Prágai Magyar Hirlap, 1937. december (16. évfolyam, 274-297 / 4420-4443. szám)

1937-12-12 / 283. (4429.) szám

^Ra:<ai-MAG^ATtH!RLAr> Mire van szükségünk? Irta; Borsody István 1937 december 12, vasárnap. Jaross Andor ,,Szükség van-e náJiumlk Vásár­helyi Találkozóra?" című multvasámapi vezér­cikkében foglalkozott az erdélyi magyarság egységét manifesztáló találkozás szlovenszkói visszhangjával. kásában egymásimiel'llé áiüitbtta az erdélyi és a szlovenszkói magyarság társadalmi fejlődését, rámutatott a kétféle élet különbségei­re s arra a szinte hajszálponitossággal egyező konklúzióra, amire a szlovenszkói magyarság s most a. Vásárhelyi Találkozó kapósán az er­délyiek is ejutottak: ez a közös ideológia, amely a demokráciát, a nemzeti gondolatot, a keresz­tény erkölcsi felfogást és a szociális felelősséget vallja magáénak. Ezt hirdette a szlovenszkói ma­gyarság, mikor az egyesült párt keretében meg­teremtette poitikai egységét s ide torkollott két évtizedes tépelődés után az erdélyi magyarság is, miikor Vásárhelyt minden társadalmi ellentét fölött közös platformra ' helyezte a nemzeti létért folytatott küzdelem alapeiveit. Legföl­jebb a sorrendben lehet eltérés, ahogy Szloven- szkón, vagy Erdélyben ezeket az elveket leszö­gezték — irta Jaross Andor s biztos, hogy a sorrend itt nem jelent konfcurrenciát az elfoga­dott 'és helyesnek vélt elvek közt, ment egyik olyan fontos, mint a másik, csak a puszta „szö­vegezési" stílust, hiszen a négy gondolat szá­munkra egymás nélkül el se képzelhető, egy vo­nalban állnak és egyet jelentenek. És ha Jaross Andor leszögezte, hogy Szloven- szkón már élőbb eljutottunk e négyes elv meg­győződéséhez, biztos nem volt szavaiban kér­kedés, hogy „mi hamarabb tudtuk, mint ti", ha­nem csak örömet fedezett ki, miért ez az egye­zés egyben ellempróbája volt a mi gondolatme- netünknek is, hogy csak ilyen eszméken felépí­tett társadalom veheti fel eredményesen a küz­delmet a nemzetkisebbségi sors ezer megpróbál­tatásai között. S a cikk tanulságos következtetése az volt, hogy a Vásárhelyi Találkozó szlovenszkói re­zonanciája kicsit felületes lelkesedéssel gyújtot­ta meg az örömtüzeket, ha csak annyit tudott válaszolni, hogy „éljen Erdély!", előttünk a pél­da, hogy keli cselekedni, gondolkozni és talál­kozni, ha az örökös marakodás helyett minden erőnk latbavetésével erős magyarok akarunk maradni befelé 'és kifelé Tényleg, mikor Er­délyből meghozta a posta a Vásárhelyi Talál­kozó elveit, olyat rikoltottunk örömünkben, mintha soha nem hallott igazságokat hallanánk, pedig a megsziviélésre méltó szavakat már kiter­melte saját agyunk is, ilyen értelmezésre kész­tetett- a 'mii helyzetünk is, mert ha más ország­ban és más feltételek közt, de egyformán élünk és harcolunk, mi is „hősök vagyunk nehéz idő­ben", ahogy Tamási Áron szólította meg a Vá­sárhelyt eigybegyült magyar férfiakat. De mi, szlovenszkói magyar férfiak, úgy látszik, még benne állunk a magyar hibában, hogy kevés va­lóságérzékkel a kimondott szavak szárnyain szeretünk elrepülni, annyira, hogy e szárnya­lásban sokszor el is felejtjük, mi is volt az, amit kimondtunfc. így történt, hogy mikor saját sza­vunkat hatottuk viszont Erdély szájából, az volt az érzésünk, hogy újat hallunk . . . Mély- értelmű tanulság származik ebiből, hogy sza­vunkat ne értsük röpke szavaknak, hanem fo­gadalomnak, ami tettekre kötelez. Magyar nemzeti tulajdonságunk, hogy szeret­jük a szépen szálló szavakat, a retorika ná­lunk sok szépet termelt, de ugyanannyit ártott, mert eltávolította a valóságoktól. Sok eset kö­zül a Vásárhelyi Találkozó visszhangja szinte klasszikus példája ennek. De bizonyítja azt is, hogy Szovenszkón még mindig nagy a magyar hajlam, hogy az „ideológiai" megbesízéFjések­től, találkozásoktól vájunk mindent. A próféta- láz talán alábbhagyott, mert különösen ifjúsá­gunkat nézve, úgy érezzük, mintha kevesebbet „beszélne", mint régen, de nem lehet oly gyor­san 'kiirtani a puszta szavakba vetett hitet — erre most újabb bizonyítékot nyertünk. Még ma is lépten-nyomon beleesünk abba a hibába, hogy azt hisszük: össze kell ülni, meg kell beszélni, mert még nincsenek közös ideáljaink, közös él­veink, melyek szerint munkába állhatnánk. Azt hiszem, a magyar „tettiszony" mérge hat ránk, nem bírunk két szalmaszálat keresztbe tenni, de közben nagy tervek szóbeli kovácsolására mu­tatunk heroikus készséget. „Szóbeli" Vásárhelyi Találkozóra nálunk tényleg nincs szükség-, mert tudjuk, hogy elveink már vannak, ezeket min­denki elfogadhatja, most már „tettbeli" találko­zásra van szükség, vagy ahogy Jaross Andor irta, legföljebb arra, hogy megbeszéljük, mit kell (tennünk az elvek „szellemében". De mindenek előtt: tenni, cselekedni, dolgozni, „akcióba lép­ni" .. . — Nem szívesen idézem az olasz fasizmus közkedvelt jelszavát, mert nálunk a „fasizmus" vörös posztó sokak szemében, de pedig Giuseppe Mazzini szavait kell megszívlel- nünk: „Pensiero ed Azione" — Gondolat é$ Cselekvés: 'képzéljük el, amit akarunk és való­sítsuk meg! Az üres szócsépllés korszaka lejárt, S ha mindenáron az akar tetszeni nekünk, amit mások és távolban mondanak, a „cselek­vésire is kapunk elég’ tanácsot Erdélyből. Alb­recht Dezső vásárhelyi előadásában tisztáin ki­fejtette, hogy „nem intézményekben akarunk változást, hanem a szellemben". Igen, erre ne­künk is nagy szükségünk lesz: megfelelő szel­lemmel tölteni meg fennálló intézményeinket. Mert valahogy szívesen fogunk rá mindent az „intézmények' hiányaira, pedig azt hiszem, ike­retünk már van minden téren —1 gazdasági, kulturális, politikai életünkben, —* hogy legyen hová „belépnünk", ha dolgozni akarunk. Csak a minden realitástól elrugaszkodó ábrándker­getés, vagy a minden meglévőt szabotáló okve- tetlenkedés hitetheti el velünk, hogy semmink sincs, még minden kezdésre és alapvetésre vár, Amire szükségünk lesz: ez a fennálló munka- területek felfedezése, amihez nem is kei abnor­málisán éles szem, csak egy kis jóindulat és munikakedv. És realizmus. Ma szeretjük magun­kat „reális" magyaroknak nevezni s tény, hogy reálisak vagyunk, mert a hideg zuhanyok-soro­zata alatt, melyek fejünket érték, halottnak kel­lene lennünk, hogy föl ne ébredjünk a néveteg álmodozásból. De e „realizmus" nálunk szíve­sen kanyarodik kicsit egyoldalú tájak felé: pél­dául a „reális kritikára" veti magát. A „kriti­ka" tényleg reális dolog,, de egészen illuzórikus maradhat, ha szóbeli csepülés marad és nem váltja tettekre a „revideált álláspontokat". így Óriási választék! Legolcsóbb árak! Pausz T., KoSice • í Üveg — popcellán - villany csillárok! Modern képkeretezés, üvegezés MIIIBIllllllllölllllllllllinHHIIHIHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIlllllllllllinilllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllfilllllllllllllllllllllllllllilllllllllllllllll Telefon 2423 Alapítva 1833 M—WWW**—MMHWIWI III IMI .......... nem marad más hátra, mint az „önkritika" üd­vös hatása alatt rájönni a hibákra, tettekkel bi­zonyítani, hogy azokat kiirtottuk —, mert ha ezt meg ném tesszük, méltán kritizálhatnak azok, akik ma fenntartással, vagy mérni kétkedéssel fo­gadják a mai magyar fiatalság .kritikus maga­tartását". tt&n e&zct Irta: Neubauer Pál A ma krónikása, az újságíró ugyan mindent észrevesz és feljegyez, rendszerint azonban f(id­étlenül egymástól jegyzi fel azokat az esemé­nyeket, amelyek egy magasabb szempontból szer­vesen egymáshoz tartoznak; Ha összekapcsoljuk őket, sokkal érdekesebb ■éas tanulságosabb szín­ben tűnik fel a történés teljessége. Egy angol folyóirat a sokat kereső írók sta­tisztikáját közli. Azzal kapcsolatban teszi ezt, hogy nemrég meghalt Sir James Barrde, egy an­gol drámairó, akit az európai kontinensen alig ismertek és alig játszottak, de az angol nyelvte­rületen ő volt a sztár, az az iró, aki sokkal többet keresett darabjaival, mint a világhírű Shaw. „Peter Pan” oimü darabját négy évig megszakí­tás nélkül játszották & ilyen darabja több volt. Amikor meghalt, örököseinek 2A millió koronát hagyott'hátra, ami Angliában is hatalmas va­gyon. Az angol folyóirat éhez a következő adato­kat fűzi: Kipling 158.000, Dickens 80.000 fontot, Victor Hugó pedig 300.000 aranyfrankot hagyott hátra. Ebben az az érdekes és tanulságos, nogy ezek az írók — s mások, akik szintén mint gaz­dag emberek haltak meg — irodalmi és a költé­szet értelmében vett tiszta és értékes müveket al­kottak és nem tartoztak az üzleties Írók fajtájá­hoz, akik az üzletihez jobban értenek, mint az al­kotáshoz és ennek megfelelően hamarosan meg­gazdagodnak. Persze, ezekhez csak a tehetséges emberek tartoznak, akik tehetségüket aprópénz­re tudják felváltani. A zseni ellentétben áll a tehetséggel, telhetetlen önmagával és a világgal szemben és csak azt tudja produkálni, ami neki adatott s ezt is csak akkor, ha a belső kényszer­nek nem tnd ellentállni. Jegyezzük meg, hogy a zseni, a világ legna­gyobb üzleteinek a kreálója, sokkalta nagyobb üzleteket indít él, mint a világ leghatalmasabb tőkései vagy konszernjei, de a zseni úgyszólván váltót ad, amely a késő jövőre szól és látra be nem váltható. Plátóból, Kantból, Beetlhovénből, Shakespeareből és sok másból —* eltekintve at­tól, hogy rengeteg ember élt és él, — a szervezés alapján intézményeket alakítottak s egy-egy ilyen ember neve és müve elegendő ahoz, hogy az egész világot átfogó üzlet _ induljon meg, amely — mint számtalan példa igazolja — egy­re jobban virágzik. A tehetség a jelen kis üzlete, a zseni a jövő hatalmas vállalkozása. Itt kell hozzátenni azt, ami ezeket a statiszti­kai és életrajzi adatokat még érdekesebbé teszi. Néhány héttel ezelőtt egy párisi rendőrségi őr- szobába egy rongyokba burkolt, csontig-bőrig le­soványodott embert hoztak be, koldust, aki az­zal vádoltak, hogy lopott. A koldus azzal véde­kezett, hogy nem bírta tovább az éhezést, lopni kellett, mert éhenhalt volna. Orosz nemzetiségű volt, lelemdházban nevelkedett, senkije nem volt, vagy legalább is ezt vették ki belőle. Mikor útle­velét megvizsgálták, kiderült, hogy Jean Tolstoj névre van kiállítva s amikor a rendőrfelügyelő faggatni kezdte, a koldus elmondta, hogy a nagy Tolstoj Leó volt a nagyapja. Szülei nem törődtek vele, igy ketült lelenciházba és Párisban csak úgy tndott megélni, hogy emigránsok néha juttattak neki valamit,, különben rég elpusztult volna. Féléve sincs annak, hogy ugyancsak egy pári­si rendőrségi őrszobába egy éjjeli menedékhely­ről haldokolva be szállítottak egy koldust, egy öreg embert, akinek a testéről az utolsó ruha- foszlányok leszakadoztak. Nem tudták kilétét megállapítani, a végén azonban találtak, nála rongyos kabátja csücskébe bevarrva egy személy­azonossági írást, amelyből kiderült, hogy ez az örég koldus a nagy Augustie Rodin fia, azé a művészé, aki Michelangelo óta talán a legnagyobb szóbrásza volt a világnak. Ezt a két példát több megrázó esettel tetézhet­nénk, de elég ennyi is. A cikk elején azokról a művészekről volt szó, akik értették hozzá, hogy alkotásaik révén hatalmas vagyonra tegyenek szert. Itt az érem rná/sik oldala, csak észre kell venni, hogy ez a két krónika együvé tartozik. A zseni rendszerint semmit sem törődik a családjá­val, még a fiaival és a leányaival sem, ami ért­hető, mert minden erejét az életműve emészti fel. Azonfelül pedig a zseni leszármazottai rendsze­rint degénerált emberek, idegesek, megbízhatat­lanok, különcök, akik apjuktól mintha csupa rossz tulajdonságot örököltek volna. Ez alól a szabály alól alig van kivétel. Különösen kirívó Goethe esetében, de végig lehetne menni a nagy- emberek listáján, minden esetben ennek az iga­zolását találnék meg. A nagyemberek vagyonukat nem tudták meg­tartaná, alig öröklődött át valami az utódokra. Goethe nagy vagyon fölött rendelkezett, de ha­lála után alig néhány évvel nem volt belőle sem­mi. Schopenhauer apjától tekintélyes vagyont örökölt s mert anyja a weimari udvar környeze­tében nagy lábon élt, felmondta neki és az egész családnak a barátságot, kivette a maga jussát és egy nagy hamburgi cégnél jó kamatokra el­helyezte. Olaszországban tudta meg, hogy ez a cég tönkrement és vagyona veszélyben forog. Hazaérkezve azt is megtudta, hogy a cég csak néhány százalékot ajánl fel kiegvezésképen. Mig Schopenhauer nővére hamarosan elfogadta a kie­gyezést, a nagy filozófus minden gyakorlati gon­dolkozást megszégyenítő tárgyilagossággal leve­let intézett a céghez, visszautasítja a kiegyezést és Kant bölcseleté alapján bebizonyítja, hogy a cég fizetni fog. Megfordította a tézist s a szük­ségszerűből a fizetni tudásra következtetett, an­nak ellenére, hogy a cég fizetésképtelenséget je­lentett be. Ezt a logikát pontosan igazolták az események: Schopenhauer megkapta a pénzét, sőt még kamatos kamatot is fizettek neki. Mégis, amikor meghalt és szép vagyont hagyott hátra, rövid idő múlva nem maradt belőle semmi. Vi­szont a BrockhauÉwkiadó, aki Schopenhauer mü­veinek a kiadását csak úgy vállalta, ha a filozó­fus maga fizeti a költségeket és aki minden el-; s^molásnál kimutatta, hogy semmit sem tudott] eladni, Schopenhauer müvein már röviddel a fi- j lbzófus halála után óriási vagyont keresett. Ennyire szeszélyes és kié zárni thatatlan játékot üz a természet a zseni jelenségével: személyes vagyonából nem marad semmi, de szellemi alko­tása nemzetek ée az emberiség vagyonivá alakul át. Mégis megtörténik, hogy Tolstoj unokája és Rodin fia koldus, akit mint tolvajt szednek fel a párisi uccán vagy az éjjeli menedékhelyről hal­dokolva hozzák be a párisi őrszobába. A sárost ősz Szinyei Mer se Pál tájképeiben Irta: Szmre csányi Márta Sötéttékegü aranyősz '. ♦ . A derűsen méla, — mélán derűs szlovenszkói télelő Szinyei Pál fe- lejthetelen őszi tájképeit juttatja eszünkbe. Sem előtte, sem utána nem volt művészünk, aki a szlovenszkói, speciálisan a sárosi ősz mondhatat- lan báját, szinpompáját, egyénien megragadó, indérien szép tájait úgy tudja elénk varázsol­ni, érthetővé, kimondhatatlanul kedvessé tenni, mint ő. Biztos meglátása, csalhatatlan szín- és fornxaéxzéke, ihletett müvészlelke úgy vetítette elénk a jólismert tájakat, hogy képeinek hatása ragyogó álomképként marad telkünkben. Majd­nem igazibb ősz az Szinyei Pál „őszi táj “-a, „Okuli“~ja, „Mondái tájképe-e és többi, őszi derűt sugárzó remekműve, mint a természet való­ságos őszideje. Szinyei-Merse Pál nyári tájképei, tohzódőan sugárzó szinözönben talán még jel­lemzőbb kifejezői az ő művészetének, A „Szi­nyei ege" talán a legmegragadóbb. Álomkék, sugárzó égmező, lehelletkönnyü felhő dudorokkal, más művésznél egyénibb, sajátosabb levegős, mennyei távlatokkal. „Szinyei ege" oly egyedüli, különleges, hogy példakép idézhető az a kedves eset, mikor egy amerikai vendég, elsőizben be­lépve egy rokoni ház szalonjába, rápillantott egy családi arcképre, melyet életében először látott és lelkesedve felkiáltott: „Ugy-e, Szinyei- kép?" A női arckép hátterét csakugyan Szinyei festette. Alig tenyérnyi kék égfolt, csodálatos, csak Sárosban látható, mesebeli felhőfoszlányok­kal. Pici tükörképe egy nagy művész leikének, — mégis azonnal felismerhető, Sáros természeti szépségeinek első igazi felfedezője volt Szinyei- Merse Pál. Mi sárosiak, mindig rajongtunk szü- kebb hazánkért, de Szinyei Pál zsenije kellett hozzá, hogy büszkék is legyünk szépségeire, — sőt a legszebb kis földdarabnak tartsuk az egész világon. Nehéz volna kikutatni, mi váltotta ki Szinyei Pálból ragyogó tehetségét, hogyan fejlő­dött ki benne. De aligha véletlen, hogy épp Sá­ros termelte ki ezt a festő-zsenit, a világ egyik legnevesebb plain-air tájképfestőjét Van valami Sáros levegőjében, egében, hegyeiben, komor, ünnepélyes erdeiben, sajátosan üde rétjeiben, ami megfogja az embert, bűvöletbe ejti, termé­szetrajongóvá teszi. Neves turisták, híres uta­zók, nagy vadászok mindig voltak Sárosban, — Szinyei Pálból Sáros varázslatos atmoszférája művészt teremtett Bizonyára már századokkal előtte volt családjában valaki, akiben kigyulladt az „isteni szikra", — nemzedékeken keresztül lappangva égett tovább, mig hatalmas lángra lobbant Szinyei Pálban. A család egyik kedvelt tagja, egy korai nagy­bácsi, ügyesen festegetett, korának, a XIX. szá­zad elejének ismert modorában. Csinos akvarell- jeit kedves emlékként őrzi a család ma is. Ami a derűs, gondtalan, kirándulások, kocsizások, vadászatok és más, a természetadta gyönyörű­séget nyújtó, falusi életet élő nagybácsi lelkében csak gyenge lángocskával égett, — egy századot bevilágító fényességgé lett a késői utódban, — akinek élete első pillantása a sárosi mélykék ég­re, habkönnyű bárányfelhőkre mosolygott tói. A jemyei ősi park földiglombos gesztenyefái, pi- pacshimes búzatáblák, aranytallérokat susogva pergető nyirfaerdők elragadó miliőjében nevelke­dett, állandó, közvetlen kapcsolatban a drága, szabad természettel. Merészség volna azt állí­tani, hogy ha nem Sáros szülötte volna, nem lett ■volna nagy festő Szinyei Pálból. Azonban bizo­nyos, hogy Sáros különleges atmoszférája, sajá­té szépségei, bája, kedvessége mindennél erő­sebb hatással voltak zsenije fejlődésére. Minden ersetvonása, felejthetetlen alkotásainak minden ngyogó színfoltja szükebb hazája iránti forró sxeretetét sugározza. Szinyei Pál halhatatlan, crökbecsü müveivel világhíressé tett egy kicsi fiilddarabot. Az ő müveinek boldog tulajdonosai­ra a sárosi ég derűje mosolyog a tavasz, a nyár, az aranyló ősz pompázó színeiben ragyogó, — álomszép táj fölött, — eszményített tökéletes­ségben, egy nagy művész jóvoltából. Az ősz pa­zar szinpompában tündökük előttünk a sötétkék ég boltive alatt, — de kihullott mór az ecset a művész kezéből, akinek ihletett alkotó szelleme lerögzítette, érthetővé, a valóságnál valódibbá varázsolta számunkra a sárosi ősz titokzatos szépségeit r (1937 november) Mk f^l Jk r\LJ|£ krém és szappan garantáltan ártalmatlan és a legjobb arcápoló szer. mely már egy tégely használata után eltünteti a szépiákét, májfoltokat, pattanásokat és megfiatalítja, felüditi az arcot. A bársonyos, puha arcbőr titka a friss ARÍADNE krém és szappan. — Gyártja és postán naponta friss szállítmányokat küld: Ph. Mr, Vasskó Gyula - gyógyszerész — ARIADNE chemial és koz metlkal laboratóriuma, PraSov, Masarykova ul. 81, Telefon 280. Postacsekk- kontó száma: Práha 82.156. — Kérje minden gyógyszertárban és drogériábanl

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom