború után mindenütt nemzeti államok keletkeztek a Duna medencéjében. Ma egy nagyhatalom feldarabolt egy kisállamot, amiből azt látni, hogy a nemzeti princípium hatóereje lassan-Iassan befejezi munkáját. Az újságíró azt ajánlja, hogy a kis nemzeti államok Svájc mintájára fogjanak össze. Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Jugoszlávia és Bulgária megtalálhatják az egymás felé vezető utat és észszerű koncessziókkal kiegyezhetnek. Egységes politikai organizmust kellene teremteni, amely elég erős volna a szomszédból jövő nyomás 1 megállításáraFeled és Rimaszécs közt a magyar határőrség átlépte a határt A magyar hadvezetésén megnyugtató rendelkezése Hőst nyújtják be az ungvári felsőbíróságról szóló javaslatot
