Prágai Magyar Hirlap, 1937. december (16. évfolyam, 274-297 / 4420-4443. szám)

1937-12-25 / 293. (4439.) szám

1937 december 25, szó rab av.

21

Sándor Imrét

Metysxini Jelentés

Karácsony évadja

Voltaképen csak egy hónapról van szó, talán még annyiról sem. A sáros decemberi uc- cáa megindul a különös mozgalmasság, az emberek csomagokkal járnak, az üzletek tulajdonosai egész nap a kezüket dörzsölik, nem azért, mintha nagyszerű vásárt csapnának, hanem azért, mert sok a vevő. Nagy az „occaráo", mélyen leszállítottak az árak. Érthető, hiszen decemberben, karácsony előtt senki sem vásárol magának, hanem mindenki másnak, A lesz állá ott áru karácsonyi szeretet a közeli hozzátartozóknak szól, azonban van szerencsére egy másik mozgalom is, amely a nem hozzátartozók javára történik és ez a fontosabb.

Aprólékos, kedves és szivetderitő az a tevékenység, amelyet a vidéki városban visznek véghez az egyházait, a jótékonysági egyesületek, városi szervezetek, asztaltársaságok és egyéb szereplési közületek. Hetek óta folynak a karácsonyi vásárok, jótékonysági teák, kulturális rendezések, mindez karácsony jegyében, a szeretet jegyében. December az altruizmus hónapja, ugyanúgy, mint január a mulatozás hónapja, — mondhatná a cinikus. Valóban úgy látszik, hogy az önző ember hetek alatít, önelégült buzgőíággal, kegyes fillérekkel és koronákkal próbálja elintézni magában a szociális kérdezi, amelyről az év többi hónapjában iegfeljebb csak társalogni hajlandó. A szív fürdőzése ez a december hónap, ahogy a szervezet pihenése és fürdőzése a nyári juiius, A megélhetésért és a még jobb megélhetésért folytatott harcban meggörcsösödötst szív redői talán megenyhüllek, ahogy a jótékonyság langymeleg gyógyvizében lubickolnak, s ez bizonyára használ annyit, mint a drága patikaszer.

Kifelé is megmutatkozik a szív belső enyhülése. Kársán például heteit ó a láthatók a hirdető oszlopokon az eperszirdi piáltátok a város polgármesterének aláírásával, amely adakozásra, a nyomorgók karácsonyi megsegítésére hívja fel a lakosságot, A karán onyii szív itt .0 megtette a magáét: ez a plakát kétnyelvű, ugyanúgy mint azelőtt, amikor Kassán még a törvény' papirosán is megvoltak a gyár nyelv jogai. Ezenkívül viil már csak a légvédelmi plakátokon van magyar szöveg, kisbetűs fordítás alakjában, de íme, a karácsonyi józzivü’ég éppen olyan fontos a hatóságnak, mint a légi veszedelem. A magyar polgár kicsit dühösködik, mikor azt látja, hogy a „jóakarata" és nem a jószivü emberekhez szól a felhívás, egy kicsit futkároz a hideg a hátán, mikor beléje szúrnak a szöveg szörnyű magyartalanságai, de legalább megérti, begy miről van szó és — ád, ha kémek tőle. És nem gondol arra, hogy az elkövetkezendő plah-átok, amelyek már nem jótékonyságra, hanem kötelességeire intik, csak egynyelvüek lesznek.**

A karácsonyi szív mozdulásai elég sok gondot okoznak az újságírónak is, A karácsonyi szív önként rezdül, magától ereszkedik a jótékonyság üdítő vizébe, de azért utókorának jól esik egy kis sajtó is, néhány, nyomtatott betű. Az újságíró szivének inkább az fáj, hogy mint névtelen jegyző szemléli a szivek jótékony7 tá- rulkozását, mert nem kívánják tőle, hogy részt vegyen, hanem csak azt, hogy pontosan jegyezzen. Jelen van a teákon, a vásárokon, a jótékony előadásokon, drukkol, hogy ne hagyÍ

cn ki egyetlen nevet se, közben elvárják tőle, ícgy megvendégeltesse magát, lekenyereztesse magát Nem vehet részt pár koronájával a szivek olcsó oldódásában, kénytelen titokban, észrevétlenül csúsztatni a koronákat, ahol lehet. Ingyen kapja a jegyeket, a teát, a szendvicset Egy kicsit karácsonyi szegénynek érzi magát, mert kicsit miatta is történik a dolog. A sajtó miatt mindenesetre.

Különböző jegyek, meghívók, különböző zsebekben, ahogy a dátum kívánja. Majdnem mindennap újat hoznak. Egyik sem kerül pénzbe. Az időt, amibe kerül, szívesen áldozná az ember, ha valóban beleolvadhatna a szivek közös melegébe, ha nem tekintenék mindvégig kívülálló gyanús idegennek, akit csak mestersége hajt oda, ahol mások a jószívűség, szórakozás és szereplés örömeit találják...

És egyszer bejön két kislány a szerkesztőségbe, 14—15 éves leányok. Jegyet hoznak ők Is, a jegy mellett a borítékban meghívó és műsor. Igen, cserkészmuiatság, nagyon helyes. Az újságíró átveszi, megköszöni. A kislányok nem mozdulnak — üde, naiv gyermekek, még nem világosították fel őket a sajtóról — ivet tesznek az újságíró elé, gyüj tőivet. Az ivén nevek és összegek vannak. Az újságíró egy percig csodálkozva forgatja, aztán mosolyogva néz a leánykákra, akik komoly várakozással néznek vissza rá és sejtelmük sincs arról, hogy itt csoda történik. Pillanatra eszébe ötlik az újságírónak, hogy felvilágosítsa a kislányokat a sajtó viléghatalmáról, amely legfőképen ingyen jegy ekben nyilvánul meg, de máris elhárítja a gondolatot. Isten őrizz, hogy a gyermekek idő előtt megtudjanak valamit a sajtóról. A megejtő naivitás azt a kellemes helyzetet teremti, hogy az újságíró tisztán áll a kislányok előtt, mint minden más ember és fizethet, mint minden más ember. Elköveti a szokatlan aktust: dagadó kebellel üti rá a bélyegzőt a gvüitőivre, a papiroson szereplő összegek közül kiválasztja a szerény középarányost és odaírja: 10 korona. Nemcsak odaírja, de ki is fizeti.

Mindmáig nem tudta kiheverni a felemelő

élményt és lejpzivesebben a romlatlan gyermekeknek, e legenergikusabb karácsonyi gyűjtőknek mondaná el mindazt, amit a decemberi gyűjtésről és karácsonyi jótékonyságról tart. Ilyenformán:

— Ifjú hölgyeim, boldog vágyóit, hogy önök nem kaptak külön utasítást a sajtóra nézve és igy tudatlanságukkal visszaélve úgy jótékony- kodhatom, mint más rendes ember. Ez a legegyszerűbb és legmegnyugtatóbb elintézés: aláírni az ivet és átadni a pénzt. Sajnos, a sajtótól mindenki mást kíván, mindent sókkal inkább, mint jótékonyságot. Pedig — valljuk meg, hiszen maguk még elhiszik a valóságot is — a sajtó legtöbb hivatása, hogy közjótékonysági orgánum legyen* Hogy milyen eszközzel és módon, azt nehezen értenék még meg, ifjú hölgyeim. Beszéljünk csak arról, hogy minden módon és minden eszközzel igyekeznek a sajtó e legfőbb hivatásától eltéríteni és, sajnos, ez nagyon gyakran sikerül is az embereknek. Most azonban, ifjú hölgyeim, hogy romlatlan bölcsességükkel a legegyszerűbb és legegészségesebb módon tudatosították bennem a hivatást, elmondhatom önöknek, hegy miként vélekedem — köztünk maradjonl — erről a karácsonyi jótékonyságról.

— Mindenekelőtt: ennél szebbet és jobbat

még nem találtak ki. Nem vették észre, hogy milyen érdekes időpontba esik karácsony ünnepe? A tél elejére, amikor valamennyiünknek legnagyobb szüksége van a szeretet melegére. Hát még a szegényeknek] Nem jutott még eszükbe, hogy az Űr milyen gondos körültekintéssel választotta ki születése napját, amelyet a szeretet ünnepévé avatott? Az év legzordabb napját életünk legmelegebb ünnepévé! Valóban méltó ez a nap arra, hogy hetekkel előbb és heteken át készülődjünk megünneplésére és talán a hiba ott van, hegy még mindig keveset készülődünk rá. Sok minden mutatja, hogy mi magunk j.s keveseijük az időt. Látták, ugy-e, hogy a színház előtti téren már állítják a karácsonyfái? Egy-két nap múlva már világítani fognak rajta a villanykörték, amelyekbe a város inElárusító helyeink i

BRATISLAVA: Rádió Quastler Freistadt áruház Techno-Freistadt Radioeiektra Vadászsor 12 K O $ I C E S Rádió Littmann

Volta Füzesi

BEREHOVO: „Edison" Reinitz DUNAJSKá STREDA: Pollák Hugó P A R K A N: Starkbauer Ödön

L U ( E N E C: „Astra" Singer J.

RSMAVSK& S030TA: Bodnár G. Rádió

Z V O I e B : Linder József

BANSKA BYSTRICA: Hudoba János TORNAL’Ai Brünn Ernő P O P R A D; Kovács Gyula

P R E $ O V. Goldberger Adolf

íiUMEPSiNIÉ: Neuwírth Mór

ÚJKOROD: „Antena" Benedikt

HÚST: Rosenbaum Hermann

t I II N A: Ing. Auerbach M.

w SPElSKá *3©V& VÉS: Berger Miksa

Mind az 5 világrészt közvetítő nagy szupeihet készülék M ICtfALOVCE* Braun Rádió Díjtalan bemutatás Kényelmes résxletflsetás

gyen adja az áramot, és világítani fognak heteken át minden este. Nem ügyelték meg, hogy évről-évre tovább marad meg a kivilágított karácsonyfa a város főterén? Nem tudom, milyen meggondolással, mindig ott hagyják még egy kicsit, mindig tovább. Mintha sajnálnák labor- iani róla a színes villanykörtéket... Egy januári napon aztán mégis csak azt látjuk, hogy a karácsonyfa nincs többé. MagánJházakban vízkeresztkor szedik szét a karácsonyfát, ekkor múlik el otthon a karácsony évadja, a köztéren azonban meghagyják még tovább. A „közéletben" még néhány napig megmarad a karácsonyi illúzió, aztán egy napig fáj, hogy eltűnik, aztán elfelejtjük^ Ez éppen a baj, hogy elfelejtjük. Csak az Ur születésnapját ünnepeljük ótékonysággal és szeretettel. Bűntudatunk van,

amiért még mindig csak a születésnapját ünnepeljük igy, ez a bűntudat késztet bennünket arra, hogy minél hosszabb ideig készülődjünk erre az ünnepre és minél tovább őrizzük meg az ünnep csillogó hangulatát

— Maguknak, kislányok, akik még nem ismerik a társadalmi élet elemi szabályait, nyugodtan elmondhatom ezeket. Úgy képzelem, hegy karácsony évadja egyre inkább hosszabbodni fog, az ünnepnap előtt és után is, aztán a szeretet melege, amely karácsony évadjában felgyülemlik, átcsap más ünnepekre is és lesz még idő, higvjék el, hogy betölti az egész évet. betölti egész eleiünket,

■— Maguk még hihetnek ebben néhány évig. amig fel nem. rőnek. Azért mondom ezt csak maguknak, — kérem, ne mondják tovább

HUszUuM* Ű> dzSMtúMu*

Ida: Heubaue PM

önöknek egy történetet, amely meggyőzi a

társaság minden tagját. Magam éltem meg. előlegezem tehát, hogy nem fognak benne kételkedni, de ettől eltekintve, bizonyítékom is van rá, hogy a történet szavahihető.

A könyvespolcba beépített kis szekrénykéből egy dobozt vett elő, visszaült a karosszékbe és halk hangon belekezdett a történetbe:

— CeJ^fon fantasztikus városait és még fantasztikusabb dzsungeljeit G. A. Smith fényképésszel s egy szingaléz segéddel barangoltam be. Smith neve Londonban jólismert, fényképei és törekvése művészi nívó. Egy este meghitt körben ültünk M. M. Wedderburn dolgozószobájában s nagyjából arról folyt a társalgás, amiről az imént beszélgettünk. Wedderburn realisztikus po litíkus, aki csak egyetlen célt ismer, az angol impériumi érdekek védelmét. Annál furcsábban hatott, amikor a szikár és szófukar ember egyszerre élénk beszédbe fogott és szinte fanatikus meggyőződéssel vázolta Katargama dzsungeljét és egy ősi templomot, amely a dzsungel közepén áll és még ma is érintetlen. Amolyan zarándokhelye ez Ceylon vallásos népének. Wedderburn állítása szerint ebben a templomban csodák történnek. dolgok, amelyeket emberi értelem nem tud megmagyarázni. Persze Mr. Smith és magam is úgy mosolyogtunk, mint Önök a vita alatt. Mi sem hittünk csodákban s ezért persze a hipnózis és szuggesztió olcsó fegyvereivel hadakoztunk. Hiszen köztudomású, hogy indus joghik és démon-papok sok mindenre képesek és az európait ámulatba ejtik.

— Hiszen éppen ez az, ami elővigyázatra int s ezért nem lehet hitelt adni annak a sok történetnek, amit az ember lépten-nyo- raon hall, — vetette közbe egy hölgy.

— Én csak egy történet elmondására vállalkoztam, . folytatta zavartalanul a

A társaság a viszkinél belefogott a divatos s közkedvelt játékba. Az európai politika annyira kaotikus, az emberek élete annyira bizonytalan, hogy mindenki menekült, ahogyan tudott. Mr. Brooke-Farrar társasága előszeretettel foglalkozott spiritizmussal, antropológiával, állati magnetizmussal és az asztráltestek jelenségeivel. A fiatal, de már nagyhirü s becsült festő pompás atelier- lakásában szívesen adott egymásnak találkozót a londoni szellemi élet szine-java. Brooke-Farrar sokat utazott, egyéni életet élő művész volt, aki meglepetésekkel szolgált s akinek estjei rendszerint szellemi nyereséget jelentettek.

Asztráljelenségekről volt ezúttal is szó; vitatták, hogy ilyen jelenségek valóban észlelhetők lennének. Az estélyi ruhás urak és hölgyek mindegyike hozzászólt a kérdéshez, állítások s tagadások, érvek és ellenérvek kergették egymást. A festő az egész idő alatt nem szólt közbe. Mintha kissé gúnyosan megmosolyogta volna a társaság lapos realizmusát, de az is lehet, hogy emlékezett egy élményre s mosolya az emlékezetnek szólt.

A vita elsekélyesedett, aztán végleg elakadt, senki sem tudott újat, a másikat senki sem győzte meg. Csönd állt be. Ekkor a magastermetü festő kissé hátratolta karosszékét, hátradőlt, szemeit mintha lecsukta volna, hogy jobban láthassa a múltat és beszélni kezdett:

—- Olyan valamiről vitatkozunk, ami fölött vitatkozni nem lehet. A vita az ész és értelem megszokott kategóriáival él, már pedig asztráltestek léte és nemléte nem es- hetik ezek alá a kategóriák alá. A szó maga két részből áll, amelyek egymásnak ellentmondanak: test és asztrál, tehát test és valami testetlen. Mégis, aki ezt a. szót választotta, hogy vele érzékelhetetlent érzékeltessen, jól választott. Vita helyett hadd mondjak el

festő. — Nem törődöm vele, hogy ki milyen

következtetést von le belőle. Mr. De Silva, a szingaléz segéd ismerte a templomot Az odavezető utat is ismerte és igy némi előkészület után nekivágtunk a dzsungelnek. Fáradságos, veszélyes ut volt, de nem ezt akarom elmondani. Egy nap tisztásra léptünk és előttünk komorlott a templom. Mivel mindnyájan sokat utazgattak, nem írom le a templomot, hiszen ismerik a kissé túlterhelt ceyloni építkezést, amely úgy fest, mint az őserdő liánrengetege. Csak tüzetesebb szemlélet után döbbentünk rá arra a csodás szellemi erőre, amely ezt a látszólag kuszáit rengeteget áthatja és bámulatos művészetté nemesíti.

—' A nap vakított, amikor a tisztásra kiléptünk. A templom előtt ünnepi díszbe öltözött sokaság,’ hívők, akik idezarándokoltak. A templom ekkor már megtelt imádko- zókkal s csak, ha ezek végeztek, akkor jöhetett a többi. Mr. Smith s én fényképezőgépekkel voltunk fölszerelve, Mr. De Silva pedig mint operatőr szerepelt és néhány rövid filmet akart készíteni. Mikor a templomba léptünk, amiben senki sem akadályozott minket, azonnal egy rendkívüli jelenet ragadta meg a figyelmünket. Kétoldalt imájukba mélyedt bennszülöttek. A közepén a tamilok törzséhez tartozó fiatal asszony térdelt. Két dolog szinte hipnótikusan hatott ránk: a magányos asszony hasonlithatatlan szépsége és vallásos eksztázisa. Úgy festett, mint az ima jelképe, az istenitől telitett földi halandónak örök régiókba való fölemelkedése.

— Maradjon a realizmusnál, mister Brooke-Farrar! — intette egy női hang.

— Nem tértem el és még szárazabban folytatom, hiszen szerencsére igen egyszerű történet s realisztikus, —1 mondta némi éllel a festő. — Azonnal elhatároztuk, hogy ezt a hatásos jelenetet lefényképezzük. Csiná-