Prágai Magyar Hirlap, 1938. május (17. évfolyam, 100-124 / 4543-4567. szám)
1938-05-01 / 100. (4543.) szám
T>RXGAI-A\Acfc®- HI RLAl? 1938 május 1, vasárnap. Ásguthy Erzsébet: Somfay Krisztina A Várhegy felett kihívóan kéklik az ég. Lenn a folyóparton már bomlik a tavasz. Zabolátlan mohósággal tolakszik a kabátom alá, a háztetők fölé, az orromba, a számba, a tüdőmbe... Fulladozva habzsolom ezt a fanyarszagu, földizü mámort, a fülem zug, apró tüzes csillagok táncolnak a szemem előtt. Pattanásig feszül bennem egy ismeretlen erő. Kiáltani szeretnék. Hangosat, nagyot! Magasra nyúlva állok a dombtetőn. Felkiáltójel vagyok az ég felé? vagy egy óriás madár, amelyiknél most bontakozik a repülés ősi ösztöne?... Nagyot lendül a karom, futásba oldódik a lábam: hirtelen irammal nekivágok a Várhegy oldalának. Futok, futok, jóleső, szilaj eloldózottsággal... s egyszerre lihegve, remegve megtorpan a lábam a régi Papkert előtt. Hirtelen kicsi leszek. Egyszerű és régi tavaszok gyermeke. Szerényen összezsugorodom, mint a vásári sinoló duda, amelyikből kiengedték a levegőt. Istenem, a régi Papkert!... — Papkert — simogatom a szót most hangtalanul, puha, meleg ajakkal — Papkert! — mondom ki hangosan is, s a hang tavaszi ürességgel, üdén szökik a magasba. Kicsit kongva csendül, érezni rajta, hogy még nincs levél a fákon, amiben megakadna. De fa se nagyon akad a közelben. Legnagyobbrészt frissen ásott meszesgödrök és cementes hordók terpeszkednek a régi kedves ágyasok helyén. Hátrább az öreg platánok sötétlö kanyarodói közt már modern villák tarkállanak kacéran, s csak nehezen tudom összeszedni a gondozatlan utak és tisztások régi képét. Papkert! Te gyermekkori titokzatos és drága dzsungel! Hirtelen elszállt tavaszok terhétől lesz nehéz a szivem: nyiló bazsarózsabokrok, titkos búvóhelyek, meleg jázmin és gyantaszag, éretlen gyümölcsök ize, selypítő becézések, cserebogaras alkonyok emléke rohan meg ... S lehunyt szemem előtt egyszerre megjelenik öt kedves-kedves árnyék: Az öt Somfay nővér. Az egykori híres szép Somfay lányok, amint kora tavaszi délután vagy sugaras őszön, fantasztikusan lobogó uszályaikkal méltóságteljesen •— mint ünnepélyes darvak, vagy rejtelmes, sötét hollók — lassan húznak az ősi Papkert felé. Én már csak igy ismertem őket: özvegyen és a múltba nézőn. De megyeszerte ünnepelt hírük emléke még ott kisértett a családban, mialatt felnőttem és tapasztalataiknak gazdag tárházán nevelkedett az egész Papkert női ifjúsága. Uralkodó családnak születtek a Somfayak. S uralkodtak is. Már nem is mint egy család, de mint egy dinasztia. Öntudatlanul-e, vagy titkos megegyezéssel? egymásközt is betartottak bizonyos uralkodói formát. Családi tanácskozásuk, eszmecseréik lebonyolítása, felvonulásaik, asztalbonfásuk sorrendje, minden esetben ugyanolyan törvények szerint történt. A Papkertben is mindegyiknek megvolt a maga külön helye, s még véletlenül se cserélték volna fel őket. Úgy ültek ott napszálltakor a merev derekú fapadokon, sötét lepleikbe burkoltan, mint nagy álmos galagonyalepkék a málnabokrok tövén. Mennyi titokzatosság és milyen gazdag emlékű múlt kisértett ilyenkor körülöttük! Éhesen szimatoló orrcimpákkal, hang nélkül lesve, ilyenkor eresztettük útnak kamaszkorunk zabolátlan fantáziáját egy-egy elhullajtott szó, vagy eltévedt mondatfoszlány után. Ültek a Papkert elnyúló árnyai között, mint öt özvegy királyné. S. a királynék közt a legkirálynébb: Somfay Krisztina. Messzenéző szürke szeméből még akkor is, a fátylak mögül is, valami rejtelmes világnak elmentett szépsége üzent s bár keveset beszélt és hozzánk gyerekekhez csak ritkán szólt, mégis benne éreztük meg leginkább fékezhetetlen ifjúságunk visszhangjait. Órákig elült hangtalanul szokott helyén, de az al- konyi szürkületben néha hirtelen felemelkedett s hosz- szu, imbolygó lépteivel nekivágott a homályba vesző kertnek. Tűnődő nyugtalansággal rótta a kígyózó utakat s mi messziről bujkálva lestük érthetetlen és titokzatos . vándorlását. Néha megállt a deszkapalánk előtt s kutatva nézett sokáig a hegyeken túlra, aztán megint tovább sietett. Csak egy-egy virágzó bokor vagy gyümölcsfa tudta néhány pillanatra megállítani. Nagyon magányosnak és megközelithetetlennek éreztük ilyenkor s ez talán csak még növelte bennünk a kíváncsiságot és tiszteletet, amellyel öt körülvettük. Mert nagyon tiszteltük Krisztin nénit. Valahogy értett is hozzá, hogy kevés szóval tekintélyt tartson, nemcsak előttünk, de az egész családban, ö volt a fórum, s a szava mindig döntő volt viták esetén. Sokszor úgy éreztem, mintha a felnőttek összes titkainak ő lenne a tudója és őrzője, s forró vágyam volt valami kis résen át a közelébe férkőzni. De elzárta magát mindenki elől, nem használt semmiféle mesterkedés. Csak egyszer oldódott meg egy pillanatra. Egyszer libbent meg csodálatos lelkének függönye értetlen szemünk előtt. Egy tavaszutói estén történt. Akkor már nagyobbacska lány voltam és sok mindenféle uj és furcsa dolog megfordult a fejemben esténként elalvás előtt. A nővéremet második éve farsangoltatták azon a télen s bennem is motoszkált már valami kifelé feszülő, röppenni kész erő. Flgyik este Krisztin néni megint nekiindult szokott sétáinak, mi pedig a bokrok mögött követtük. Gyönyörű alkonyat volt. A Ravasz még nem vetkezett ki habos pompájából, de a levegőben már ott rezgett a nyárnak minden ígérete. Krisztin néni maga is, mintha hosszasabban álldogált volna ezen az estén a virágzó fák alatt s valami mélyről szakadt sóhajtással dűlt neki a kerítésnek. De amint kihajolt a távol hegyek irányába a deszkák felett, mindjárt vissza is kipta a fejét. Egy pillanatra úgy tetszett, mintha megijedt volna, aztán óvatosan körülnézett. Majd újra kidugta fejét, most már hosszasabban szemlélődött, aztán visszalépett a palánktól s gyorsan megindult a kert végében nyiló bodzabokrok irányába. Egymást lökdösve, lábujjhegyen, vihorászó kíváncsisággal osontunk utána. Amint közelebb értünk, elfojtott suttogás hangja csapódott a fülünknek. Krisztin néni megállt egy pillanatra. Mintha gondolkozott volna valamin, aztán hirtelen felfigyelt. A hangok most már kivehetőbben értek hozzánk s mi lélegzetünket visszafojtva nyújtogattuk nyakunkat, hogy a bokrok mögül valahogyan kilássunk a kerítésig. De a dús lombu bodza elfogott elölünk minden kilátást. Krisztin néni erősen figyelve állt Én nem bírtam tovább a kíváncsiságommal, hirtelen elkapta ma mellettünk levő fa ágát s egy merész lendülettel felvetettem magam a lombok közé. A következő pillanatban erősen meg kellett kapaszkodnom, hogy mentem le ne forduljak onnan. A bodzabokor mögött — háttal Krisztin néninek — Lilla nővéremet pillantottam meg a palánka kapaszkodva s előtte, a kerítésen túl, egy fiatalember állt. Mindjárt megismertem: a kis főhadnagy volt, akivel egész télen együtt korcsolyáztak s aki ma délután búcsúzni volt fent nálunk, mert áthelyezték az ezredet Galíciába. Most is búcsúzott. Búcsúztak. S Krisztin néni nézte. Elhült ereimben a vér. Kiáltani szerettem volna, vagy valahogy figyelmeztetni őket, de a torkom ösz- szeszorult s egész testemben megdermedt a vér. A kis katona pedig egyre szenvedélyesebben búcsúzott s Lilla is könnyes szemmel szorongatta a kezét. .—• Várjon rám édes ... hamarosan visszajövök ... őszre biztosan előléptetnek és akkor... Ugye megvár? ... Megvár?... — hallatszott fojtottan a fiú izgatott kérése az esti csendben. Lilla szipogó válaszát nem igen lehetett kivenni, de erősen bólogatott hozzá s a kerítést morzsolták görcsösen összefonódó ujjaik. A fiú most hirtelen felágaskodott egy köre: — Édes — suttogta s átnyúlva a palánkon Lilla fejét igyekezett magához huzni <—• csak egyszer ... egyetlenegyszer... Lilla a belénevelt jómodor utolsó maradékával ijedten tiltakozott s igyekezett elhúzódni a fiú közeléből, de az egyszerre megvetette a lábát két deszka közt s elkapva a Lilla karját húzta, húzta... egyre közelebb... Lilla, drágám... olyan messzire megyek most..* — könyörgött. — Hát nem szeret?... Csak egyetlen csókot kérek... búcsúzóul... — Nem ... nem lehet... — védekezett elhalóan Lilla s fejét hátravetve hősiesen harcolt a kisértés ellen. Ekkor előlépett a bokor mögül Krisztin néni. Szememet behunytam. Elállt a szívverésem. Nem, nem Krisztin néni: Somfay Krisztina volt most, amint teljes nagyságában kinyúlva, ellentmondást nem tűrő hangon rákiáltott a félhalott Lillára:-— Azonnal csókold meg! Azonnal! És Lilla mit tehetett volna egyebet? Szó nélkül engedelmeskedett a parancsnak. Mire kinyitotta a szemét és felnézett, Krisztin nénit már nem látta sehol. Több szó erről nem esett aztán. Mintha mindnyájan megegyeztünk volna abban, hogy hallgatni fogunk róla. És soha se mertem megkérdezni Krisztin nénit, mi volt ennek a szigorú parancsnak az igazi oka. Irfa: Neubauer Pál Mert most már valóban nincs jellemzőbb szó erre, mint: kutyaipar. Eddig kutyasze- retetről, sőt szenvedélyről beszéltek, de az angol —amerikai statisztika mutatja, hogy az iparágak száma eggyel gyarapodott, a kutyaiparral. Néhány adat: évenkint há- rommilliárd koronát adnak ki angliai kutyákra Angliában, ahol hárommillió bejelentett kutya éli többé-kevésbé nagyúri életét — az eddigi megszokott kutyaélet helyett. A kincstár hetvenötmilliót vesz be, a kutyaipar százötvenezer embert foglalkoztat, a kutyaklubok száma 19 ezerről 60 ezerre emelkedett néhány év alatt. Egy rekordkutyáért 450.000 koronát fizettek. Amerika nemrég egy ,,Chow-chow”-ért 300.000 koronát adott. Az eddig divatos foxteriért kiszorította a ,,cocker spániel”. Amerikában összesen 15 millió kutyát tartanak számon. Szakértők becslése szerint az egész világon évenként egymilliárd dollárt adnak ki kutyákra. így fest a statisztika tükrében az újfajta kutyaipar. A számadatok mögött azonban egy ismeretlen világ kontúrjai bontakoznak ki s az ember négylábú barátja egy világ- szemléletet, hogy ne mondjuk: metafizikát revelál, amelyről a kétlábú bölcsek sokat daloltak és írtak. Schopenhauer — egyike ezeknek a bölcs kétlábuaknak — azt irja egy helyütt, hogy a kutya az ember legszebb „találmánya” és ezzel a szellemes szóval rengeteget sejtet abból, amit elhallgat, de a sorok közt meg akar mondani. A kutya találmánya az embernek, mármint ebben a formájában. Hiszen minden józan állatpszi- hológia bizonyítja, hogy a kutya világa merőben különbözik az ember világától és a kutya mindabból egy kukkot sem ért, amiről az ember azt hiszi, hogy „emberileg”, az emberi intellektusnak megfelelő beleérzéssel megérti. Ami ilyen megértésnek fest, az idomitás, dresszura eredménye és bizonyos, hogy a kutya öntudata és az ember öntudata közt legalább is akkora szakadék tátong, mint amilyen e két élőlény fiziológiai adottságát jellemzi. Ezért „találmány” a kutya az ember számára: az ember föltalálta a maga házi használatára a kutya barátságát, amelyre szüksége van, ha — szintén Schopenhauer értelmében —■ menekülni akar a realitások világából egy csöndes világba, amelyben emberi ellentétek-okozta komplikációk nincsenek és nem nem is lehetnek. Ez a menekülés a föntemlitett világszemlélet és metafizika. Ma igen kedvelt portéka ez a metafizika és ennek megfelelően a kutya igen kedvelt árucikk. Az egyik a másik velejárója, kutya és metafizika. A fönti statisztikai adatok tehát csak az első pillanatra fantasztikusak, és a könnyelműen hozott Ítélet mondhatja róluk, hogy az angolok gyakran hangoztatott szplinjének egyik válfaja ez a kutyaipar. A modern kuatyaipar természetesen jövedelmez, sőt, amint a statisztika kiemeli, ez a jövedelem az angol kincstári jövedelemben már szép szerepet játszik, — kultur- világunkban minden jövedelmez, még a metafizika is; miért ne jövedelmezne a kutya, amely metafizikai és esztétikai szükségletet elégít ki? De nem ezen a jövedelmezőségen van a hangsúly, ez nem uj s egyszerűen a fejlődés menetének megfelelően a vadász-, juhász- és házőrző kutyától elvezetett a kutyaiparig. A fejlődés lényege más. Meg kell fordítani az emberi egoizmus determináló tételét, mert bebizonyosodott, hogy nem a kutya az ember négylábú barátja, hanem a mai ember a kutya kétlábú barátja. Ha nem igy lenne, a kutyaipar a fölsorolt számadatoknak a századrészét sem mutathatná föl. Az ember, mint barát, kuP £& &• $1 DEJ1C&3 az amerikai mosószövet minden jobb szabóságban kapható! Fölerakat: Atotytoé&C, Praba I., Masná 19. tyájáért a legmesszebbmenő áldozatokra képes, s ezek legkisebbike a pénzáldozat. A kutya összehozza az embereket, idegeneket barátokká formál át s teszi ezt egy kis farkcsóválással, egy kis ugatással és szűküléssel,. amelyben az ember füle számára ezer- szerte több és szebb cseng, mint amit embertársai beszédéből kivenni hajlandó. A kutya főerőssége a hallgatás. Az, hogy nem tud a mi nyelvünkön beszélni, beszédessé teszi az ember előtt, aki ennek a beszédes hallgatásnak a szükségességét akkor érzi a legjobban, ha belátja, vagy úgy véli, hogy az emberrel, az embertárssal nem tudja magát megértetni, talán éppen azért, mert a másik ember is beszél, de beszédével mást mond, mint a másik. Ha van lény, amely megérti, amit mondani akat — gondolja a Schopenhauerre öntudatosan, vagy az öntudat küszöbe alatt beállított ember —-, akkor ez a kutya. Hiszen még egyetlen esetben sem mondott nemet, viszont a boldogító igent, a maradéktalan együttérzést és igenlést minden ember eleve föltételezi, ha kutyájával eszmecserébe kezd. így történik a tétel megfordítása s a kutya kétlábú barátja az ember, aki ezt a barátságot olyan pompásan kitalálta a maga számára, hogy Schopenhauer szerint a legszebb találmánya. Mindez nem tartozik az állatpszihológiá- ba, de annál inkább az emberibe s ezen a ponton aztán meglepően kiderül, hogy egyrészt milyen eredetű ez a metafizika, másrészt, hogy e metafizika hatása alatt hogyan fejlődhetett ki ennyire a modern kutyaipar, amelynek adatai igazolják, hogy mennyire igaz és reális világszemlélettel állunk szemben és hogy Schopenhauer milyen tisztán látta az emberi lelket. Az egész bonyolult emberi pszihológia, sőt a pszihóanalizis alapelemei benne vannak ebben az egy szóban: „A kutya az ember legszebb találmánya”. A cél felé való törtetés és a tőle való menekülés közt zajlik le az élet minden formája s a két örökös sikertelenség ellenszere egy találmány, amely megnyugtat, ha szenvedünk, mert elértük, amit kergettünk, de csalódtunk benne, vagy ha szenvedünk, mert a célt nem értük el. Nagy emberi tömegek számára csak egy ilyen találmány van: a kutya. Egyénenként az egyesek sok mindenfélével próbálkoznak meg, sokféle találmánnyal, amelyekről azt hiszik, hogy az érzésük, az akaratuk s a nekik megfelelő realitás, amig az ellenkezője derül ki, mert nem nyugtatja meg őket s mert szenvedni kénytelenek. A kutya kiLassan felnyitom a szemem. Itt állok a régi Papkert csukott kapuja előtt. Fejem felett egy árnyalattal sötétebben kéklik az ég. vétel. Ősidők óta együtt él az emberrel, az ember bizalmát a sokezeréves tapasztalat révén százszázalékosan kivívta: a vele való barátságban megnyughatsz. A kutya nagy lehetőség. Mikor Napóleon bevonult Wei- marba, Goethe barátai csodálkozva látták, hogy a költő az eseményekről nem vesz tudomást, hanem makacs elszántsággal Kina történetének szenteli minden idejét. Mikor efelől kérdést intéztek hozzá, azt válaszolta, hogy ezt a „fontos országot eltette a maga számára", hogy legyen hová menekülnie, ha a jelenben nem élhet. Nagyjából igy van ez az emberi kutya-találmánnyal is: az ember minden idők számára „elteszi” magának a kutyát, hogy hozzá meneküljön, ha a jelenben nem tud élni; hiszen a kutya — számunkra idegen világ, amelyről hisszük, hogy találmányunk révén a miénk. Ezért ruházzuk föl a kutyát mindama tulajdonságokkal, amelyeket, mint csalódott emberek,; az emberek világában nem lelünk föl: halálig tartó, sőt azon túlmenő hűséggel, szere-t tettel, jósággal, önzetlenséggel. Nem fontos, hogy ez nem igy van, —< fő, hogy a saját találmányunk elhiteti velünk, hogy igy van, Schopenhauernek igaza volt. Annyira igaza, hogy ma szakértők becslése szerint az egész világon évenként egymilliárd dollárt adnak ki kutyákra. Valóban nem sok egy találmányért, amely sokmillió embernek megnyugvást, megelégedést, derűt és az igaz barátság lelki egyensúlyát nyújtja. Persze, sokkal olcsóbb lehetne. Annál inkább, mert a kutya megelégszik egy kis rizzsel és egy hurkával s nem ő tehet róla, hogy rekordnak kikiáltott példányokért félmilliót fizetnek. Viszont vigasztaló, hogy a dolog eme része már a kutyaiparhoz tartozik. A kutya maga hűen kitart a metafizika mellett s ellentmondással nehogy rontson valamit, fej - csóválás helyett csak a farkát csóválja. Hadd gondolja az ember, hogy ez öröm s hadd legyen meg az embernek a maga öröme a legszebb találmányával. A kutya tudja, hogy Schopenhauert kár lenne meghazudtolni, annál is inkább, mert az ő ritka bölcsesége férkőzött legközelebb a kutya bölcseségéhez: ne ellenkezz, ne ágálj a földi szinpadon, a világ akarat és képzet s mögötte tornyosul a Nirvána. Ez akkor is igaz, ha ipart, modern kutyaipart csinálnak belőle. A láthatatlan lényeg a metafizika. Felhívás a magyar családokhoz A Csehszlovákia Magyar Gyermekvédő és Szünidei Gondozó Egyesület pozsonyi szervezete azzal a nagy kéréssel fordul a környékbeli tehetősebb magyar közönséghez, hogy nyújtson segitő kezet a nyaraltatás anyagi problémáinak megoldásához. Még nagyon a kezdet kezdetén vagyunk, anyagi eszközökkel alig rendelkezünk, viszont nagyon sok nélkülözéstől meggyötört kis magyar gyermek várja csodaváró lélekkel a nyári vakációt s az erőt, egészséget adó nyári üdülést. Ezért arra kérjük nvndazokat a megértő szivü magyar családokat, akiknek erre módjuk van, hogyr díjtalanul vegyenek magukhoz 3—4 hétre üdülésre szoruló magyar gyermeket. Természetesen csakis orvosi vizsgálattal kiválasztott, egészséges gyermekekről van szó, akiknek főleg a jó táplálékra és friss levegőre van szükségük. Mentsük és gondozzuk kis magyar testvéreinket, mert ezzel biztosítjuk a szebb magyar jövőt. A jelentkezéseket a Csehszlovákiai Magyar Gyermekvédő és Szünidei Gondozó Egyesület pozsonyi helyi szervezetének ügyvezetője; dr. Moravitz Zoltánné, Mária-ucca 4. cimre kérjük. Áldozatkészségükért jutalmazza meg önöket a jó Isten és azoknak a gyermekeknek öröme és hálája, akikkel felbecsülhetetlen jót tesznek. Dr. JANDÓ REZSÖNÉ. a pozsonyi helyi szervezet elnök# 6
