Prágai Magyar Hirlap, 1937. december (16. évfolyam, 274-297 / 4420-4443. szám)
1937-12-25 / 293. (4439.) szám
f 1937 december 23, szombat. t>rkgai-A\íucAar- h i rlap 19 A század magyar gyermekei r Nemsokára születni kezdenek azok, kik minden megerőltetés nélkül elérhetik az uj századfordulót —, ami ezalkalommal ezredforduló is lesz... Az emberiség, valószínű, óriási ünnepségeket rendez majd e ritka Szilveszterre és Újévre. Bár a huszadik század első harmada nem sok jóval kecsegtet. A világ sehogyse akar Krisztus jegyében élni, s szemérmetlen ünnep lesz az, ha a Megváltó születésének kétezredik évfordulóján csak a puszta időt fogják dicsőíteni. s nem a krisztusi eszme kétezeréves hódítását. Akárhogy lesz, mi ?izt meg nem éljük. Mi ennek a századnak vagyunk gyermekei. „Hü" gyermekei... Mert gyermekcipőnk nem ér át a régi századba, s tar koponyánk sern tolakszik majd az újba. Ezek vagyunk mi, akik ezerkilencszáz után születtünk. Nem állunk egyedül', csak közvetítjük a kort és időt, előttünk apáink hozták el nekünk az uj századot, s tőlünk gyermekeink kapják örökül. Az örökség még nincs kész, a század hozománya még nincs együtt, képe torz és rendetlen. Nem mi tettük azzá, valljuk minden harag és szemrehányás nélkül —, mert elég egy röpke pillantást vetni a múltba, s látjuk, hogy sohse volt rend a világon. S biztos, mi sem teremtjük meg. — Még Goethe, kit pedig az olimpuszi méltóság, egyensúly és nyugalom atyjának érzünk, még ő is panaszkodott a „csúnya jj világra"... Pedig kortársai Beethoven, Chataubriand, Schiller, Kant, Stendhal, Coleridge és Wördsworth, Shelley és Keats, Goya, Turner, Ampére, — micsoda társaság egy halandónak... Hisz ami a kortársakat illeti, még nekünk is jutott... De inkább meg se kezdem a sorolást, mert kényes élőkről beszélni —, csak tépelődőm a ki nem mondott nagyok szelleme fölött, kik éltek és élnek, § akik .szemeláttára mégis minden elromlott. Korunkról mindenki lesújtó véleménynyel van és a század szivéből beszélt Spengler is, aki kultúránk alkonyáról Írott siettek a csikorgó hidegben és fel-felnéztek egyegv lengedező zászlóra. — Hej. lehet most sürgés-forgás . . . Volt ott tíz bába is. meg miegymás . . . Selyembe pólyál- ják, de e'őbb rózsavízbe fürösztötték ... Annyi a i>°sztonka körülötte, mint az égen a csillag . . . Koccintottak. — Hej. hogy milyen aranyból van a bölcsője... Könilnézett. Hát a tiéteket, mibe telitek? Az asszony szégyenlősen felelt: — Majd csak a teknőbe ringat luk el . . , — Bizony, igy van az! Egyik selyembe és aranyböloscbe, a másik meg vászonba se és teke- nőbe . . , Nincs igazság a földön, ugye-e, Feri? A férfi öröme és boldogsága kiipárolgott. Kár volt ezeket a különbségeket most itt előhozni. — Hát az igaz! Szegény ember, szegény ember. Nem szól annak ezá^egy ágyulövés, ha születik. Csak a bába Írja be a kiskönyvbe, hogy az anyakönyvből ki ne felejtsék „ . „ merthogy kell katonának . . . Józsi elkomorodott. — Mi is lenne, (ha nem igy volna? Aztán felvidult az area ismét. — Mi ienne, ha ez volna a király? Az asszony arcáról kérdés tükröződött: — Már úgy, hogy a bába kicserélné őket,, oszt ebből a szegényből lenne a nagyur, az meg idekerülne a kunyhóba, szegény embernek . . . A férfi szeme elrévedezett. Az asszony tekintete is elpihent az ablak előtt lengedező zászlón. Csend ült közéjük, melyben a kicsi szoba falai csodálatosan kiszélesítek, megmagasodtak és aranyossá lett benne minden . . . Képzeletük előtt pa'otává nőtt a kunyhó és fülükbe ismét visszazengett a százegy ágyulövés ... Az ágyon az asszony fején korona csillogott és selyemből volt a d'unyhahéj ... Az ágy előtt aranybölcső’ ringott és annyi vol t, a szebbnél-szebb posztónk a, mint az égen a csillag . . . A katona a pálinkás üveg után nyúlt, de a bátyja lefogta a kezét. — Te! Te, Józsi! ... Ha ez igazán úgy lehetne . . . Milyen urak volnánk mindaketten . . . Nem pálinkát innánk, hanem likőrt . . . oszt te nem baka volnál, hanem tábornok . . . Mindketten felnevettek és összekoccintották poharaikat. Csak az asszony sápadt el még jobban és nagy erőlködéssel nyúlt át a másik karjával is a gyermek fölött és átölelte, magához szorította, mintha attól félpe, hogy a varázslat beteljesedik és ezt a legnagyobb kincsét elveszik tőle . . . moet mindjárt elviszik . . . Arcát beletemette a kis pólyába és mikor a fiúcska felsírt, az anya mohó biztatással kezdte vigasztalni: — Ne sirj, kicsikém, ne sírj . . . Nem adlak én oda senkinek, soha, soha . ... A két férfi egymásra bámult. Látszott rajtuk, hogy nem értették meg az asszonyt, azért hát to vább ittak. Az uocán katonabanda szólt és mámorosán rivalgott a nép ... És odabent a remegő, boldóg anya úgy érézte, hógy mindez neki ízól , . . csaiie neki szól ... Irta: BORSODY ISTVÁN j könyvét kezünkbe adta. Nehéz ilykor a fiatalság hagyományos optimizmusával nézni a jövőt, mikor a tapasztalt idősebbek lemondóan zengenek.., Aki Spengler kimutatásait olvassa, s látja, hogy élete a tavasz, nyár és ősz után a tél szakába lépett, kultúrája bedöglött és a világ fölött az „utolsó hangulat" terjeng... Anarchikus, cinikus lelkek fejlődnek, desperádók, vagy katakombába szökő bujdosók, vagy barri- kádokra vágyó forradalmárok —, hacsak nem jön egy minden világbölcseleti pesz- szimizmusra fityethányó vezér, aki az uj kor reményét Ígéri az életük küszöbén ál- I ló éheseknek — és ezzel is Spenglernek ad J igazat, aki századunkat a „caesarizmus" előszobájának jelölte ki. így állunk mi, a század gyermekei, a nagy vonalak mögött, ki-ki a maga kis pontjával: az „élményével", * Mi, akik magyarnak születtünk valahol a Tátra alatt, az erdélyi völgyekben, a Duna, Tisza, vagy Dráva partján, vagy az alföldek ege alatt —, sokféleképpen szereztünk tudomást erről a világról. Sokat e század magyar gyermekei közül a front ébresztett föl az ifjúkor merengéseiből, vagy küldött aludni örök korai álomra, ök kicsit korán születtek. Mi későbben. És a háborútól az életveszélyes korban csak ólomkatonákat kaptunk, harci játékokat a kert aljában, esetleg egy kis menekülést az oroszok elöl. Menekülni rokonokhoz kellett, a rokonok pedig Pesten voltak, igy korán megismertük a Párisi Nagyáruházát és az Állatkertet — Budapestre nem emlékeztünk. Megusztuk hát a háborút, bár benne éltünk, de csak jóval utána borzadtunk rá, hogy mily szörnyű időben ringott bölcsőnk. Aztán tudatlan fejünk fölött kivonultak, bevonulták, spanyobjárvány jött, egyik napról a másikra meghalhatott, akit szerettünk —> veszélyes kor volt titokzatos zajok hallatszottak az éjszakában, mindenki félt, de másnap, vagy harmadnap sütött a nap, nagyapa kézenfogott s végigsétáltatott a városon: az üzletek redőnyei fel voltak törve, bajonett-szurások voltak a rolókon, minden összehányva... Mi pedig szép rendesen végigparádéztunk a vásártértől a nagypostáig és megtudtuk, hogy forradalom volt. A templom falánál kivégeztek és a vérfoltokat még évek múltán is jártunk nézni, bár tisztán emlékszem rá, hogy vérnek nyoma sem volt. De legfurcsább élményünk az iskola volt. — A betűvetést magyarul tanultuk egy jó öreg tanitóbácsinál, kitől már anyánk leste el szép gömbölyű, szabályos betűit. Mi nem óvtuk meg e szép Írást. Elromlott, kusza és rut lett, mert a töltőtoll és írógép századában még az egyenletes betűk harmóniája is fölbomlott. Mellesleg az agyunk is ősszekuszálódott és helyesen Írni senki sem tanult meg, mert mi a nyelvi káosz korában serdültünk és egyik ismertető jelünk, hogy sem írni, sem beszélni nem tudunk. Egy kis analfabetizmus szegődött hozzánk, amiből ki-ki saját erejéből később igyekezett kilábolni. De ha valamit meg kell nekünk bocsátani, — úgy ezt. Mert a gimnáziumba úgy csöppentünk, hogy a tanítás nyelvén igenen és nemen kívül vajmi keveset értettünk. Más korban egy nyolcadikos gimnazista gondolatokat ir dolgozati füzetjébe —r, mi végig egy ismeretlen nyelvvel bíbelődtünk és a büszke városi polgárok sarjái a vidéki parasztgyerekek kegyeit keresték, mert ezek ki tudták javítani a bődületes nyelvi hibákat, amiket mi ejtettünk. A dolgozat igy is négyes volt, de ötös volt a mi egész gimnáziumi tudásunk, bár az érettségit valami ősi illem és feléledt becsület szerint mégis rangunkhoz méltóan abszolváltuk. Ezt a rangot aztán egy egész vakáción keresztül tartottuk: urak voltunk. Régi jó divat szerint bottal jártunk a matúra után, de nem sokáig: az A-betüsők már le is tették a sétapálcát, mikor a Z-betüsök vizsgára kerültek. Gyorsan múlt el minden uj, egy szenzációs korban mindig kevés a szenzáció... Elmúlt az „utolsó" vakáció is, amit csak pillanatnyi büszkeségben hittük utolsónak, mert a szünidők még visszatértek, ahogy visszatértünk mi is Prágából, hová egy nagy éjszakai utazás után kerültünk. Prágába úgy futottak be a különféle vidékekről a magyar diákok, mint áru a piacra. Sokfélék voltunk és ilyennek is maradtunk, mert az idegen város nem olvasztott össze, hagyta, hogy ki-ki menjen a maga útjára, mert a piacon sem azért találkozik az alma a körtével, hogy együtt rnradjanak, hanem hogy a vevők kosarába vándoroljanak. Hébe-hóba azért egyesültünk, helyünk volt rá, csak lelkünk kevés. S erőnk még kevesebb: újra sorsunk nagyura parancsolt ránk: az idegen nyelv, hogy kövessük. Mert mi a nyelv szolgái voltunk kiskorunk óta, s maradtunk annak az egyetemi szabad polgárság korában is. Lehet, hogy csak érzékeny lélek voltam, melynek a nyelv nem puszta természeti tökély, de szívügy és élete, lehet, hogy csak aki nyelvével vallani akar, nem pusztán diskurálni, lehet, hogy csak Írni vágyó ember szenved és lázad, ha nyelve tökéletlen —, de én kínlódtam és egyetlen lelki forradalmamat nem szociális, világnézeti, vagy politikai eszmék okozták, hanem I nyelvi tökéletességem fölötti elkeseredésem. S dühöngve, kiabálva tuszkoltam magamba a mindenféle nyelvű szavakat, hogy minél előbb ledaráljam őket a vizsgákon, abszolutóriumot kapjak és promováíjanak. Aztán rohantam Budapestre. Anyanyelvemet akartam megtanulni. Nem előkelőén, ahogy német, francia, olasz földön jártam, vagy ahogy fiatallányok tökéletesítik angol nyelvkincsüket egy londonvidéki intézetben. Inas voltam és tűrtem, hogy tudatlan vagyok —„ ahogy fájhat a pikoló- nak, mikor a föpineérek gorombán ráncba- szedik. A rokonok kétkedve fogadtak, hogy minek vesztegetem időmet Budapesten, mikor állásba is mehetnék. Barátaim hátammögőtt érdeklődtek, hogy okos va- gok-e, vagy buta, mert szerettem hallgatni, s csak a szavakat lestem, már szinte betegesen és túlozva. Néha beszéltem róla, hogy magyarul tanulok, — nem értették. Mert általános vélemény szerint feltűnően jól tudtam magyarul s „nem is látni rajta, hog Csehszlovákiában nőtt föl..." Ez az önként vállalt „nyelvkurzus" pedig nehezebb volt, mint egy uj nyelv tanulása, mert a hézagokat kellett megtalálni, s ezek eldugva lapultak s akkor bukkantak elő, mikor már-már azt hittem, „mindent tudok". S aztán jött sokminden, ami a nyelvvel jár, könyvek, barátság, szellem, uj gondolkodás és egy uj világ, amely óv és véd s amit annyira nélkülöztem. Ideges voltam és izgatott, féltem, hogy nem sikerül és lemaradok. Ma is úgy érzem: utolsó pillanatban ugrottam föl a vonatra, amelyik elvitt a magyar nyelv és kultúra édes tájai felé... Véletlenül eszembejutott emlékek ezek egy huszonhat éves magyar fiatalember életéből. Egy „Bildungsxoman" néhány élménye, ami nemcsak a század magyar gyermekéről, de a „század betegségéről" is szól. Talán nem is különös események, elég általánosak és jellemzőek. De aki végigfutja, vagy átélte: csupa rendetlenséget érez maga mögött. A bevált kezek nem tudtak segíteni, bármennyire szerettek volna. A végzet hatalma erősebb volt. A század magyar gyermekei — biztos jobban, mint más nemzet gyermekei — családi fegyelem és rend nélkül nőttek föl. Mert fölbomlott maga a család is. Nem lehetett igénybevenni a kipróbáit háziszereket, a kitapasztalt módszereket. A mi életünkre alig hatott a tapasztalat és tradíció. Nem hűtlenség volt ennek az oka. Csak éppen a viszonyok változása, ami a régi alkalmazhatóJk |NILJC krém ás szappan garantáltan ártalmatlan és a legjobb ,-^Xgk rtrcánolo szer. mely már egy tégely használata után eltünteti a szeplőliet, májfoltokat, pattanásokat és ! megfiatalítja, felüditi az arcot. A bársonyos puha arcbőr titka a iriss f i AR'ADNE krém ssza pan. — Gyártja és postán naponta friss szállítmányokat j jGWjjjfi® | küld: Ph. Mr. Vasskó Gyu'a - gyógyszerész — ARIADNE chemlal és koz metikai laboratóriuma, PreSov, Maserykova ul. 81. Telefon 230. Postacsekk kontó száma: Praha 82.156. — Kérje minden gyógyszertárban és drogériában! ságát tette kétessé. Kitaposatian utón jártunk. Mindent sajat kárunkon tanultunk Nem hetykeségből, virtusból. Muszájból. A különbség apák és Hűk közt: a korkülönbség, ami nem mindig jelentett oly sokat, mint éppen századunkban. Részben ucyanazt éltük át — csak éppen kis korkülönbséggel ami elég ahhoz, hogy egész más világban érezze magát a húsz-, harminc-, negyvenévvel idősebb^ mint az annyival Hatalabb. Látszólag egy időben élünk, de mennyire másféleképpen, s ha magyarok vagyunk, e különbség nemcsak évjáratok szerint változó, de országokként is, amerre magyarok élnek. Még alig bontakozott ki valami a képből, melyben mi magyarok ma élünk. Kik hivatásszerűen a közéletet figyelik, még azok is sokféle homályba ütköznek s csak egyet éreznek, hógy itt is, ott is magyarok vannak. Egy nagy, gyarmatokkal felszerelt birodalom képe lehet tán csak oly bonyolult, mint a magyar nemzeté ma Közép-Európábaa. Prágából Brassóba, Bukarestből Szabadkára, Kolozsvárról Kassára* Debrecenből Pozsonyba, innen -onnan, mindenünnen magyar utazhat magyarhoz és ismeretle- nebbül nézhet egymás szemébe, mint a Londonban találkozó kanadai és indiai angol Közös ismertetőjelünk, hogy magyarul beszélünk s magyarul érzünk. De még Így Is nehéz lesz előre felállított szabály szerint „mérni" a magyart, Mert magyar az is. aki nem tudja, ki volt Kazinczy és mi az fkcs-ige. aki nem lesz tisztában Szent Istvánnal, a budapesti folyóiratokkal, a magyarországi társadalmi etikettel, vagy a vármegyerendszerrel. Magyarok, ne csodálkozzatok egymáson. Öregek, ha fiatalokkal beszélnek s mást hallanak, mint amit szeretnének. Egyik országbeli, ha más országbeli magyarral találkozol, ne tartsd kevésbbé jó magyarnak, aki más véleményen van mint te. Soha annyi ok és magyarázat nem volt arra, hogy többfélék legyünk. De soha annyi szükség sem, hogy ismerjük és megértsük egymást. Egy asszonynak gyermeke született Egy asszonynak gyermeke született. Sötét istálló mélyén reszketett az újszülött, a szalmán, kékre fagyva. Tövisből volt vetve a fejealja. Egy asszonynak gyermeke született. Alleluja! Hegyek és tengerek, királyi fők, boruljatok elébe! Csillag nyomán járuljatok eléje! Allelnja! A vér és kin között egy uj élet a földre költözött. Az anyja várta már. Az Isten Intett Nem történt több. Az Ur megszánt minket és ránk tekintett: Alleluja! Megreszketett az flr, szent lángok gyultak Betlehem körül Egy asszonynak gyermeke született s ö lett az Ige és a Szeretet ö lett az Ige és a Szeretet Alleluja! Hegyek és tengerek, királyi fők, boruljatok elébe! Csillag nyomán Járuljatok eléje! ASGUTHY ERZSÉBET.
