Prágai Magyar Hirlap, 1938. szeptember (17. évfolyam, 199-223 / 4642-4666. szám)
1938-09-18 / 214. (4657.) szám
8 1938 szeptember 18, vasárnap. Egyházi műemlékeink SZLOVÁKIA. — A Szlovákiában levő egyházi műemlékek a múlt évi prágai kiállitásom, — ismeretes — általános sikert és elismerést arattak. Mindössze annyi hiba történt, hogy szlovák eredetű alkotásoknak minősítették őket s a magyar és német művészetről hallgattak. A prágai kiállítás nagy sikerét az iskolai és népoktatás- ügyi referátus is megállapította. Ezzel kapcsolatban a szlovákiai műemlékek országos bizottsága felhívta az egyházi főhatóságok figyelmét ama hibákra és mulasztásokra, amelyek a műemlékek megőrzésénél és kivált javításánál tapasztalhatók és felkérte az egyházi főhatóságokat, figyelmeztessék a papságot az előírások pontos betartására, nevezetesen arra, hogy a műemlékeken semmiféle javítást eszközölni nem szabad a fentjelzett bizottság szakvéleménye nélkül. Az egyházi hatóságok a műemlékek országos bizotságának e felhívását, melyhez az iskolai és népnevelésügyi referátus is csatlakozott, a papsággal körlevél utján minden kommentár nélkül közölte. A felhívást és figyelmeztetést mindenesetre helyénvalónak, sőt szükségesnek tartjuk. De ez korántsem elegendő arra, hogy műemlékeinktől a fenyegető bajokat és veszedelmeket elhárítsuk. Mert ha valahol, e téren bátran mondhatjuk: peccatur intra muros et extra, a mulasztások nemcsak a papságot, hanem az egyházi hatóságokat is terhelik. Élénk emlékünkben van még a Pozsonyban 15 év előtt megtartott eucharisztikus tanfolyam, amelynek tárgysorozatán a katolikus egyházi műemlékek fentartása és megőrzése is szerepelt. Az előadó dr. Haicz! Kálmán részletesen reámutatott az e téren elkövetett hibákra és mulasztásokra, melyeket a gondatlanság, tudatlanság, és őseink műemlékei, hagyományai iránti kegyelethiány hozott létre. Az eucharisztikus kurzus akkoriban az előadónak javaslatára elhatározta, hogy 1) felkéri az egyházi hatóságokat, hogy az egyházi archeológiának és művészetnek tanítását a papnevelő intézetekben honosítsák meg, rendes tantárgyként kezeljék és szakemberekre bízzák; 2) felkéri az egyházi hatóságokat, létesítsenek oly egyházmegyei bizottságokat, amelyek a műemlékek országos bizottságának mintájára egyházi és világi férfiakból állanak és hivatásuk lenne az egyházi műemlékek, régiségek összeírása, lajstromozása, továbbá azok megőrzésére s fentartására való felügyelt, időközi kiállítások rendezése, a műemlékek kijavításának ellenőrzése stb. A pozsonyi eucharisztikus kurzus ezirányu állásfoglalásának helyességét teljes mértékben igazolta a Szentszék bíboros államtitkára, Gasparri, aki 1924-ben Olaszország püspökeihez a következő körrendeletét intézte: 1) Az apostoli Szentszék az olaszországi egyházmüvészet céljainak szo’gálatában, külön központi bizottságot állít fel Rómában, mely a Vatikán államtitkári hivatalába beosztottan működik. — 2) A bizottság feladata abban áll, hogy mindenütt, kivált az egyházmegyei bizottságokban ébrentartsa az egyházmüvészet iránti érzéket és szorgalmazza az egyházi műkincsek megőrzését és gyarapítását. 3) Az egyházmegyei bizottságokat munkájukban támogatja s ebben a Codex Juris Cano- mci hatáiozmányai és a pápai rendeletek szerint jár €l. 4) A püspöki hatóságok minden egyházmegyében kötelesek az egyház művészetek ápolására minél hamarabb egyházmegyei bizottságokat cJakiteni, amelyeknek a központi bizottsággal azonos feladatuk lee ul. — E helyi bizottságok különös feladata az összes művészeti tárgyak lejlározása, az egyházmegyei múzeumok felállítása és rendezése, uj templomi építkezések, nagyobbitások, restaurálások felülvizsgálása stb. utján az egyházmegyékben. — 5) Az egyházmegyei bizottságok a pápai központi bizottságnak vannak alárendelve és működésükről évi jelentést tartoznak a pápai központi bizottsághoz beterjeszteni. Elsősorban az egyházi műkincsek leltárát tartoznak beküldeni és fontosabb ügyekben tanácsát kérni. A Szentszék ezen rendelete azt a célt tartja szemei előtt, hogy a szépmüvészetek előmozdításának és megóvásának magasztos hagyományai a katolikus egyházban, elsősorban Itáliában fenntartassanak, amint ez mindig meg is történt. Úgy tudjuk, hogy az 1923. november 26-án Zsolnán megtartott püspöki tanácskozás a pozsonyi eucharisztikus kurzusnak kérelmével foglalkozott is és kedvező határozatot hozott. Egyéb azonban nem történt. Az egyházi régiségtant és művészetet sehol sem tanítják, legfö- lebb itt-ott alkalomszerüleg utalnak reá. Egyházi műemlékeink összeírása és lajstromozása pedig mai napig hiába várat magára. Ily körülmények között nyugodtan kijelenthetjük, hogy a műemlékek országos bizottságának és az iskolai és népoktatási referátusnak fentjelzett felhívása és figyelmeztetése ma is teljesen hiábava'ó és semmiféle jó eredménnyel nem kecsegtethet mindaddig, mig annak előfeltételei teljesen hiányoznak. A felhívás ugyanis a papsághoz szól és egyenesen őt teszi felelőssé, ha egyházi műkincseink elvesznek, vagy kontár kezek barbár módon el- éktelenitik és eredeti művészi formájukból ki- vetikőztetik. De honnan tudja meg a papság, hogy templomának ily művészi értékei vannak és melyek azok? A teológián nem tanulta, legtöbbjének pedig életkörülményei és hivatali kötelezettségei, kivált faluhelyen lehetetlenné teszik a müérzék kifejlesztését és ápolását, mely kellő útmutatás Is magyarázat hiányában magánúton el sem sátrnékt iirnuku — ELBESZÉLÉS — (1) Két család érkezett ugyanazon a napon Eisenachba 1227 novemberében. A Verkund grófok Bambergbe mentek és csak egyetlen éjszakát akartak itt tölteni. A dúsgazdag Hallen- család a meisseni grófságból a kitzingeni apátságba utazott. Útközben Hallen Jánosné megkérte férjét, hogy két napig időzzenek Eisenachban. A férje nem szívesen egyezett bele, mert az egyik ellenségéről hallotta, hogy Eisenach fölött látták a Wartburg mellett. Az asszony azonban éppen ezért erőszakolta ki a hosszabb pihenőt; Hallenné még a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy férjét bizonyos dolgok feszélyezhetik. Kíséretük az egész utón ezen a témán sugdolózott és rágódott. Az asszony ezt észrevette és dühhel telitetten, idegesen és elszántan érkeztek meg Eisenachba. A Halleg- gráf-fogadó udvarában rakták ki azokat a ládákat, amelyekre a két nap alatt szükségük volt; takarókat, szőrmét, eg'y-két ottani főzőedényt, a ritkább fűszereket és a család védszentjének képét. Ugyanakkor fordult be a nyitott kapun kissé szegényes fafedeliü utazószekerével a két Ver- kund-testvér és az egyiknek a menye Verkund Ilse. Hallen János már kiszállt, nagyokat nyelt, ahogy a feleségére nézett, otthagyta a kocsikat és túlságosan ártatlan arcki.fiejezéssel sétált be az ivóba. Hallenné tovább ült az első kocsin, a széles medvebőrt egészen az áliáig húzta, mialatt sárgás tekintettel leste, mit és hogyan rámolnak le a kocsiról a cselédei. A nővére még bent aludt a második kocsiban a fedél alatt. — „Rázzátok fel Berta nővéremet" — adta ki a parancsot s szemeivel eközben a vendégfogadó falára meredt, úgy mint, ha át akarná lyukasztani a falakat tekintetével, hogy megtudhassa, mit művel most ottan bent a férje, Hallen János. Első cselédje. Gisel, aki fontoskodva surrant. ide-oda. mialatt a többi cselédek a nehéz munkát végezték, kilépett a fogadóból és odasietett úrnőjéhez az udvar közepébe a kocsikhoz. — Lefoglaltam a hosszú szobát és a kamrákat, mondotta lassan, ugyanazzal a mértéktartó Irta: Bállá Borisz kényes kis mosolygással, amelyet úrnőjének szolgálatában tanult el. Hallenné erre leszállt a kocsiról és körülhordozta tekintetét. — Berta! — kiáltott másodszor az asszony. Ugyanekkor egy idegen szolga lépett hozzájuk. —• Azt kérdezi az uram, — mondotta a szolga Giselnek, — mikor engeditek előre a kocsiját, mert ő nem óhajt sokáig várni a kapuban. — Kicsoda az a te urad? — kérdezte Gisel, lebiggyesztve száját és gyorsan Haiennéra nézett közben. — Verkund grófok az én uraim, ti azonban siessetek — mondotta a szolga buta arccal és a Gisel apró, piroscipőjü lábát nézegette. Hallenné kettőt lépett vastag lábaival, mint egy kövér tyuk; áttekintett az ő három kocsiján keresztül a szegényes, fafedelü szekérre, amely még a félig nyitott kapuban állt és várakozott. — Ott vannak. Várjanak — mondotta, félig nyitva ki csak a száját s olyan hangon, mely a jelentéktelen ügyek közé utalta az egész kérdést, a kocsit meg a Verkundpkat. — Gyerünk — mondotta azután mégis valamiért idegesen. Szolgái a lerámolt holmikkal követték. Hallenné méltósággal ment be a kapun, keresztet vetett, amiért idegen házba lépett be először és hosszú, alacsony folyosóról benyitott az ivóba. A helyiségben a férjén kívül nem volt senki. A nyitott kemence tüzelt. A füst kékes rétegekben hullámzott, a festett mennyezétgeren- dák alatt. — „Hideg volt kint, tehát bejöttem; mit nézel úgy rám? ..." — szólít feléje az ura a kemence mel’ől. Hallenné melléje ült és panaszkodni kezdett. A férje ridegen hallgatott, balkezében tartotta a cinkkancsót, jobbkezében értékes ezüstös tőrét, amelyre szarvasvadászatot vert ki egy ötvös és ezzel szabályos időközökben hangosat ütött a cinkkanesóra. — Ha a kocsik megállnak, te egyszerűen otthagysz, János. A térdem alatt ma reggel óta ismét dagadni kezd a lábam; hiába szólok neked, mintha a gonosz szállt volna beléd, hallgatsz: mndent, mindent el fogok mondani rokonaimnak Kitzingenben; tudják meg, mivé lettem, mi Radváityi Zoltán: RÜGYEK, FALEVELEK Cinege csipog, hullanak a falevelek, Nemrég még tavasz volt, most köd, őszi szelek kuszálják az ifjúság lombját s bevonul a deres ősz. Arca már fakó, beborult. Még nem is oly rég nagyon messzi volt. íme már itt van s mint sohamemtünő folt a rózsán: piros és sárga árnyak, sóhajok húzzák már pókhálóikat. A mező halott. S tűnődőn veszteglőnk így alkonyaikor este, amikor ránkmered a nap vérző teste. Mikor sok öreg mosolyog őszült fejjel s az unoka sikong: Jaj, nagyapa ne menj el! Az idő tétováz, vagy mintha állna és az erdő aranyesővel dobálna. Dallamos nótát búg a sirató szerelem. A halál nevet: sötét verme a kegyelem. Mosolyog a bokor, ő is veszíti a lombját, mint az anyák, kik gyermeküket karolják. Tegnap még fakadtak ők is, mint a bimbó. Repeső angyalok voltak s ecfy mesehintó vitte őket ügetőn és Zsuzsika valóban álom volt, hajnali muzsika kisérte s én is ott voltam egy ablak alatt, hol a tavasz diadalkocsija elhaladt. Azóta mi lett vele, nem tudom. Valahol biztosan anya lett s most főz varr és dalol egy kis dalt, amit már senkisean énekel. Most révedezőn a kertre néz s az égre fel, hol vadlibák s tán kócsagok repülnek s valahol délen uj tavaszba kerülnek, öt is elfogja a honvágy és szinte húzza. A régi emlék fiatallá koszoruzza. Az arca már hervadt, mégis világit ékesen. Gyermeke játszik a porban és édesen beszél is már sokat. S ha össze is omlik ez az ősz, a gyermek nem hal meg, kibomlik mint a rügy tavasszal s ő lesz az erő: A söftétségüző, a rosszat leverő. A falevelek közzé ő dob majd virágot, ő mondja a kárhozatra: Ó te áldott! a sorsom. A Megváltó látja, mit kell tűrnie egy keresztény ur asszonyának! Az emberek előtt, ha veled látnak, nincs semmi tekintélyem. A te arcod, ahogyan velem beszélsz... Megöl engem ez a te arcod. Csak a Megváltótudja . .. Most odakint rámszóltak valami koldusok, de te csak részegeskedsz. Ne ütögesd azt a kancsót, mit csinálsz? Mit akarsz azzal a tőrrei? Te részeg!. Ne lármázz a kancsóval, te részeg! — Menj 'ki innen! — felelte Halién János és felállt. Kezében a kan-csót fogta, Berta lépett be ekkor. — Nézzél a nővéredre — szólt sógornőjéhez Halién János. Ez egy boszorkány. Kolostorba fog kergetni, ha sokáig él. Halllenné sírni kezdett és Berta leült melléje és átölelte fiatalos melegséggel a nővére kövér és dühösen megrázkódó derekát. Kint a városban valahol hosszan tülköltek. Hallen János később ismét leült, hátat fordított a nőknek és mereven nézte a kékes füstöt, amely hosszú fonalakban terjedt és lassan forogni kezdett a levegőben, Ez az én életem ... — mondotta később halkan Hallen János és eltolta a kancsót — minden váramat odaadnám, mindent, ha máskép lelhetne .,. Közben alkonyodul kezdett; november vége volt és ezért elég korán jelentek meg az árnyak. Vesperáig azonban még sok idő hiányzott; a Hallen-család nem várta meg az estidőt és vadhúst hozatott, -kását, mézet és francia lepényt. Az ételek elrendezése, a parancsok kiosztása megszokott szavakat adtak Hallenné ajkaira, kövér testébe nyugalom költözött. Férje ezalatt a fogadóssal beszélgetett, aki összeráncolt homlokkal és bukdácsolva gurított be egy kis hordót. — Nagyon haragudtak a Verkund urak, hogy odaadtam uramnak a „vásárszobát", a legszebbet: meg akartak verni érte. — Azok a koldusok! — emelte fel fejét Hallenné. Berta nevetett. Az alkonyi homályban többen jöttek be az ivóba. Két hosszú és prémmel szegélyezett bőrkabátban két kereskedő lépett be a helyiségbe; a sarokba húzódtak, levették süvegjüket, letérdetltek és imádkozni kezdtek. A kocsisok és szolgalegények asztala felől nevetés hallatszott. — „Aztán meg jót isztok, szemforgatók .. .‘^ — süvített egy hang. — ..Fogjátok be a szátokat" — kiáltotta a Hallegráf vendéglő tulajdonosa a szolgák felé. A kemece körüli padkákra Hallenék miatt senki sem mert letelepedni. A kereskedők, hogy imádkoztak, odajöttek. — vMegengeditek?" — kérdezte az egyik Bertától. Berta nem felelt és elfordítva arcát és sértő üdeséggel fesztelenül nevetett. Hallen János sárga tekintettel nézett a kereskedőkre. — Folytatjuk — játitható. Sok helyütt tényleg semmi sincs, ami művészet jellegével bírna; esetleg azonban a templomnak egyes részei stílszerűen kidolgozott szép alkotások lehetnek s ezért műemlékekké válhatnak, vagy akadhat a templomnak helybe, örökmécsese, füstölője, -stb., mely kiválóbb ötvösmunka jellegét hordozza, vagy képe, szobra, mely müvészkéznek alkotása. Láttunk már egyszerű falusi templomban művészi szentségházat, kelyhet, képet, szobrot, stb. Mi lenne tehát e téren az első feladat? Kétségkívül meg kellene alkotni azt az egyházmegyei bizottságot, amely az egyházi műkincsek összeírását és lajstromozását foganatosítaná. A bizottság például esperesi kerületenkint 2 tagból állhatna, akik végigjárnák a kerület összes plébánia- és fiőktemplomait, a leltári tárgyakat és az épületeket átvizsgálnák 5 a műemlékeket külön leltárba foglalnák. E leltár egyik példánya a plébánián, másik a kerületi esperesnél maradna, harmadik példánya pedig az egyházi hatósághoz terjesztetnék fel, ahol az egyházmegye műemlékei központi bizottságának felügyelete s ellenőrzése alatt állana. E központi bizottság szoros érintkezésben a műemlékek országos bizottságával ügyelne a műemlékek jókarban tartására, intézné azoknak szakszerű kijavítását, stb. Mihelyst a lajstromozás megtörténnék, a papság — még annak nem müértő tagjai is — tudnák, mit kell különös gonddal őrizniök, esetleg külön helyen tartaniok. A lajstromozásnak szükségszerű következménye lenne a felelősség, amely elsősorban a helyi plébánost, másodsorban a kerületi esprest terhelné. A lajstromozás költségeit az illető templomok pénztára viselhetné. Második és elengedhetetlen' feladat a növendékpapságnak ez irányban való kiképzése s oktatása. Az egyházmüvészet a katolikus liturgika egyik részét alkotja. Amennyiben tehát möven- dékpapjaink a liturgikát amúgy is tanulják, ennek keretében az egyházi régiségtan és művészet tanítása könnyen beilleszthető. Ha pedig a liturgika tanárának ehhez való érzéke hiányos, vagy — hogy nyiltan kimondjuk — az egyházi művészethez nem ért (amiben utóvégre semmi restelleni való nincs), teljes lehetetlenség, hogy a püspöki székvárosokban oly müértő egyén ne ■ akadjon, aki az előadásokat szívesen (vállalná.* |Természetes, hogy a tanításhoz szemléltető ké- .pekre is szükség van, ezekről az egyházi hatolj Ságnak kell gondoskodnia, eminens érdeke lépvén az egyháznak, hogy papjai az egyházi régiségtannak és művészetnek legalább alapfogal- Imaival tisztában legyenek. Ha oly világraszóló műemlékeink nincsenek is, mint Olaszországnak, de akárhány műemlékünk vetekedhetik a külföldiekkel és mindenképen arra kell törekednünk, hogy azt a keveset is, amink megmaradt, megőrizzük és fentartsuk. A Szentszéknek idézett körrendeleté, bár külöI ^nösen O'aszországról szól, reánk is vonatkozik. A pozsonyi eucharisztikus kurzus annak idején e fontos ikuilturikérdés megfelelő magaslatára heI lyezkedett, amikor idézett határozatait meghozta. Kívánalmainak teljesítése elé mindeddig az érdeklődés és jóakarat hiánya gördített akadályokat. Már pedig, amig egyházi műemlékeink megőrzése és fentartása ügyében, egyházi részről komoly intézkedés nem történik, egyházi I műkincseink továbbra is állandó prédái és .áldozatai maradnak a tudatlanságnak, nemtörődömségnek és végeredményben a pusztulásnak*
