Prágai Magyar Hirlap, 1938. április (17. évfolyam, 76-99 / 4519-4542. szám)

1938-04-10 / 84. (4527.) szám

,

__

1935 április 10, vasárnap.

Nagypénteki miszlérium

Irta: Farkas István

Az ég tüzes naposodét lehelt és úgy játszott ss földdel, mint ahogy csak a magasságok tudnak játszani a porbah üllőit kisdedeikkel. A fü a kora tavasszal bolondos kedvvel burjánzóit és a csacska bogarak már lépésben haladtak a csalóka nyár {elé. Minden olyan furcsán és olyan egyszerre történt, mintha sok seb egyszerre gyógyult volna, pedig éppen a legnagyobb öt sebet gyászolták milliók, fehérek és színesek a föld kerekén, ahol gyászolni tudó emberek élnek.

Kis István ebben a bolondos tavaszban, szomorú, mindenki ünnepén egyedül bandukolt az ösvényen. Jobbra-haira bozót szelídült körülötte színes mesebokorrá, fiatal fák zölden és frissen hajladoztak a gyenge tavaszi széliben, az ég átkacsintott a fák között és nagy darabokban engedte lejjebb a napot.

— No, nem magam vagyok — mondotta István — lám, még a madarak is mellém szegülnek, azt se tudom, hogy melyiknek mi légyen a neve.

Ujjongani szeretett volna, hogy részt kérhet a világból, szerette volna idehallani a harang- szót,. de ma kerepelő járja, mert a harangok az- egész világon Rómába mentek gyászolni és megpihenni.

Hetyke botot vágott az egyik mogyoróbo- korról és vidáman haladt a faluja felé, amely ma a mindenséggel együtt ünnepel és ahol messze határ üresen nézi a visszamaradt ekéket.

Megy, mendegél, fürgén, magabizakodón, egyszer csak elébe áll valaki, azt sem tudja, hogy honnan jött, kinek ija-Öja légyen, csak látja, hogy sem nem öreg, sem nőm fiatal és tekintetében benne van a 'sokat bántott és üldözött emberek szomorúsága.

— Agigyon Isten! — köszönt rá ijedten, s az ember szelíd szóval, azonmód magyarul haliban visszaköszön:

— Adjon Isten, neked is, fiam!

István bámul, hogy fiának szólítja öt az ember, de nem ér rá csodálkozni sem, mert egyszerre mintha mélyre fúródott harang zengene az ember szarvából ő veszi át a beszélgetés másik fonalát:

— Hová, hová. Kis István?

István még meghökkenni sem ér rá, hogy honnan ismeri ez az ember a nevét, amikor valami már parancsolja belőle kifelé a feleietet:

■— Hazaménak. A városbuL

•—- Otthon már várnak — mondja az ember, s elmosolyodik, mint aki titkokat rejt magában, amelyekből csak egy villanásnyit enged mások tekintetének.

■ — Várnak — mondja István is. — Márika

is. meg Kozifca is, meg kis István is. Az asszonyom sem tuggya, hogy gyövök, hogyne várnának!

—• Üljünk le itt, olyan jó meleg van — kínálja az ember és mind a ketten leülnek az üde gyepre, amit a természet sürge keze most már bársonyos szőnyegül terített elébük. — Meleg van. Egészen tavasz.

— Az a — hagyja rá István. — Három he- titül nem vótam otthon, azóta minden menynyivel szebb.

—- A gyerekek egészségesek?

— Egészségesek azok. Márika fájcíltotta egy Hcslt a torkát, de szokott az neki lenni. Hát egészségesek.

— A feleséged is az, tudom.

—, Hát... csak az lehet.

István nyugtalanul feszengett Egyszer nagyon kicsi gyermekkorában hallott már arról, hogy erdei manók járnak, akik mindenre kiváncsiak, mindent tudnak, térdig érő. a szakáguk, s a hangjuk olyan, mint a varangyos békáé. De ennek az embernek még a homloka is szelíd, csak egyetlen, sötét barázda vonul végig rajta, mintha mezsgyét talált volna ott a fájdalom, amit eltitkol az ember, de az idő mégis megjelöli rajta.

— Ha beteg lenne valaki, csak eredj el a templomba, aztán ott imádkozzál a Jézus koporsójánál, attul mindenki meggyógyul, és teneked se lesz semmi bajod — mondja kisvártatva az ember.

István elgondolkodott. Hol is van nálunk a koporsóban fekvő Jézus, Uram, Istenem, melyik oldalon? Baloldalon-e, ahol a Szent József oltára van, vagy a jobboldalon-e, ahol Szűz Máriának építtetett valaki cifra, csupa ragyo- gásu oltárt? Ahá! Hát ott van az a sekrestye mellett, egészen a közelében, hiszen egész évben ott van a helye, csak ilyenkor szokták föl- takarni.

— Hát jó néha azért máskor is imádkozni —- jegyzi meg szelíden, ahogy fölfedi az örök koporsó falubeli rejtekhelyét — Nem mondom, nem mindig ér rá az ember. Tuggya, a dolog ollyan, hogy utána kell nézni, mer senkinek se aggyáik máma ingyen a kenyeret.

S hogy magára talált, belctüzesedett a magyarázatba, mintha kohó öntötte volna belőle a szót és az ég felé nézve, inkább már fölfelé, a mindenséginek beszélt.

Az erdő zsongott és titkos üzenetet váltott a szomszédos erdőkkel. Tíkfák följebb emelkedtek és messze távlatokba kutattak. A madarak elhalkultam nézték uj lakóhelyüket és ajkukon

uj dalok' fogantak. Az ég belekékült a feszült csendbe, s a szavak zenéjét nem fogta fel érzékeny vásznára. Nagy üresség támadt egy hosszú percre, mintha régi kálvária csodája játszódna le uj nap alatt.

István egyhangú danával, beszélt, s amikor föltekintett, akkor vette észre, hogy az ember szőrén-iszálán eltűnt mellőle. A levegőbe beszélt, de azért nem érzett nagy 'meglepődést és magától abbahagyta a fölöslegessé vált beszédet.

— No, ez elment —« mondta csendesen, aztán fölkelt és sietős lépteikkel a falu felé vette útját..

Márika az ágyban feküdt és megint a torkát fájlalta. Olyan piros volt az arca, mint a pünkösdi rózsa és beszédes szemeit nem vette le a gerendákról, amik összetartották a szobát, mint anya a fiókáit

Még István ajándéka, egy olcsó, de jó szívvel hozott imakönyv sem örvendeztette meg,, csak nézett fölfelé, mint a halott Jézus kis szolgálója, aki kimondatlan kívánságokkal eseng valamiért.

— Máriám! —- biztatta szóra az apja, de ahogy hiábavalónak bizonyult minden, egyszerre csak otthagyott mindent, mert eszébe jutott az erdei ember, és kalap nélkül szaladt fel a templomdombra,

A templom egész nap nyitva volt, mert a falu felváltva ment látogatni a megdicsőült

H

óriási választék! Legolcsóbb árak!

Pausz T., Kosice

• •

Üveg — porcellán — villanycsillárok!

ttHiiiiimiiiiiiiiunRniiiiniiHuiiiiiiiiuiiiiiiiinimiiiniinininmimiiiniiiiiimiimininiifliiiiiimuinmmiiimiiiHimmmiiiniiuimmiii

Modern képkeretezés, üvegezés

lllllllllllllllll!lll!ll!llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll!Ulilltllllllll!llillillllllllllülll!llllllillllllillllllllllillllllllllll^

E Telefon 2423 Alapítva 1833

I

........................... mi.........Ml ............ 1 ........................................ ............... ..................

Kriszt

ust. Koporsója mellett hol fiuk, hol leányok vigyáztak az áhítatra, tűzoltók is voltak körülötte, mintha katonákat helyettesitettek volna az őrségen.

István egyenesen odament a koporsóhoz. Letérdelt előtte és fedetlen, tiszta szívvel elpanaszolta minden keserűségét. Márika nevét suttogta, aki kedvence volt, bár mind a hármat egyformán szerette, de mindig a leggyámolta- lanabbnak, leggyöngébbnek látta, s a szülői szív nagyobb darabja mindig a gyengébb felé hajlik egy lehelet árnyalatával.

A tűzoltók furcsa szemmel bámészkodtak rá. de szolgálatuk tiltotta, hogy mélyebben kíváncsiskodjanak, csak egy kislány kúszott közelebb Istvánhoz, éppen ^z, aki Márika mellett ül a padban és most akaratlan szeretettel imádkozni segített, mintha tudta volna, hogy minden Márikáért van, s Jézus a koporsóban különösen őérte szenved most különös halált.

Mécs László: J

ELHÚZNAK A SZALONKÁK ;

Az Eiffel-torayon arany páva A márciusi esti erdőn 1

tollászkodik, arany dicsőség, otthon most húznak a szalonkák,

a szende szélben szerte szállva A Nap süt — s lám szivem didergőn

szeszélyesen hull tolla, pelyhe. gondol a szürke örömökre, .

Itt járok én is énekelve. mik elhúznak most mindörökre.

Köröttem zeng az űcca árja. ó szürke szárnyú örömöcskék

Ha egy-egy toll a földre lebben, a mindennapok erdejében!

ezer kinyúlt kéz vágyva-várja, ó egyszerű, mély* különös-kék

egymást tiporják megbomolva. kis ibolyák a szöllő-dombon, .

— Nekem ölembe hull a tolla. e kis dalt möst felétek zsongom! ]

Mint szent ereklyét az eretnek. Mert nélkülem zajlik le most a

úgy hordom a dicsőség tollát: tavaszodástok, vonulástok*

másoknak gyűjtöm. Kik szeretnek* mintha nem élnék!! Égi posta

majd elteszik, szivükre tűzik. küld egyszer sürgönyt értem s itt lenn

Emészt már a honvágyi tűz itt igy, nélkülem zajlik le minden!!

Párís, 1938 április 3.

„Uj Hang11 - Prinfed in Sovief Union

Efifv „szlovákiai haladó folyóirat*3 4 margóidra

A Prágában megjelenő „Uj Szellem”| legutóbbi számából vesszük át az alábbi jellemző cikket:

Különös folyóirat akadt a kezűnkbe az elmúlt napokban. „Uj Hang" a dme s a Magyar Nap hatalmas reklámmal ajánlotta. Úgy állította be, mintha kisebbségi vagy magyarországi folyóirat indulna, mintegy ugyanaz, mint az Uj Szellem, csak kissé „balraáilóbb". Átlapoztuk az uj revüt. Nagyjában gyenge és esetlen közleményeket találunk benne, maradi stílust, elavult problémákat. Valahogy az volt az érzésünk, hogy e cikkek Írói nem állnak összeköttetésben a friss magyar szellemmel, nem estek át azon a fejlődésen, amin a magyar Írásmód, a magyar nyelv, a magyar kul- turmagatartás és kifejezési attitűd az elmúlt húsz évben átesett. Mintha húsz év előtti stílust és magatartást olvasnánk: hol vagyunk mi már e verselési modortól, prózai tökéletlenségtől, avult kifejezésektől! Anakronizmusnak hat e füzet, az írói nem haladnak a korral, pedig a magyar nyelv, stílus, szellemi és lelki skála húsz év alatt rendkívül finoman és szépen fejlődött. Ami 1919-ben újszerűén hatott, ma elavult s a fiatal magyar esszélró nemzedék, az uj magyar gondolatok s a lehelletfinommá vált lírai nyelv után lehetetlen a világháborús évek modorában és szellemében Írni. Nagyon Rip van Winkle ize van e füzetnek, Írói szemmelláthatóan nem élték át közvetlen tapasztalattal az elmúlt húsz magyar évet s most, felébredésük után, nagyon az. öreg urak merevségével csüngnek fiatalságuk szokásain és irodalmán.

A füzet közleményeinek kiélezett főtétele a következő: magyair ne engedd, hogy az idegen 'fasiszta befolyás érvényesüljön hazádban, szervezd meg önállóságodat, vigyázz nemzeted eredeti formáira, ne válj külföldi forma és világné- jzet rabszolgájává. Dübörögve ágál Berlin és Ró- !ma megtévesztési vagy behatolási törekvésed ellen, kizárólag Hitler, Franco és Mussolini szidásával szórakoztatja a magyar intellektust olyan szavakkal, amiket csak a legmocskosabb szái vehet ajkára. Egyébként sok művészi és szellemi értéke nincs az elavult hangnemben irt gyenge nri.mP : f;u?k. A legérdekesebb azonban, hogy mi3 után végigfutottuk a sok oldalt és ezer változatban átolvastuk a dörgedelmes szólamokat „a magyar nemzet és forma önállóságának védelméről és az idegen befolyás visszautasításáról", elérkeztünk az utolsó oldalra, ahol megtudtuk, hogy az uj „Uj Hang" — Moszkvában készül. Ott van. szerkesztősége, kiadója, nyomdája s természetesen ott vannak anyagi forrásai is.

Érdekes, hogy a Magyar Nap reklámjából erről egyetlen szót sem tudunk meg, pedig egy folyóirat ajánlásánál meg szokás nevezni, hogy ki irja és hol készül. De a hirdetés csak „a haladó magyar nemzet folyóiratáról" beszél, a harcról a megtévesztő idegen szellemi befolyások ellen és nem árulja el, hogy a magyar nemzeti önállóság e bajnoka — Moszkvából beszék Felháborító volna az egész becsapás és félreve- zetési kísérlet, a gyáva elhallgatás és szemfényvesztő játék a nemzeti érzelmekkel, ha nem volna megszokott abban a körben, ahonnét most is kiindul s nem volna elsősorban gyerekes és együgyű. Ilyen módszerekkel valóban lehetetlen eredményt elérni s ha Gábor Andor, Gergely Sándor, Bárt a Sándor, Lukács György, Madzsar József, Bölöni György s a többi név, amely egy messze tűnt véres és -fekete korból úgy hangzik felénk, mint az emlékezés a magyarság legaljasabb és legnyomoruságosabb idejére, most a moszkvai Ulica Gorgkova 81 s a „7. számú nyomda Gliaviit B 32.279" szám alól, „Printed is Sovlet Union" jelzéssel szólal is felénk, mint az Uj Hang impresszuma elárulja, a fejlődésen nem sokat változtat s nem térit bennünket le arról az útról sem, amely a svájci, az angol a flamtmamd és a skandináv ideált választja mintaképének s nem Moszkvát démonikus pőréivel és apokaliptikus terrorjával. A Magyar Nap pedig szégyellje magát, hogy hirdetésében, ahol az

I

Uj Hangot ajánlotta és a folyóirat nemzeti missziójáról beszél, egyszerűen elhallgatta, hogy az uj lap szerkesztősége és kiadóhivatala. Moszik- vában van és a kommunista pamflet szovjet- pénzen készül. Hv otrombán becsempészni a írémpörők országát még sem lehet a „magyar 'nemzeti érzésbe".

Sok idő eltelt, talán mégis kevés volt, mert a gyertyák egyformán lobogtak, s a hunyó kanóc füstjében apró karikák bodrozódtak, mint egész kicsi feJlegek. Most már többen is jöttek a templomba, gyászvecsemyére készülődtek az öregek, s István az idegen lánnyal még mindig ott térdelt.

Egyszerre csak nagyot lobbant az egyik gyertya, s István magára ijedten szaladt kifelé.

— Uram, Teremtőm, élve találom-e még? — égett benne a kérdés, ahogy rohant lefelé az utón s a házakat úgy hagyta d. maga mellől, mintha vétettek volna ellene.

De élve találta. Marika ott ült az ágyon és maga elé nézett. Nefelejcskék szeme mosolygott, mint aki örömet lát és magának rejti. Apjára is úgy nézett a derűs homlok mögül, mint a nefelejcs.

— Virágom! — mondta István — no nézd!

Könnyek törtek elő a szeméből és letérdelt a

szegényes ágy mellé. A nagy, piros dunnán fehér pettyek álltak számoiatlan sokaságban, mintha fehér katicabogarak lettek volna, üzenetet hozva a felébredt tavasztól.

— Édesapám! Mondok valamit — szólalt meg a lányka és ujját kis szájára illesztette. — De meg ne mondja senkinek, mer baj lesz ám belőle!

—• Nem mondom én, kis virágom, nem. Hallgatom.

A lányka most egészen ráemelte a tekintetét az apjára. Az volt benne a nézésében: „Tudom, hogy szeretsz és én is szeretlek. Tudom, hogy az bánt, ami engem is bántott. Tudom, hogy kevesen hiszik eh hogy egyszerű apa olyan sziwe! tudja szeretni a magzatát, mint ahogy te szeretsz minket és engem, de éppen azért súgom meg neked roppant titkomat" Hangosan azonban azt mondta:

— Édesapám, hajoljon közelebb, ide, a fülemhez, egészen!

István remegve hajolt közelebb és engedni kezdett benne a mélyről ömlő, sokasodott keserűség.

— Édesapám . i . de csak magának mondom, csak magának. Amíg nem volt idehaza, nálam járt az erdei ember. Azt mondta, hogy beszélt magával is, rendbehozott mindent.

Az erdei ember! István homlokán kigyöngyözött a félelmes veríték és ezer apró ránc sza’adt a homlokára, ahogy igyekezett még közelebb hajolni s még feszültebben figyelni.

— Az erdei ember? Azt mondod?

— Azt súgta felhangon a lányka. — De először magával beszélt, mert meg akarta tudni,

. hogy megérdemli-e a sorsát, szereti-e a gyerekeit.

—. Hogy én szeretem-e a gyerekeimet? — ál- méíkodott István. — Azt kérdezte?

— Azt. Éppen azt Mert azt mondta, hogy akkor maga imádkozik majd értem és nekem nem fog már fájni a torkom, sohase fog fájni, még meg is simogatta, maga is simogassa meg, édesapám, ugye, érzi, hogy nem fáj, ugye, maga is tudja?

Istvánnal nagyot fordult a szoba és vele együtt az egész világ. Hát itt járt az erdei ember, amíg ő odafent volt a templomban és ki nem mondott, iankább csak elgondolt szavakkal kérte a mára meghalt Jézust, hogy segítsen a leánykán, a leggyöngébben, a kggyámolta.1 amabbon. Az erdei ember meg itt beszélt, idelent, Mártikéval, ahogy vele beszélt az erdőben s ahogy beszélni tud a fűszálakkal és a madarakkal, ahogy meglátja a tojást a fészekben és megérinti a sziveket, a tekintetével, mert annyi varázslat és annyi titokzatosság rejlik benne, mintha Isten követe lenne ember képében, hogy bejárja a fájdalmakkal tetézett világot

— Ugye, hogy már nem fáj, édes-apám? — sürgette a feleletet Marika, és kedveskedve hajolt az apja föllé.

De feleletet nem kapott, csak durva, régen ki- kivánkozó, kis szemének és madársxivének any- nyira ismeretlen nedves könnyet érzett, amint éppen a torkára csordogál, mint langyos folyam és olyan enyhülést, olyan meleget áraszt magából. mintha angyalkezek cirógatnák arany siimo- ga tássál.

— Édesapám, — rebegi .— édesapám, no nézze, mint csinált az a csúnya erdei ember, az az aranyos ember! Nem igaz, édesapám?

A felelet még egyre késett s a meleg könnyek egyre csordultak, míg betelt velük a szoba éís a mindenség, mert szegény ember könnye és Krisztusnak vére folydogált belőlük, titokzatos nagypénteken, amikor újjáéledt erdőben ünnepet daloltak a madarak s egy' Ember járt szelíden, hogy minden jóságnak utat találjon, minden igaz szl- *vet magához öleljen . . .

4