Prágai Magyar Hirlap, 1938. szeptember (17. évfolyam, 199-223 / 4642-4666. szám)

1938-09-11 / 208. (4651.) szám

'PRXGAI-A^AG^AR-HIRMP

1938 szeptember 11, vasárnap.

Ktiléhtitélemén*

Az iró halála

Valami különös oka lehet annak, hogy Karinthy tragikus halálába hetek elteltével sem tudunk belenyugodni. A közvélemény még nyilván nem dolgozta föl a keserű meglepetést, mert a lapok még egyre-másra hozzák a visszaemlékezéseket, a posthumus szemelvényeket, a kifogyhatatlan anekdotákat. Mintha a sajtó eme utóhangja meghaladná a szokásos mértéket, mintha eltúlozva élné ki a nagy iró hirtelen halálának aktualitását, ahhoz képest, hogy ez a sajtó föltűnően keveset foglalkozott az élő Íróval az utóbbi időben. Isten őrizz, hogy a mostani tultengést hibáztassuk, ellenkezőleg: az életben való elhanyagolást rekrimináljuk. Volt már írónk, akit fiatalon elragadott a halál, s akinek nevét gyakrabban láthatta az olvasó, mint Karinthyét, halála után a sajtó mégis gyorsabban végzett a kegyelettel és az emlékezéssel. Bizonyára nem túlozunk, ha azt mondjuk, hogy Karinthy vezet a nekrológban és a mindenfajta utóhangban, —■ hogy az elhunyt iró szellemében fejezzük ki magunkat: Karinthy halálának a legjobb

sajtója van.

Talán éppen azért, mert nem a legjobb sajtója volt élete utolsó éveiben. Pontosan megállapíthatjuk, hogy az iró sajtója akkor javult meg, mikor először kacérkodott a halállal és ezt a maga stílusa szerint tehette. Olyan betegséget szerzett, amelyet csak egyetlen ember, a legkiválóbb szakértő sebész tudott gyógyitani, elutazhatott hozzá a magas kultúra és emberi szolidaritás hűvös, északi országába, ezt megelőzően igénybe vehette odahaza is az emberi szellem nevében. élesztett, ma már csak mesterségesen ébrentartott szolidaritást. Karinthy egyéniségének nagyon feküdt a stockholmi kaland, a belőle fakadó népszerűség módja és ki is tudta sajtolni a maga módja szerint az anyagi javakat meggyötört koponyájából, amely az érdekes és szimpatikus élményhez juttatta. A veszélyes kaland átmenetileg föl is javította az iró anyagi életnívóját. Nem sokjáig. A közönség, de talán inkább a sajtó hamarosan tudomásul vette, hogy az iró nem halt meg, tovább él, tehát tovább is el lehet róla felejtkezni.

Magam is kísértésbe eshetnék, mint any- nyian mások, hogy leírjam Karinthyval való emlékeimet, a remek tréfákat, amikkel megkacagtatott bennünket, a „stenkeket”, amikkel izgalomban tartotta a szerkesztőséget, a vidám és döbbenetes mélységű ötleteket, gondolatokat, amiket szétszórt az éjszakai diskurzusokban, néha éppen kártyajáték közben. Talán a halál illendősége okozza, hogy inkább az jut eszembe, hogy immár ketten mentek el abból a szobából, amelyben valamikor négyen dolgoztunk és még hányán a mindennapos vendégek közül! Volta- képen a korszak halt meg, amelyben Karinthy közelében éltem és talán senkisem volt úgy összeforrva ezzel a korszakkal, mint ő. Ó, a humora, az ötletei, viccei kellettek itt- ott továbbra is, de igazi művészi megnyitat- kozása csak a háborúval elmúlt korszakban kapott televényt. A későbbi években csak annyi meleget és érvényesülést kapott, amennyit a korszakra való visszaemlékezés termelt. Évről-évre kevesebbet.

Visszaemlékszem egy jelenetre, egy kínos jelenetre. Az Abbazia-kávéház egy rejtett páholyában Karinthy jelenlétemben ajánlotta föl szolgálatait egy „ellenlap” szerkesztőjének. Az alkalom igy hozta, hogy nem lehetett menekülni. Karinthy panaszkodott, hogy milyen kíméletlenül bánnak vele a lapnál, amelynek évtizedek óta dolgozik, szeretne gazdát cserélni ... A szerkesztő —< nagy- tudásu, finomérzésü, kiváló esztétikus (régen halott ő is) — kényelmetlenül feszengett. Tréfával próbálta elütni a dolgot és mikor Karinthy egyre állhatatosakban kínálta a portékáját, a végén már csak legkelendőbb cikkét, a humort, —■ a szerkesztő spontán elszólással menekült a kellemetlen helyzetből: „Humoristánk van nekünk elég!”

Karinthy csak mint humorista tudta átmenteni magát a halott korszakból, amely az ő számára, mint iró számára egyedül jelentette az életet. Humorista pedig volt elég. Ma már tudjuk, hogy egyik sem versenyezhetett Karinthyval, de az uj korszak nem volt kényes humor tekintetében.

Az iró megérzi jövendő sorsát, azzal a bizonyos belső szaglóérzékével egy-egy pillanatban észreveszi a tragikumot, amit magában hord. Egyszer aztán valami kis beszélyt

kell írnia, mert éppen pénzre van szüksége, mert éppen megint sorra kerülhet valamelyik pretenciózus folyóiratban és a kis be- szélyben véletlenül „elköpi” sorsának lényegét és értelmét. Karinthynál „A cirkusz” című novella az a kis remekmű, amelyben elénktárja a maga tragédiáját, ritkán fölvillanó élességgel és jövőbelátással. Emlékszünk rá, ugy-e? A fiatalember, a nagyszerű hegedűs, komponista, beáll artistának, évek kínos munkájával kitanulja a mesterséget és mikor odáig jut, hogy ragyogó mutatványok után a legmagasabb trapézen fölállhat a zsúfolt cirkusz előtt, trikójából előhúzza a hegedűjét és eljátsza az egyetlen dalt, amit maga komponált.

Karinthy tudta, hogy csak mulatni akarnak rajta és kinevetik, ha eljátssza a kis dalt, amit az utókor számára komponált élete vérével. Mégis minduntalan megkísérelte, hogy eljátssza. A magas trapézen, az anyagi gond magasra rakott gömbjein egyensúlyozva magát. Minél kevésbé kellett, annál makacsabb rögeszméjévé vált a kis dal, igyekezett becsempészni az ötletekbe, a viccekbe, apránkint, kanalankint. A tréfa megfinomodott tőle, magasságot és

I i 1

Óriási választélk! Legolcsóbb áraki

Pausz T., Kosice

9 9

Üveg — porcellán — villanycsillárok!

iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii

I Modern képkeretezés, üvegezés

lllllllllllllllllltlIllillllllltlIllllllllilllllllllllllllllllllllHlílllllllllllllllllltUlllllllllllillllillllllllllllllllllllHlllllllllllllllllllllilllllllilllllllllllllll

B Telefon 2423 Alapítva 1833

horizontot kapott, de az uj korszaknak nem kellett a finom tréfa, amely maróan és konokul emlékeztette az emberi felelősségre,

— a korszaknak a durva tréfa kellett, a vastag tréfa, amivel meg lehet kenni, meg lehet olajozni a butaságot és gonoszságot, hogy jobban csússzon. Karinthy pedig gyűlölte a butaságot és gonoszságot és minden

— komoly és vicces — írásában harcolt ellene. Nem vette észre, hogy a közönség már régen Hacseken és Sajón mulat, mikor ő még finom dalt játszik a trapéz tetején.

Nem kell kertelni: a korszak félrelökte Karinthyt, minduntalan és egyre durvábban lökte félre, minél keservesebben kapaszkodott ő a korszakhoz. Semmi mással, mint a kenyérgondjaival. Közös barátainktól hallottam, hogy a végén már ismert gazdag emberekhez fordult és —- koldult. Finom, ötletes formában, de koldult. „Ha szereztem önnek életében öt derűs percet, úgy kérem ...” Majdnem mindenki elutasította. Most, halála után olvastam az egyik pesti lapban, hogy az utolsó hetekben verseit gyűjtötte össze amatőrkiadás számára és előfizetőket gyűjtött. A lapközlemény ügyes formában szólítja föl az előfizetőket, mert az elhalt iró családjának nincs mit ennie ...

A közvélemény megérezte, hogy a szokottnál is súlyosabb mulasztás történt. A sajtó mintha hisztérikusan akarná helyreütni az igazságtalanságot: nem tud betelni Karinthy emlékével. Vájjon megfizetik-e pontosan a szerzői dijakat az ínséges hátramaradottaknak?

SÁNDOR IMRE.

Mécs László:

PIHENTEM

Csak a halál tud lenni: Semmi.

A Szeretet nem tud pihenni, a Szeretet maga az Isten, ki nem pihen soha, picit sem*

E vers-riport elmondja menten, hogy én két hétig hogy pihentem.

Szivem magasra dobtam Léván, s vidáman, szentferend-léhán labdáztak véle lányok, ifjak estélyükön. (Szavalni hivtak.) Ormán Csekejbe szállt a labda, hol három gyermek ölbe kapta.

Majd nagyot pattant messze Győrbe s ledobbaní egy baráti körbe, onnan átugrott Patonára, hol nemrég lett anyátlan árva Harsányi, az időske dalnok, kit lantja tart friss-fiatalnak.

Voltam Zircen, meg Pannonhalmán, kifogtam a Halál unalmán: kedves barátkozási lázban szavaltam, zengtem, adomáztam, Celldömökön foglyot vadásztam, Somlón nótáztam a borházban.

A labda szállt, Balatonlellén megdobbant Semetkay mellén, megszerkesztettük uj verseskönyvem, sok rossz verset kidobva könnyen, sok versen majdnem összevesz'ünk, vitorláztunk, úsztunk, eveztünk.

Farkas István:

A labda szállt Követtem. Pesten János Vitéz szerelmét lestem, mesét szívtam. Majd Debrecenben szavaltam húsz népfajjal szemben: jöttek a nyári egyetemre s szivük zenélt magyar ütemre*

Hová a szivem régen vágyott, láttam a híres Hortobágyot de gépkocsinkban szép menyecskék s hangulatom elfecsegték.

Láttam egy halvány délibábot: távol fák lába vízben lábolt

Még Forgáchcsal Ralatonörsőn voltam. Láttam száz ismerősöm, végigfutottam száz határon hajón, vasúton, vén határon, merengtem néhány régi szenten, daloltam, gyóntam. így „pihentem".

Én igy fogok pihenni egyszer.

A sírba csak látszatra fekszem, de szivem rögtön égpbe pattan, én meg utána, nagyot csattan csöpp angyalkák rózsáska hátán, kik kacagnak a labda láttán.

Az angyalkáktól tovarepdes a mártírokhoz, a szüzekhez, hitvallókhoz, majd újra vissza. Szomszédolók, szájam meg issza szentek borát. így lesz örökre!

S az Atya nézi gyöngyörködve.

FÉNYKÉPEK

Egy régi dolgozat

Szomorú, igazi őszt jelentő nyárutóban szakadatlanul esik az eső s az ember ilyenkor csendes emlékeknek él, amig odakint alszik az élet és a kevés ember sietve megy munkája után. Ilyenkor kerül vissza az ember az elmúlt évek vagy évtizedek sok izes vagy szomorú színébe s néha furcsa villanásokkal egészen ellentétes képek jelennek meg gondolataiban.*

így került elő fiókomból egy régi iskolai dolgozat, amelyet negyedszáz évvel ezelőtt, valószínűleg borús reggelen írhattam s amelyet az édesanyám őrzött meg közös emlékként. Elnézem a mar sárguló irkalapokat, a még gyerekes, kiforratlan írást és igy olvasom a következőket:

*

„Életemnek egy fontos eseménye"

(Iskolai dolgozat.)

Ifjú életem legkeserübb napjainak egyikéhez tartozik apám halála.

Kis gyermek voltam akkor, alig tíz éves. Pécsett laktunk, egy félreeső, bájos kis uccában, a Mecsek tövében. Apám hivatalnok volt, aki jóformán egész napját az irodában töltötte. Ha hazajött, megette az egyszerű uzsonnát, aztán megfogta a kezem és kimentünk a Mecsekbe, Gyönyörű, virágokkal borított, tarka-barka palást volt igy nyáron a hegyoldal, a levegő pedig oly üde, hogy gyógyító balzsamként hatott apóm gyenge mellére ... Teltek a napok. Apámon las- san-lassan erőt vett régi tüdőbaja, Egy verőfényes szeptemberi reggelen aztán már nem vette kezébe sétabotját, hogy hivatalba menjen, nem sietett az Irgalmasak templomába, hogy le ne késsék a reggeli miséről, hanem ágyban maradt. Édesanyám aznap délelőtt észrevette, hogy édesapám vért köpött. Szó nélkül lesietett a városba egy híres specialistához, aki különben apám régi ismerőse volt, s kérte, hogy jöjjön fel azonnal, mert apám rosszul van. Az orvos — áldja meg a Mindenható érte! — azonnal feljött és beható vizsgálat alá vette apámat.

Mi a bátyámmal az előszobában voltunk. Gondtalanul játszottunk, nem is sejtettük, hogy nemsokára bánat jön az öröm helyére, hogy nemsokára árvák leszünk!

Még hallottuk, amikor az orvos távozóban le- mondólag intett anyánknak és mondta: „Nagy- séd! Itt megszűnt minden földi hatalom, itt csupán csak az Isten segíthet!"

Mi értelmetlenül néztünk egymásra, de azután

nyugodtan játszottunk tovább.

Délután egy táviratot vittünk a postára, nagyanyámnak szólt. Csak ez a pár szó volt benne: „Pista nagybeteg. Mamát kívánja!" És a szerető anyai szív éjjelt nappallá téve, hatvanöt évvel a vállán, szó nélkül indult útnak.

Két nap múltán megérkezett Mi egész délelőtt azt találgattuk, vájjon szép-e a nagymama, vájjon hoz-e valamit nekünk.

Aztán megérkezett Azt a jelenetet, amely az anya és a beteg fiú között a viszontlátás alkalmával lejátszódott, leimi nem lehet s azt hiszem, hogy nincs a világnak az az ékestollu költője, aki le tudná imi.

Nagyanyám szerető gondoskodással mindenről kikérdezgette apámat, s leülve ágya szélére, éppoly szerető gondoskodással ápolta, mintha az ujra^téves kisgyermek lenne, aki rá van utalva az édesanya szeretetére... Az édesanyám pedig a díványon ült és hangosan zokogott.

Minek mondjam tovább? Egy reggel, amikor éppen reggelizni készültünk, fájdalmas sóhajokat hallottunk apám szobájából. Mindnyájan bementünk hozzá és megálltunk az ágya előtt Ő pedig minden erejét összeszedve, még egyszer felült az ágyban s ránk mutatva, elhaló hangon suttogta: „Vigyázz rájuk!" Mi sírva térden éltünk le az ágya mellé, ő pedig kezeit összekulcsolva, fáradtan hanyatlott le párnáira. Még egy szót suttogott ajka, azt hogy „Üdvözlégy!", aztán sóhajtott egyet és lelke elszállt a hatalmas Atya aranytrónusához.. ♦

Mi a fájdalomtól megdöbbenve meredtünk egymásra. Emlékszem rá, hogy ezen a délelőttön két szónál több el nem hangzott a házban.

Aztán jött a temetés... Temetés után pedig engem nagyanyám elhozott ide, Lévára. Itt aztán csakhamar szert tettem néhány jó barátra, úgyhogy csakhamar elfelejtettem a szomorú eseményeket.

De most, érettebb ésszel, néhanapján lelki szemeim elé varázsolom e jelenetet, s olyankor mintha valami kábultság venne rajtam erőt, mintha érezném még atyai kéz áldó érintését, s ilyenkor lelkem akaratlanul is elszáll egy más, szebb, boldogabb világba, ahol nincs már bánat, szomorúság, ahol él van felejtve minden, minden.,,"

*

A tanárunk vőlegény volt, komoly, fiatal férfi, egy kicsit haragudott is reám, de azért az egyes mellé nagy betűkkel még azt is odaírta, hogy: „Szép!" Ettől kezdve valahogy más szemmel nézett rám, s néha elfogtam egy-egy különös, szelíd pillantását. '

Pedig ebben az időben sűrűn mondogattákt

— Nem sokra fogja vinni! El fog zülleni! Semmi sem lesz belőle!

Nem is vittem sokra. Három szép gyermek apja és népem tanítója vagyok. S most, hogy az esőcseppek hullnak, a könnyem is odahull a szelíd emlékezés mellé, amellyel meghalt apámra gondolok.

Akkor is őisz volt, korán nekiindult sok szomorúság, s akkor veszett el mellőlem áldón intő szava: „Jó légy, kisfiam!"

Negyedszázad emléke jár a szobámban, s valahogy a gyerekek is csendben vannak, mintha éreznék, hogy fáradt apjuk ismeretlen nagyapjukkal találkozott, szomorú és mégis szépséges szeptemberi délután.,.

xx The big success. Az 1938. évi őszi szezónban az ujonnan felfedezett gabardin cipő érte el a legnagyobb eredményt. Nemcsak nagyszerűen ruház, praktikusan erős és könnyen tisztítható, hanem olcsó is és az ősz- szes színárnyalatot lehetővé teszi. Gabardin-cipőket Bafa minden divatszinben hoz. Győződjön meg erről a legközelebbi fióküzletben.

4