Prágai Magyar Hirlap, 1938. január (17. évfolyam, 1-24 / 4444-4467. szám)
1938-01-16 / 12. (4455.) szám
1938 Januári6, vasárnap, 17 Az asztal elcsendesült. Házunknak nagy sztala, amit minden étkezéskor tizenketten ülőnk körül: a szüléink, öten testvérek, két &ze- ény rokonunk, két vendégségbe fogadott diák ? Anica, a kisasszonyunk. » Ki erre, ki arra széledt el. A távoli szobákban xigyuitak a petróleumlámpák s a falaik mentén fehéren és hivóan világított a rengeteg fekvőhely. Az Ó-vár tornyában megszólalt a kiienc- órai nagybarang s mélyen zengő szava vissz- hangtalanul elmerült a kisváros sikátonuccái közt, az erdőrengetegbe néző völgy két torkán. A vastag falakon át, egy távoli szobából beszűrődött egy hegedű egyhangú nyikorgása, aztán körülbelül a nagyharanggal együtt az is elhallgatott. » Már csak hárman Ültünk a hosiszu asztal végén: apám, anyám és én. Apám megtómiködte hosszuizáru csibukját, én a pipa szája fölé tartottam a gyufa lángját és gyönyörködve néztem, amint f ölsz állt belőle a füst szép lila szalagja és a vékony dohánylevelek közt sebesen terjed szét a piros parázs. Anyám könyökölve az álfához értette összekulcsolt ujjait. Önökké titkolt bánattól égő szép szeme a messzibe nézett Máskor ő is felkelt asztalbontáskor s az elcsendesüli ebédlőben csak apám és én maradtunk, mig a másodszor is megtömött pipában fenékig égett a dohány. Akkor elindultunk együtt, kézenfogva, a családi kaszárnya elsötétült szobáin át a szendergés álomlélekzettel teli csöndjén keresztül az utolsóig, mely a miénk volt, apámé és az enyém. Anyám most valamit mondani akart. Csak azt várta meg. mig a szobalány leszedte az asztalt. Mintha nehezére esnék az, amit mondani fog, mély lélekzetet vett hallhatóan és szorongással teli tekintetét apámra emelte: — Józsi, én féléik, Ügy hiszem, apám mindjárt értette, mire gondol anyám, mert egy pillanatig gondfelhő jelent meg az ő magas homlokán is, aztán a vállát rándította, barátságos- nézésű szeme anyámra hunyorított: — Már ugyan mitől félhetne az — kissé magához húzott engem és mini; eleven, érvet mutatott anyám felé —, akinek ilyen bátor fia van? Sejtélémszeruen éreztem, Hogy tréfává!' alkarja elütni anyám szavainak komolyságát, de mégis szerettem, hogy az én jelenlétemmel nyugtatja meg -őt. Már el is képzeltem magamban valami gyönyörű nagy veszedelmet, amivel szemben én védeném meg anyát és apát. Bizony ez egy csöppet sem tréfadolotg. Alighanem anyám is erre gondolt, mert ő nem vette át apámnak tréfálódzó mosolyát. Komoly és szomorú maradit. . c - — Józsi — a keze kérlelő, puha mozdulattal ereszkedett, az apám kezére —, szeretném, ha komolyan beszélne velem a dolgokról. Apámnak kissé megremegett az ajka, de tovább mosolygott. — Hát nem érted ...? — és ismét reám mutatott, de a mondat ezúttal befejezetlen maradt homályt, csodálkozást és 'kíváncsiságot idézve fel bennem. « Anyám azonban ugyláfcszik azt is megértette, amit apám elhallgatott. Kissé eltűnődött, majd hirtelen felém fordult édesen kérlelő mosolyával': - .. . ’ — Fiacskám, jó lenne már lefeküdnöd. Szólok Anicáruak és ő majd lefektet. Bármily kedvesen mondta, én ezúttal bántó- nak éreztem kedvességét. Nyilvánvaló, hogy csak el akar távolítani. Mért épp most feküdjek le, holott máskor is fent vagyok apámmal? Titokban akarja előttem tartani a veszedelmet, amiről apával akar komolyan beszélni? De miért? Talán félt? ó, szegényke, hát elfelejti, hogy bátor és férfi vagyok? — Nem, nem — ellenkeztem duzzogva és szorosan apámhoz húzódtam. Szerettem volna még valami olyasmit mondani, hogy én rám minden veszedelemben nyugodtan számíthatnak, de akkori szókincsemmel nem találtam meg mindjárt a megfelelő szavakat. — Hát perszehogy nem — állott pártomra apám. — Olyasféleképpen mosolygott, mint magam is, amikor sikerül túljárnom Anica kisasszonyunk eszén. — De hát miikor? Hiszen már nincs több idő a várakozásra. Ödön ma itt volt a váltóval. — Tudom. — Beszélt vele? — Igen. — De remélem megtagadta? — Nem tagadtam meg. Egyre hevesebb hangon beszéltek. Már azzal se törőditek, hogy én is ott vagyok. Vagy belátták, hogy komoly és bátor férfi előtt nincs helye a titíkolóctzásnalk? Anyám azzal vádolta apámat, hogy katasztrófába viszi önmagát és minket. — Az lett volna a katasztrófa — felelte sápadtan apám —, ha megtagadom. Akikor nyomban foganatosították volna a végrehajtást ellenünk. Anyám rémülten nézett apámra és a szemét egyszerre ellepték a könnyek. Felugrott az asztaltól és kisietett a szobából. Anélkül, hogy elárulta volna azt a bizonyos veszedelmet, amitől annyira félt. Nem értettem. Különben is, hogy lehet igy megijedni valamitől? — Ez azért van, mert a nők gyöngébbek és kevésbé bátrak, mint mi, férfiak — magyarázta apám. — Jobb is, hogy lefeküdt, — véltem én. Apám mosolyogni igyekezett, de a szeme szomorú maradt anyám távozása után. Szerettem volna, ha beszél. Ezek az éjszaka határáig som- polygó esték voltak a mi meghitt beszélgetéseink órái. Ha már mindent befedett a csend és már mindenki szemdergett a házban. Csak mi virrasz- tottunk, mint két összeesküvő, két cinkostárs, két magányos mécses a késő esték leple alatt, ő ilyenkor gyermekké vált, én komoly férfivé, így lettünk kortársak és barátok, kimerithetetilen beszélgetéseink óráiban. Most azonban hallgatott. Szomorú mosollyal nézett maga elé és pipájában kialudt a tűz is. Néha az ajtó felé lesett, merre anyám távozott. Talán azt várta, hogy visszajön. Még hallani lehetett, amint anyám szobájának folyosóra nyíló ajtaja becsukódott. Ez volt az utolsó nesz és a ház élete egészen elmerült a csendben. Közelebb húzódtam apámhoz: — Mondd, mitől félt az anyi? — Az anyi? —• ködösen kérdő tekintetét a messze távolból hozta vissza felém. — Talán nerí is félt, talán, csak engem féltett, — Az eHémségtől? — Igen fiam, az ellenségtől. —‘Api, hát neked is van ellenséged? — Bizony fiam, az életben mMdannyiiunknak vannak elliemiségeink. — És mondd milyen ... az arca... Erősebb, mint te, vagy — és némi kétellyel tettem hozzá — mint én? — Hogy nálad erősebb lenne, az nem valószínű, bár efellől se vagyok egészen biztos. Az arca pedig.?... Hát kérlek, az arca nagyon ÓTATRAFÜRED. - (A PMH munkatársától.) A Tátra-szanatórium főorvosa, dr. Szász Emil hosz- szabb időt töltött Berlinben és ott klinikai tanulmányokat folytatott. Stúdiumainak tudományos eredménye közérdeklődésre tarthat számot és ezért megkértük dr. Szász Emilt, mondjon el valamit abból, amit Berlinben a gyógytudományban újat tapasztalt. A főorvossal lefolytatott interjút itt adjuk: — Főorvos ur négy hetet töltött Berlinben, ott cukorbetegekkel foglalkozott és pszichiátriái tanulmányokat végzett Első pillanatra meglepő ez a program. Mint avatatlan — jegyeztük meg — azt hinné az ember, hogy áz insulin felfedezésével a cukorbaj megszűnt betegség lenni: hogy az insulinnak adagolása teljesen tisztázott kérdés: technika, amelyen ennyi évi gyakorlat után nincs mit tökéletesíteni. Érdekes az is, hogy tátrai prakszisában pszichiátriái tanulmányokra van szüksége, — A cukorbajt illetőleg a következő érdekelheti az egészségügyi kérdések iránt érdeklődő újságolvasót .— kezdte érdekes nyilatkozatát a főorvos. — Az ember összvérében 5,0 g. cukor van- feloldva. Ebből „fogyasztanak" az élő, dolgozó sejtek. Hol többet, hol kevesebbet, az elvégzett munkának megfelelően. Ez az 5Í0 g. cukor annyi energiát (kalóriát) képvisel, hogy a hegynek fölfelé menő turista körülbelül fél kilométeinyi emelkedés után felemésztené. De ha pontosan szabályozott utánpótlás biztosítva nem volna, táplálékfelvétel nélkül, már 200 méter után elvesztené öntudatát és ha több mint felére leesne a vér cukorszintje, beállna a halál. Az életet szabályozó idegközpontoknak pontos cukortöménységü vérre van szükségük. Érthető, hogy 5,0 g. összmennyiség mellett csak elképzelhetetlenül finom önszabályozás biztosíthatja tehát a vér optimális cukorszintjét. — Igaz ugyan, hogy vegytisztán kezünkben van a hatóanyag, a hasnyálmirigy (pankreas) által termelt insulin, amely a cukrot, az élő szervezet egyik nélkülözhetetlen fontos energiaforrását, a májban raktározza és abból mindig csak annyit bocsát a vérkeringésbe, hogy az összvérmennyiségben 5,0 g. (!) fölé ne emelkedjék, vagy az alá ne sülyedhessen; igaz, hogy a típusos könnyű cukorbetegség lényegében abból áll, hogy kevés insulin folytán a májból több cukor jut a vérbe, mint amennyi szükséges, s hogy ezt a többletet a vesék, ha egészségesek, azonnal kiválasztják: igaz, hogy 24 óra alatt igy kiürített cukrot; mint a májcukor pazarlásának mértékét, ponkedves, örökké szívesen mosolyog és olyan, mintha nagyon szeretne miniket. Csodálatos. Egészen másként képzeltem el eddig az ellenséget. Sötét szemeikkel, bulldog- arccal és kabátjának szárnya alá rejtett, villogó tőrrel a kezében. — No és akkor a háborúban miről ismerik fel az ellenséget? — Hát csak arról, fiam, hogy az ellenség más ruhát visel, mint mi. .— És más zászló alatt jön felénk. — Hát persze, más zászló alatt. Főként erről a zászlóról lehet megismerni. Eddig apámmal csak barátokról beszéltünk, hősökről, nagy költőkről, akiket szeretni kell. Ez volt az első ellenség;, aki házunkban láthatatlanul, nevének titokzatos és gyűlöletet támasztó jelképével, beszélgetésünknek ezen a csöndes estéjén megjelent. No hispen csak kerüljön a kezem ügyébe, majd én ellátom a baját. Legszívesebben a felkeresésére indultam volna nyomban. Hátha valahol a sötét folyosón húzódott meg egy ablalk/üregiben, vagy a padláson, esetleg a pincéiben rejtőzik és azt várja, mig mi is lefékszünk. Elképzeltem, amint rábukkanok, aztán kardot rántok és lesújtom halálos csapással. Elfogott a bátrak izgalma, akik tudják, hogy hősi cselekedetet hajthatnák végre. Apám azonban aizon a véleményen volt, hogy feküdjünk le, mert már késő este van, ilyenkor az okos ellenség is lefekszik és megvárja a nappalt, amikor a gyanútlan emberek nem is sejtik alattomos szándékait. Ez ugyan egy csöppet sem hangzott meggyőzően, mert szerintem az okos ellenség épp résen áll virrasztva, mint az okos bátor, de nem akartam elszomorítani apámat azzal, hogy tévedéséről felvilágosítsam, ő egyik kezébe vette kialudt csibukjáit, másikkal kézen fogott engem, így mentünk végig a családi kaszárnya szobáinak párás, szendergéssei teli csöndjén keresztül. Mintha abban a szobában, ahol anyám aludt, fojtott sirdogálás halkult volna el hirtelen, amikor beléptünk. Apám is ezt hihette, mert közelebb lépett az ágyhoz és suttogva kérdezte: — Szivem, te nem alszol még? Persze, hogy aludt már. A nők nyomban elalszanak, amint lehunyták a szemüket. Csak mi, férfiak, tűnődünk el még azután is elmúlt napunk gondjain és a hőstetteken, amit majd a következőkön kell végrehajtanunk. — De mi lesz akkor, ha azalatt, mig mi alszunk, mégis behatol hozzánk az ellenség? tosan grammra meghatározhatjuk és általánosságban pontosan fedezhetjük megfelelő mennyiségű insulin- nal, amely a máj cukorpazarlását éppen a kellő mértékben fékezi. Az is igaz, hogy a legtöbb és könnyű cukorbetegnél ezzel a szinte csodálatba ejtően egyszerű elképzeléssel az orvosi gyakorlatban be is érjük. Az insulin felfedezésének áldásos nagy jelentősége nem csorbult ugyan, de ma már sokkal szövődöttebb- nek látjuk a cukorbetegség kérdését, mint az insulin felfedezésekor és a cukorbetegség, a cukoranyagcsere orvosi haladásunk szempontjából ma is érdeklődésünk előterében áll. — Lassan-Iassan megtanultuk, hogy a hasnyálmirigy nemcsak a vér cukortartalmának hatása alatt „adagolja" az insulint, hanem hogy a központi idegrendszer parancsain kivüi a pajzs- mirigy, az agyfüggelék is beleszól a hasnyálmirigy megkerülésével a vércukorszint ingadozásába. Ezeknek a szövődött kórképeknek felismerése különleges gyakorlatot és kezelést igényel. Ezeknek tanulmányozására Berlinben a Westend-kórházban, Umber tanár vezetése alatt, külön nagy osztály van és a szanatóriumunkban állandóan szaporodó cukorbetegekkel szemben felmerülő orvosi feladatok nagyon fontossá tették számomra ezt a négyhetes munkát a berlini cukorbetegosztályon. — Különösen indokolttá tette ezt az utamat egy egészen újfajta „depot-insulin"-nak bevezetése. Az eddigi készítményeknek az volt a tökéletlenségük, hogy mint vizes oldatok hirtelen felszívódtak. A természetes insulin-elválasztáshoz viszonyítva brutális lökések alakjában hat minden insulin-befecskendezés, ami természetellenes vércukoringadozásokhoz vezet és főleg a fent említett szövődményes esetekben sokszor lehetetlenné teszi az adagolás helyes beosztását. Az uj „depot“-insulin, mint neve is mutatja, a befecskendezés helyéről nem szívódik föl azonnal, hanem csak órák alatt. Betegek, akik eddig két-három injekciót kaptak a nap folyamán, ma megfelelő beállítás után az uj insulin- nal sokszor beérik egyetlen egy befecskendezéssel, reggel. Könnyű elképzelni, mit jelent magában csak ez a könnyebbség a hivatása után járó beteg szempontjából. A világ gyógyszeripara persze valóságos versenyre kelt a depot-insulin gyártásában. Úgy látszik nem könnyű oly depot insulint gyártani, hogy fájdalmatlan legyen; — Lám, milyen ókos vagy, én erre nem is gondoltam. Kivette' a szekrényből diszmagyarjánalc kardját és a kihúzott pengét, markolatával megtámasztotta ágyam lábánál. — Ebibein az esetben te majd megvédesz miniket ezzel a karddal. így már rendben van. Én ezt csakugyan meg fogom tenni, ha sor kerül rá. így már nyugodtan elaludhattam. Azután hangokat hallottam. Sok idő tellett bele, mig felismertem azokat és meg tudtam különböztetni apám és anyám hangját. Tovább aludtam s amit hallottam, az még része volt az álomnak. Anyám sirt, csaknem jaj vészekéit, apám halik dörmögéssel csillapította: — Még nem történt semmi, még nincs minden elveszve. — Már hogy mondhat ilyet? — jajdult fel anyám. — Maga mindenkiben vakon bízik, pedig én figyelmeztettem, amint először pillantottam meg ezt az embert, alattomos mosollyal* behúzott válÜiaikka! a folyosó ablaküregében. Csak ránéztem és tudtam: ellenség, ellenség! Felnyitottam a szemem. Anyám hangja úgy zengett tovább a csendben, mint elhalt segély- kiáltás. A szobában égett a lámpa és apám ágya üres volt. Már mindent tudtam és rettentő izgalomban dobogott a szivem. Most az én hőstettem pillanata következik, amivel ki érdemiem a többi férfiak elismerését és a nők imádatát* Kiugrottam az ágyból és megmarkoltam a nehéz kardot. Csaknem felborultam vele, amint hadonászva vittem magam előtt a szomszéd szobába, ahonnan szüleim ijedt szavait hallottam. Szegények, talán épp az életükért könyörögtek. — Hol az ellenség? — toppantottam be és halálraszántan néztem körül. Anyám elképedve nézett rám az ágyból,' apáim, aki a fotelben ült, pillanatig szóhoz sem jutott. Aztán elmosolyodott: — Eltűnt. Megijedt tőled és elfutott. Nem hallod, most rohan le a lépcsőkön, most vágja be a kaput maga után? ,.. — Akarjátok, hogy menjek az üldözésére? — Ó, nem. Ez már túlzás volna. Köszönjük neked kisfiam, hogy megmentetted az életünket. Szerényen mosolyogtam és kijelentettem, hogy semmi az egész. De azért mégis gyönyörű érzés volt, hogy látszólag nem is vagyok teljesen felnőtt férfi és máris megmentettem a szüleim életét. egyenletesebben és lassabban szívódjék fel; ennek is megvan a maga titka. Szerencsém volt a gyáraknak ezt a versenyfutását végignézni, mert Umber tanárnak mintaszerűén vezetett osztályára küldi Dánia, Amerika, Anglia a maga készítményeit kipróbálás céljából. Ebben á küzdelemben nem kevésbbé érdekei} a németek nagy igyekezete; az orvosok együttmunkáh kodása' a német gyógyszeriparral. Több német ké* szitmény ‘„fut" már; egyik sem érte még el a legjobbat, de mindegyik túl akarja azt szárnyalni. És mindennap megkapták a gyárak a helyzetjelentést arról, hol, miért nem válik be ez vagy az a készitmény, milyen irányban kell módosítani rajta, hogy versenyképes legyen. — A Westend-kőrház cukorbetegosztályának tökéletességéhez tartozik az eltávozott betegek „tovább- gondozása". A kéthetenként ellenőrzésre bejáró betegek felügyelete és továbboktatása. Itt is meggyőzően kidomborodott az uj insulinnak nagy közegészségügyi jelentősége. Messze vezetne és nem is újságba való annak fejtegetése, hogy a cukoranyagcsere mesterséges szabályozása szempontjából a betegágynál és végül tudományos haladásunkban mit jelent az uj insulinnak használata, — íme, a cukorbetegség kezelésének kérdése korántsem oly befejezett, mint azt az insulin felfedezésekor, avagy a könnyű és tisztán hasnyálmirigy- eredetű megbetegedésnél gondolhatnék, érdemes volt érte Berlinbe utazni. • — Ami pszichiátriái tanulmányaimat illeti, más címen szintén tudnék egyet-mást mondani. Közérdeklődésre talán az a mellékkörülmény tarthatna számot, hogy megismerkedtem az „Institut für psycholcgische Forschung und Psychotherapie" szervezetével. A régi Freud-intézetböl alakult. Rendszeresen a poliklinikai rendeléseken vettem részt. Ingyen rendelés. Két egyetemi tanár veszi fel a tájékoztató leletet és a lelki egyensúlyzavar jellegének, a kezelés feladatának megfelelően átadja a beteget a „keze- lő“-orvosnak. Az intézetnek egész Németországra kiterjedőleg megvan az orvosi organizációja és mindenkit lakóhelyének megfelelően is más-más orvoshoz „psychotherapeutához" utalnak. Tanulságos számunkra, hogy az állami szervezkedés és gondoskodás erre is kiterjed. Hogy idegességet nem lehet arzéninjekciókka! és az idegek zsirbaágyazásával kezelni, ez a tudat ma-holnap benn lesz minden német állampolgár — és orvos — vérében. Engem bámulatba ejtett a német ember lelki differenciáltsága már a munkásosztályban. Irigység érzését ébresztette bennem, hogy milyen felkészülten ül be ott — az intézetben — orvosa elé minden beteg: nem mainak el napok és hetek, mig a beteg annyira van, hogy lelki életének, tudatalatti életének elismeréséig eiiut; pedig az ideges, lelki betegnek ennél a pontnál kezdődik a gyógyulása. Érdekes volt szanatóriumi gyakorlatom szempontjából látni, hogy mások, kizárólag e téren dolgozó szakemberek milyen módszerrel értetik meg magukat betegeikkel — az orvoslásnak tudniillik ez a legnagyobb titka és művészete (Udwdkmty Irtat Szitnyai Zoltán A cukorbetegség gyógyításának nagyjelentőségű fejlőeléséről számol be németországi tanulmányai alapján dr. Szász Emii ótátrafüredi főorvos ■ ■ ■
