Prágai Magyar Hirlap, 1938. június (17. évfolyam, 125-147 / 4568-4590. szám)
1938-06-19 / 139. (4582.) szám
6 ^RSGSlA\AGÍAR.HTRMEf 1938 junius 19, vasárnap* M miéi stotisMija Irta: Neubauer Páí A múltkoriban nosztalgiás cikket olvastam. A cikk kérdőjellel fejeződött be: mit csinál az ember, ha már nincs belső köze a korhoz, amelyben él? A cikkíró megjegyzi, hogy ez az a kérdés, amely a múló időben, de különösen ma minden kis és nagy művészt, írót, szellemi embert egyre kinzóbban foglalkoztat. A kérdésre nincs válasz — ezt a választ adja a cikk írója. Persze, elfelejti, hogy éppen ez az örök kérdés a rugója és melegágya minden művészi teremtésnek, hiszen a művészi alkotó erő a múló időből emeli ki az időhöz nem kötött művészeti alkotást, igy adva választ a kérdésre mindaddig, amig a múló időben Hegyeim! le a Esőiéivel! Itt a XX. század fi fi fi szenzációja a szab. q § 1NÍ) IMI V** a liss^ késlkdlőkéssaték Munkája kézimunka, minden kötési minta köthető. Néhány óra al itt köthet magának ptíllovert, blúzt, vagy ruhát. Kezelese egyszerű. Ára szállítási költséggel együtt 30'- P., amely összeg nemzetközi postautalványon előre beküldendő. Kérje X. ismertetőnket. Áruforgalmi Kft. Budapest IV. SUtő-ucca 2. félemelet 3. él. Ez azonban az esztétikára tartozik, sőt E az esztétika elemi törvénye. Egy modern statisztika tükrében az esztétikai kérdés azonban más és felette érdekes értelmet nyer. Ez a statisztika az angol állami statisztikai hivataltól származik és ezért különös érdeklődésre tarthat számot. Röviden ezt mondja: 1850-ben Európában minden 535 emberre esett egy őrült. 1879-ben már minden 312-re, 1932-ben pedig minden 144-re. A matematikai valószínűségi számítás szerint 1977-ben Európában minden 100 emberre esik egy őrült s a fonalat tovább vezetve az jön ki, hogy körülbelül kétszáz esztendő múlva nem lesz épeszű ember a kontinensen. Egy angol újságíró a következő szatirikus megjegyzést fűzi a kimutatáshoz: elég az európai napihirekbe tekinteni s az ember máris azt hiszi, hogy 2138-at írunk. Ez lenne tehát a ml korunk: ltor, amely rohamos léptekkel közeledik az őrülethez. Nem valószínű, hogy a statisztikának igaza lenne, a statisztikának azért nincsen sohasem igaza, mert megfeledkezik arról, hogy az élet mindig olyan meglepetésekkel szolgál, amelyek meg döntik a számadatok korlátái közé szorított fel-alá hullámzást. Ennek ellenére bizonyos, hogy a mi korunk egyike a legizgalmasabb koroknak, részletekre és részletekben éljük az életet s nincs földi erő, amely megállítaná az ideológiai hadszíntereken felvonuló tömegek egymáselleniségét. A kis és a nagy művész egyaránt kiesett ebből a korból: a menekülés győzedelmeskedik. Ennyire áthidalhatatlan távolság még sohasem volt művész és kor közt s végigtekintve a mai művészeten, megállapítható, hogy a művészek és írók valóban menekülnek. Vannak, akik ennek a fordítottját teszik s harcos emberei az egyes ideológiáknak, de ezek aránylag kevesen vannak és nem foglalnak köztük helyet, akik számára az alkotás öncél. Ha Thomas Man.n a Biblia korába menekül, ha egyre szaporodik a történelmi regények és regényes életrajzok száma, meg kell hogy értsük, mit jelent ez a menekülés: más nyelven és más kifejező eszközökkel lerögzítve azt, amit az angol statisztikus döbbenetes statisztikájában tár az emberiség elé. Az őrület statisztikája, ha nem is veendő annak, amit a számok kérlelhetetlenül kifejeznek és ha nem is alkalmas arra, hogy belőle egy világszemlélet végső következtetéseit levonjuk, feltétlenül belevág abba a kérdésbe, hogy mit csinál az ember, ha már nincs belső ‘köze a korhoz, amelyben él. Mit csinál az ember, ha kiesett a saját korából? Az alkotó ember önmagába húzódik vissza és önmaga szellemiségének tartályából meríti a kor őrületének elviseléséhez szükséges erőt: alkot. A nem alkotó ember hasonlíthatatlanul néhezebb helyzetben van, mert ha kiesett a korból, lába alatt megingott a talaj és mivel a kornál egyéb talajt nem ismer, tétovázó, labilis, kapkodó, végül pedig fokozott ütemben közeledik ahhoz az állapothoz, amelyről az angol statisztikus beszámol. A nem alkotó, a nem művész és nem iró rohanna a vesztébe, ha a rohanásban nem állítaná meg egy erő,, amely számára- az-,, ami ér művész számára az alkotás: a hit. Egy metafizikai erő tehát, amely kiemeli a korból. Kérdés és statisztika közt ezen a ponton van az a kereszteződés, amely termékeny és amely megmenti az emberiséget attól, hogy a statisztikának legyen igaza, s felette érdekes, hogy ez a megmentés éppen az által történik, hogy — az ember kiesik a korából, nincsen „belső köze a korhoz." A nosztalgiás kérdést Márai Sándor teszi fel és ő az, aki nem talál rá feleletet, annak ellenére, hogy éppen neki nem lenne szabad ezt a kérdést feltenni, de ha feltette, éppen neki kellene megtalálni az egyetlen feleletet, mert alkotó művész, aki kihangsúlyozta a közte és kora közt fennálló szakadékot. Michelangelo „Pieta"-szobra előtt döbben rá erre a kérdésre. Michelangelo nyolvannyolc éves volt, amikor ezt a szobrot megalkotta s egy évvel később meghalt, Márai nézi a szobrot, felteszi a kérdést s hallgatja, felel-e rá a szobor. „Michelangelo arca nem felel e kérdésre. Megfaragta a síremlékét, s aztán meghalt." Márai elfelejti, hogy Michelangelo nyolcvannyolc éven át nem tett egyebet, mint hogy erre a kérdésre megfelelt: minden szobra, minden festménye harsonás, mennydörgéses, hozsannázó válasz erre a kérdésre, hiszen a lángész már születésekor olyan, hogy „nincs belső köze a korhoz, amelyben él." Minden művész számára — legyen kis vagy nagy művész — a kor csak anyag, amelyen keresztül megtestesíti az időfeletti szellemet. | Belső köze csak a szellemhez van, soha sem | a korhoz. A szellemhez való viszonyában a művész | számára a kor mindig az őrültség statiszti-j kája, de ezzel a statisztikával nem törődik, aki alkot. Ezért van az, hogy minden kor őrültnek tartja a művészt s ebben nincsen kivétel, csak a tétel fordul meg. Madách Ádámja mondja a Falanszter-jelenetben: Van annak már Ide s tova húsz esztendeje is, hogy egyik losonci étteremben a feleségem unokabátyját kerestem. Azóta régen meg is halt s ha emlékét idézem, talán kettős okom van rá. Az egyik az, hogy ama Rácegresen volt intéző, ahol Illyés Gyula nevelkedett s ott igazgatta a „puszták népét". A másik okom pedig az, hogy amint keresem, hát látom, hogy bent ül a belső teremben, a fehér asztal mellett és egy egyszerű gatyás parasztemberrel iddogál, közben hallom, hogy nemcsak tegező viszonyban vannak, hanem holmi régi emlékekről is beszélgetnek. Magam igazán afféle kisember voltam akkoriban, pályám kezdetén s ha mindig szerettem is a föld népét, még nem értem meg mai értékelésemig. Meg is kérdeztem csodálkozó szóval: — Ki volt az az ember, akivel olyan szívesen elbeszélgettél? — A Józsi, — feleli, — együtt végeztük Keszthelyen a gazdasági akadémiát Vadászfőhadnagy volt a háború alatt, most otthon, Gömörben gazdálkodik, van vagy százötven-kétszáz holdja. Talán ez volt első találkozásom olyan paraszttal, aki iskolákat végzett, a főhadnagyságig vitte és nem szégyelt hazamenni folytatni ősei munkáját. A volt főhadnagy a fehér asztal mellé telepítette, a gatyát azonban úgy vette föl, mint megkülönböztető, értékes családi klenódiumot. Aztán telt-múlt az idő, az ember egy kicsit megöregszik, egy kicsit megokosodik s igy kerültem az idők távlatán át egy tesmagi szőlő- bucsuig, ahol a másik példáját láttam az igazi magyar élnitudásnak. Lakik ott egy nemcsak vagyonával, hanem egész gondolkodásmódjával, értelmével számottevő magyar gazda, Pál Ferenc. Az egyik fia elektromérnök lett a prágai egyetemen s most a Hanza ellenőre. A másik fia az esztergomi bencéseknél érettségizett, aztán elment a teológiára. Csendes, halkszavu, befelé élő ember, aki a változott viszonyok között gondolt egy nagyot és merészet? odahagyta a» esztergomi teológiát, a „Ne bántsatok, miénk ez őrület. Ami a világon nagy és nemes volt, mind ily őrület vala." Ha a régi görögök embert láttak, aki Lear király módjára lengő hajjal és szakállal, félig meztelenül rohant a fergetegben, azt mondták: „Ne bántsátok, szent ember ez az őrült, mert a szellem démona hajtja." A zseni tehát minden korok számára őrült volt, mert nem volt belső köze a korhoz, viszont a zseni a korról mindig azt állította, hogy őrültekből áll. „A múló időben", mint Márai mondja, mindenki többé-kevésbé őrült, — egészséges csak az, ami nem kor, hanem örök szellem. Az őrület statisztikája hamis. Hamis azért, mert valószínűségi matematikát vesz alapul. A korok egymásutánisága azonban nem matematika és nem valószínűség, hanem a valószínűtlenségek csodálatos és kiszámíthatatlan folyamata. A szellem teremtő ereje a lelki szabadságból ered, tehát a valószínűségi matematika diametrális ellentétéből. így érthető, ami egyébként érthetetlen lenne, hogy mindazok az alkotó művészek, írók és zenészek, akiket a maguk kora rendszerint s talán kivétel nélkül őrülteknek mondott, egy későbbi kor számára a heroikus világszemlélet és az egészséges etika gigászivá felmagasztosult jelképei, akikre országok és földrészek hivatkoznak: a tegnap őrültje a ma szellemi félistene. Nosztalgiás kérdésre, mit csináljon az ember, ha nincsen belső köze a korhoz, amelyben él, a fordított előjelű őrültségi statisztika igy felel meg. Mert: Michelangelo nem faragta meg a síremlékét és aztán meghalt, hanem egy hosszú életen át megfaragta a szellem számtalan életemlékét s örökké él. Örökké él, mert nem volt belső köze a korhoz, amelyben élt s mert mint korának őrültje ellenpontozatos szellemi erővel semmisítette meg minden korok őrültségi statisztikájának hamis valószínűségi számításait. Éppen a „Pietának", utolsó alkotásának is ez az értelme. Mert ez a kérdés és az őrültség statisztikája kinzó csak azok számára lehet, akiknek van belső közük a korhoz, — minél több közük, annál kinzóbb. Ezt bizonyítja az őrültség statisztikája akkor is, ha nem hiszünk a számok csalhatatlanságában. Az ellentétel csalhatatlan bizonyítéka: Michelangelo. hazajött Tesmagra — parasztnak. Bizony ennek is van már húsz esztendeje. Azóta szánt-vet, agy dolgozik, mint akármelyik tesmagi gazdaember és soha egyetlen szóval nem említi, hogy akár anyagilag, akár a kultúra szempontjából bárminek is hiányát érezné. Régi iskolatársaiból papok, tanárok, bírák lettek, némelyikük azóta már nagyot emelkedett a ranglétrán, de Pál Sándor megmaradt a falujában magyar parasztnak, aki hajnalban kel, későn fekszik s az avatatlan idegen legföljebb arról ismerne fel benne valami nem megszokottat, hogy a napilapon és hetilapokon kívül sok könyv akad a házában és Szerb Antalt is, Illyés Gyulát is, Szvatkó Pált és Tamás Mihályt, Babiísot és Mó- riczot is ismerik ebben a házban. Ahogy üldögélünk, édesapja felemlíti, hogy ismeri Veres Vilmost, az ujborsi földmunkás-irót, s bizonyos elégedettség cseng a hangjából. Nyugodt, kimért, jellegzetes munkás magyar gazda idősebb Pál Ferenc. Amikor arról volt szó, hogy a nagy világégés után Tesmagon is megalakul a szövetkezet, a saját házában rendezte be az első üzletet. Amikor a magyarság politikai pártba tömörült, az elsők között volt, aki természetes kötelességének tartotta, hogy a magyarságot igy is támogassa. Fiatalabb fia a száztomyu Prágában érlelődött „ uj középosztálybeli" látó, munkás magyar intellektuellé, aki rajongásig csüng származásán és a falun. Idősebb fia a birtokot gyarapítja s az egykori teológus nemcsak saját földjeit műveli, hanem bérleteket is vállal. Ott ültem a családdal, nagyon kicsinek éreztem magam, mert a középosztályból szakadtam ki s magam is „uj középosztályért" remegek. De ahogy az élet minden élnitudással elémtárult, lehajtottam a fejem és egy hosszú pillanatra fajtám tisztaságának, akarásának, mindennapos küzdelmének áldoztam, ívint az égen júniusi csillagok ragyogtak s áldó eső után szelíd fényükkel ránkmosolyogtak * «.* Farkas István FENYKEPEIf Magyar élnifudás AUddiatoémti Irta: Mezei Gábor El sem hinném, ha nem láttam volna, hogy a kavargó Prága szivében, a város kellős közepén, közvetlenül a Lőpor-torony mellett, a siető, hajszolt városi emberek meg-megállnak egy tekintélyes külsejű, háromlábon álló mesz- szelátónál és csak úgy, uzsonna és vacsora között, megnézik a Holdat. Valóban csodálatos és följegyezni érdemes dolog ez. Megoldásra váró kérdések egész csapata rajzik körülöttünk, az érdeklődés felcsi- gázottan fordul erre-arra, a földi erők hatalmukba kerítenek mindent és ime, mégis vannak emberek, akik felejteni tudnak, vagy talán éppen felejteni akarnak. Mert a mindennapi élet, a politika, a gazdasági helyzet meg miegymás néha túlságosan megüli őket. Ilyenkor jó a menekülés a természet titkaihoz, a mérhetetlen és felfoghatatlan Kozmosz csodáihoz, hogy a megdobbanó szívveréssel, a satnyuló és a maga-épi- tetíe civilizációba mindinkább belegabalyodó emberke, — ha csak néhány pillanatra is, — uj erőt merítsen. Uj erőt és uj hitet. Az áldott világ áldott szabadsága már egyenesen fojtogató/ nagy bőségében. Mindenki szabadon nyilatkozhat, legföljebb virágnyelvet használ és akkor jó. Nincs korlát vagy korlátozás, csak rend és nyugalom, illetve nyugalom és rend . . . Ilyen gondolatok között álltam meg estit arangszó idején a Lőpor-torony melletti messzelátónál. Harangszónak persze nyoma sem volt, de tülköltek a bérautók, zúgott a villamos, cikáztak a fényreklámok, nyüzsgött az ucca. A teleszkóp tulajdonosa kissé lehajolva kémlelt a hosszú csövön keresztül a Holdba. Mit keresett ott? Pénzt. A Holdból élt. Mögötte egy egész sor ember, férfi és asszony vegyest, várakozott, hogy csekély dijazás ellenében a Holdba nézhessen. A krónikás, akinek manapság többnyire csak látnia szabad, írni alig, nem tudja türtőztetni magát. Beáll a sorba a várakozók közé. Minek nevezzük ezt a cselekedetét? Az Ízlés eltévelyedésének vagy a menekülő lélek gesztusának? Csak ki, ki ebből az aszfalt- tengerből, ebből a légkörből, a város bűvköréből a nagy ismeretlenségek felé. Az ember kicsi lesz az ilyen kiruccanásoktól, de a mellkas kitágul, a fej tisztul, az elme felfrissül. A végtelenség egy szippantása helyrehoz mindent. Az üzlet határozottan virágzik. Az este homályában egész kis csoportnak tűnik az a néhány kiváncsi, aki nem resteli megnézni a Holdat. Egy-két koronáért, meggörbített hátfal, becsukott félszemmel, hunyorgatva belepislogunk a távcsőbe. A sárga Holdban plasztikusan mutatkoznak a kráterek, a hegyláncok: a legközelebbi égitest. Szomszédunk. Valahogyan igy festhet a Föld is, ha a Holdról néznénk. A mi világunk. Balgaságaival, fontoskodásaival, tilalmaival, híres szabadságával. Igeu, itt volna valahol Európa, benne Páris, szinte az Eiffel-tornyot is látjuk, amott a ködös London, a cseh medencében Prága ... A kráterek halott, sápadt fénye visszazökkent bennünket a valóságba. A teleszkóp kicsi. Még többet szeretnénk látni. Tiz-tizenöt lépésnyire tőlünk az újságárus állványa. Az acetilén-lámpa éles, erős fényt ád. Cseh, német, magyar, francia, angol, olasz, holland és más hírlapok fekszenek a deszkákon. Az újságírók, akik teleirták ezeket az oldalakat, megnézték-e egyszer a Holdat? Belenéztek-e csak egyszer is a csillagos ég mindenségébe? Érezték-e valaha a világűr lélekzetét? Tudják-e, hogy mint különbözik a hasznos a haszontalantól, az igaz a hamistól, a természetes a természetellenestől? Csak egyetlen nagy és örök érvényű törvény van: a természet törvénye. De a napi hajsza nem engedi felszínre az ilyen, — igen, igy mondják, — „haszontalan** töprengéseket. Fontosabb dolgok is vannak. A nemzetközi politikai helyzet, a gazdasági depresszió, a távolkeleti háború, a spanyol kérdés . . . hogy mást ne is említsünk. Látni és megírni, két különböző dolog. Sok mindent lát a krónikás, amit nem vet papirosra, mert nem illik és nem való és félreérthetik és . . . Hagyjuk különben ... A Holdba nézni, itt, Prága kellős közepén, a Lőpor-torony mellett felállított alkalmi messzelátóm vacsoratájt, estefelé, már* csak azért is érdemes és érdekes, mert erről más. napra beszámolhatunk a lap hasábjain,
