Prágai Magyar Hirlap, 1937. október (16. évfolyam, 224-249 / 4370-4395. szám)
1937-10-31 / 249. (4395.) szám
^saom-Mao^arhirlap 1937 október 31, vasárnap. Farkas István: FÉNYKÉPEK C X 3. Idegenek jöttek, mentek, némelyikük csodálkozva állt meg, aztán tovább ment a maga utján. Visszakerült, a kísérő temetőor is, leült a szomszédos padra és mesélni kezdett a régi Pécsről, ahol kora tavasszal fehér köntösbe öltöztek a mandulafák és a madarak is korábban jöttek vissza. Mesélt idegenekről, akik itt pihennek a temetőben, de akikhez nekem kevés a közöm, mesélt magáról, a családjáról, de én csak a beszéd zsongását értettem, mert a szivem másfelé volt elfoglalva. Aztán besiettem a városba, első utam az Ir- galmasok templomához vezetett, ahová Ő minden reggel bejárt egy miatyánkra, mielőtt a hivatalába ment volna. Megkerestem a törvényszéket is, azt az egyemeletes szárnyat, amely az ő rezidenciája volt, elsiettem a fényben ragyogó, négyíomyu székesegyházba, ahová ünnepi misékre együtt jártunk. Aztán már vakon vitt az utam régen járt, de mindig ismerősnek maradt uccákon át a Kaposvári-uccába, a régi házig, mely előtt összeborulnak a fák, s ahová már a Mecsek dús levegője szokott lefelé csorogni. Emlékeket kerestem mindenben és mindenhol, ami reá emlékeztessen s egyszerre csak hallom, amint jönnek a vonattól nagyfiúvá cseperedett báíyámNe higyjétek, hogy valami újabb kormányozható léghajó vagy egy modem harcirepülőgép nevét írtam le, ó, ne gondoljátok. Egy elhagyott, magában álló sir neve ez a pécsi köztemetőben, immár vagy ötvenkétezer lakóval egyetemben, az édesapám sírja. Két esztendővel ezelőtt megengedte a sors, hogy újra meglátogassam. Huszonkét év óta nem láttuk egymást s csak a temetési menetre emlékeztem, amint csepergő espben, borús, októberi napon gyalog ballagok az édesapám koporsója után. Oh, hányszor álmodtam még vele, amint kikelt a bronzkoporsóból s ugyanabban a fekete ruhában, amelyikben eltemették, hozzám jött, megfogta a kezem s vitt magával a Mecsekre napsugaras ünnepdéluíánokon.. Aztán elmaradtak az álmok, de amikor ezerkiíencszáztizben, egészen kisdiák koromban először olvastam Adyíől A proletár fiú versét, szinte boldog örömmel mondogattam: „Az én apámnál nincs jobb ember, nincs, nincs sehol." Az én apám nem a gazdagoknak, hanem a hivatalának volt a foglya. Az vitte a sírba, mert betegen is bement a hivatalába, csak azért, hogy egy telekkönyvet nem találtak meg s nem tudta megállni, hogy a vezetése alatt álló hivatalban rendetlenség legyen. Még nem volt negyvenhárom éves, amikor eltemettük, szép, fekete haja akkor kezdett deresedni, beszédes, két szeme még fiatalos tűzben ragyogott s az édesanyám is innen volt még a negyvenen, viruló, szőke fiatalasszony. Mondom, két éve már, hogy meglátogattam őt a roppant temetőben. Gyönyörű szép november elseje volt, a vonatok ontották a kegyeletes látogatókat, a Mecsek tavaszi pompában tündökölt, az utak tele voltak emberrel és virággal s amint mentem a hosszú, szinte végtelennek tetsző utón a temető felé, egyszerre sírtam és nevettem. Kezemben két szál el nem hervadt, csodálatosan üdén maradt virág, egyiket a lányom, másikat a fiam tépte kisded kertünkből az ismeretlen nagyapának. Ezzel a két virággal és mindig tisztán maradt gyermekded szivemmel mentem az ember- áradatban, lovasrendőrök figyelmeztettek a rendre s én csak mentem, mentem, míg oda nem értem a temető irodájáig. Kérdezem a tisztviselőtől remegő, idegen hangon: — Hol fekszik az én édesapám? Az néz rám értelmetlenül s hivatalos udvariassággal kérdi: — Kihez van szerencsém? Kit tetszik keresni? Hát persze, ez a tisztviselő velem együtt gyermek volt még akkor s ide naponta érkeznek örök szállásra az újabb vendégek, ki is tudná mindenkinek a nevét számon tartani. Ez kegyelmes volt, amaz méltóságos, de az én apám csak tekintetes volt s még a cseléd sem szólíthatta nagyságos urnák. Félve mondom a nevet, mintha már ismeretlen lenné: — Farkas István, A falak visszhangozzák a szavamat, mintha csodálkozva kérdeznék: — Mit akarsz te itt, ifjabb Farkas István? — Október 5 — mondja a tisztviselő. — Farkas István munkás. Oh, hogy éppen azokban a napokban halt meg egy fizikai munkás is, aki ugyanazt a szépen csengő magyar nevet viselte. De szelíden tiltakozom s mondom: — Az én apám vezető telekkönyvvezető volt s hetedikén halt meg, az aradi vértanuk után . ♦. — Igen — mondja a tisztviselő, aki belefáradt a magyarázásba, mert legalább ezren keresték már régi sírjukat s odaszól a szolgának: — Mutassa meg a C X 3-atI C X 3. Remegve ás aggodalommal telve megyek a temetőőr után, aki fürgén lépdel a sovány borravalókért s talán maga is más temetőbe szeretne menni. Már ott vagyunk a C parcellánál, a nagyságos halottak során, befordulunk a tizedik uccába, látom a harmadik sírt s lábam mintha gyökeret verne, szememből patakzik a könny s úgy rebegem: — Édesapám, édesapám... A temető kupolás templomában éppen akkor kondul meg sikongva, kiáltva, híva a harangszó, A tujabokrok erdővé nőttek, de a deszkakerítés még épségben maradt, A keresztet elvitte az idő, de az én apám nyugszik a tujafák alatt, érzem, hogy halott szive erőt feszítve feldobog, s a legszebb férfi, a legtökéletesebb ember, aki ajkán az én nevemmel halt meg, most beszélni szeretne velem* Nevessetek ki, mondjatok akármit, de én késő estig, kapuzárásig beszélgettem halott apámmal. Elmeséltem neki egész életemet, együtt sirattuk nevünket viselő nagyobbik fiamat, akivel néhanapján találkozik fent a mennyországban. Meséltem fehérhaju édesanyámról, aki keserves özvegyi sorsban mégis felnevelt minket, meséltem feleségemről, aki misét szokott mondatni érte, meséltem két élő gyermekemről, akik mindennap hűségesen imádkoznak érte, A két szál virág ott feküdt a gyertyák között. A koszorút is félve tettem melléjük, nehogy a virágok fénye elhamvadjon. Az én gyermekeim olyan tisztelettel ejtik ki megnalt nagyapjuk nevét, hogy azért maradtak üdék a virágok, Szeredai-Gruber Károly: OKTÓBERVÉGI VASÁRNAP Októbervégi, nyomasztó vasárnap. Halottak napja áll már küszöbön. Kutatgatom, az álmok merre járnák És merre száll az ölelő öröm. Ó, messze mentem, amióta nyár volt És mélyre néz két könnyező szemem. Megroggyant lábam ingoványbán gázolt És társam lett a vérző gyötrelem. Most hideg szél fuj bús melódiákat S fehér virágzás kél a sírokon. Köszöntgetem az esőverte fákat S köszöntlek Ősz, te gyászruhás rokon! Testvérem mind, mi hull és halni készül, A sápadt nap, a sárguló levél, Az ázott föld, mely zord ködökbe szédül S az erdő, mely kifosztva feketéi. Halk elomlással, zokogón borul le Szivem a nagy elmúlás zsámolyán. Sajgó sebekre bűvös balzsam hull-e A, legutolsó elmenés után? Hiszem: pihenni édes és megváltó, örök titok és örök csend ölén, — A szenvedő, a pusztában kiáltó Csak az, ki él, csak én vagyok, csak én. Ó, ritka kegy rózsák közt búcsút venni; A bánat súlyos, éjsötét palást. Szebb izzó fényben ablakunk betenni S nem látni meg az őszi hervadást. Ma bús az est, ma mélyek a talányok S megsimogatnak lágy szellemkezek . . . Köszöntlek mind, holt ifjak, szűz leányok, Örök tavasz ti, szent nagy gyermekek. A jubiláló Dohnányi pozsonyi fiatalsága Aixinger László érdekes visszaemlékezése a pozsonyi katolikus gimnázium világhíressé vált tanulójáról ■ ■ POZSONY. — A magyar zenevilág most ünnepli Dohnányi Ernőt, aki a nyáron lett 60 éves. Dohnányi Ernő Pozsonyban született, ott járt a volt királyi katolikus főgimnáziumba és annak elvégzése után csakhamar egyik csillagává lett a magyar zenei életnek. Adatokat kívántunk pozsonyi éveiről közölni s ezért dr. Aixinger Lászlóhoz, a pozsonyi gimnázium egyik volt taunló- jához fordultunk, aki a következőket mondotta el Dohnányi Ernőről. — Szívesen elevenítem fel néhány emlékemet Dohnányi Ernőről. Ezek az emlékek tulajdonképpen az azóta megszűnt pozsonyi királyi katolikus főgimnáziumhoz fűződnek és csak kisebb, szerény mozaikköyeket jelentenek a Dohnányi Ernő életének folyamatáról egybeállitható képhez. — Dohnányi Ernőt mint elsőosztályu gimnazistát láttam meg először 1893-ban. Tagja voltam a gimnázium énekkarának, amelyet Dohnányi Frigyes, Ernőnek édesatyja, tanított be és mint énekes a miséken fent lehettem a kóruson. Akkoriban a gimnázium még a Klarisszák kolostorában működött, amely ma az egyetemi könyvtár épülete és a Klarisszák templomában voltak vasárnaponként a gimnazisták énekes miséi, amelyeket a hittanár mondott gimnazisták ministrálása mellett. A templom régi orgonáján a miséken Dohnányi Ernő szokott játszani. Ugyanebben az 'évben megtanultuk Dohnányi Ernő zenés és énekes miséjét, melyet édesatyja dirigált és én ebben — most már mosolyogva mondom ezt — a szopránszólókat énekeltem. Utódom ezen a téren Fattinger Sándor lett. A tenorszólamnak egyik erőssége Förster Viktor volt. — A templom orgonája már nagyon elkopott, ezért újat akart építtetni a gimnázium. A szükséges engedélyek megszerzése után gyűjtés indult meg és 1894 májusában a gimnázium ifjúsága a-megyeháza nagytermében hangversenyt : adott. Ezen Dohnányi Ernő három, számban is [szerepelt. Kisérte Umlauff Szigfrid és Ludwig Gottfrid hegedüjátékát, önálló számáoan pedig saját szerzeményét, a Romanze-t játszotta, utána pedig Liszt Rákóczi-indulóját. Az orgonára szükséges pénz csakhamar egybegyült és 1895 szeptemberében a Veni Sancté-n már az uj orgona zugott-bugott. 1894-ben tette le az érettségit Dohnányi Ernő, bene maturus lett. Osztályfőnöke dr. Schönwitzky Bertalan, a gimnázium igazgatója akkor Pírchala Imre, főigazgatója Wiedermann Károly volt. Maturáns társai közül egyedül Benke Nándorról tudok, aki jelenleg Brünnben a legfelső bíróságon működik. 1894-ben adta ki Dohnányi Frigyes „Pansteno- graiphia, minden nyelven alkalmazható gyorsírás kézikönyve" című müvének harmadik kiadását. Dohnányi Frigyes ugyanis, akiről legutóbb dr. Kumlik Emil irt kitűnő életrajzot, bár a fizika és matematika volt a szakmája, a gyorsírás terén úttörő volt panstenograifiájávall. Mint kitűnő zenész is nevet szerzett magának és nem egyedül a zenepedagógia terén is ért el elismerésre méltó eredményeket, hanem kivált mint csellista is. A zenei vénát tőle örökölte Ernő fia és elsőrangúan zongorázott Mária leánya is, akit a pozsonyi származású dr. Kováts Ferenc, jelenleg szegedi egyetemi tanár vett nőül. Dohnányi Frigyest, aki egyik legkedvesebb tanárunk volt, műveltsége és sokoldalúsága mellett végtelen szerénység jellemezte. Saját magáról nem szívesen beszélt, de fia sikereiről sem, pedig mi — a tanítványai — elég gyakran 'kérdezősködtünk fiáról, amikor annak hírneve egyre terjedt. De ha fel is csillogott ilyenkor szeme, sietve mondotta: Erről nem beszélek. — Dohnányi Ernő az érettségi letételekor még csak 17 éves volt. Pozsonyban már előbb is felismerték zsenialitását. Nem egy hangversenyen szerepelt. Mint egész kis fiú lépett fel először nyilvánosan a megyeházán jótékonycélu hangversenyen. Mint nekem mesélték, akkor a zongora pedáljára külön szerkezetet kellett ráilleszteni, hogy igy érje el lába a pedált, — Ha nem is tartozik szorosan tárgyamhoz, meg kell említenem, hogy Dohnányi Ernőnek a gimnáziumból való távozása után csakhamar Bartók Béla lett utódja az orgonán, Bartók 1893- tó! 1899-ben letett érettségi vizsgájáig — szintén bene maturus volt — járt a pozsonyi gimnáziumba. Amikor Bartók kikerült a gimnáziumból, Albrecht Sándor lett a gimnázium orgonistája. — Dohnányiék a gimnáziummal szemben laktak a Klarissza-uccában és Dohnányi Ernő játéka gyakran hallatszott ki az uccára, ahol csodálkozva állottak meg a járókelők és gyönyörködtek az Isten adta művész nagyszerű játékában. Dohnányi pályája elején lobogó fürtü fejének temperamentumos mozgásával kisérte játékát. Fiatalos tüze sokszor elragadta, de ez csak még rokonszenvesebbé tette mindenki előtt, mert őszintén olyannak mutatkozott, mint amilyen. Egyébként a fiatal Dohnányi csupa-szlv ember volt — úgy tudom, a mai is az — a társaságban víg és kedélyes: megértő, önzetlen barát. Szerette is minden osztálytársa. Amikor a világháború után 1922 májusában ismét eljött Pozsonyba, műsorát tisztán Beethoven müveiből állította egybe. Minden póztól mentes, nemes egyszerűség jellemezte ekkor átszellemült játékát, amelynek élvezése élményt jelentett, mindannyiunknak, akik ott voltunk ezen a hangversenyén. 1922-ben is jubileumot ült Dohnányi Ernő, akkor volt 25 éve annak, hogy elvégezte a zeneakadémiát, amivel kapcsolatban Budapesten melegen ünnepelték. — Ha Pozsonyban most már egyre kisebb lesz az a kör, amely Dohnányi Ernő itteni éveinek tanúja volt, azért nem feledkezünk meg sohasem arról, hogy ő városunknak szülöttje. Itt a Szent András-temetőben pihennek édesatyjának hamvai is. Ha meg is szűnt a katolikus gimnázium, azért nyilvántartjuk annak hírnevessé vált volt tanulói között Dohnányi Ernőt, aki lélekben fiatal maradt és ezért, ha el is szakadt Pozsonytól, bizonyára ma is szeretettel gondol vissza Pozsonyra és nem feledkezik meg fiatalsága sok szép itteni emlékéről... A tn&aiééU&2! A magyar nyelvről ismeretes, hogy a világ legszebb és legdallamosabb hangzásn, legkifeje- zésteljesebb nyelveinek egyike. Ez a magyar nyelv, a mi édes magyar nyelvünk veszélyben forog. A mai zilált és törtető életmód nyomán sokhelyütt tapasztalható nyelvünk elparlagosi- tása. A magánéletben, a sajtóban, az üzleti forgalomban, a levelezésben oly idegenszerü vagy helyt nem álló kifejezések, mondat- és szórendalkotások szerepelnek, amelyek alkalmasak arra, — különösen az uj nemzedék körében — hogy nyelvünk tisztaságát elhomályosítsák, kifejező készségét pedig kétségbe vonják. Nemzeti érdekünk, hogy ragaszkodjunk a tiszta és helyes magyar nyelvezethez. Ezúton kérjük a magyar sajtót, amely mindenkor zászlóvivője volt a magyar kultúrának és haladásnak, hogy hasson oda, hogy nyelvünk ériékeit épségben és tisztaságban tartsuk meg a jövőnek! A SzMKE pozsonyi titkársága. mai, aki még Sopronban maradt befejezni a tanévet s hallom édesapám kedves hangját: — Itthon vagyunk, itt lakunk, kisfiam ... Édesanyám örvendező szavát is hallom, amint elébükszalad a lépcsőházba s én egyszerre kapaszkodom az apám és a bátyám nyakába. Majd Péter-Pál napja van, a székesegyház öreg harangja mormolva kondul ezen az ünnepi estén, az egész várost betölti a fenségesen döbbent, nagy némaság, amelyből csak a zugó ha- ang kedveskedő, intő mély szava világlik ki, mint éjjeli erdőből a fényt jelző szentjánosbogár, Édesapám hangját hallom, amint az iskolába bocsát: — Jó légy, kisfiam!!! Igen, igyekeztem mindig jó lenni, mondtam a sírjánál, jó és magyar maradtam. Ő onnan még Szegedre készült, mert a legmagyarabb városban szeretett volna meghalni, mi messze elkerültünk ennan, hazajöttünk a hegyek országába, ahonnan valamikor elindultunk , . , C. X 3. Mindenkinek van valahol egy kedves sírja, amelyet mindszentek napján legalább lélekben felkeres. Én tizenkét éve járok egy elhagyott sirhoz, amelyet nem látogat meg sem rokon, sem barát s azon gyújtom meg gyermekeimmel együtt az emlékezés lángjait. Az idén már öten megyünk a temetőbe, kicsike, feketeha- jn lányom, aki a nagyapjára ütött, (legalább is i y szoktuk mondani éjszakánként, amikor mellette virrasztunk s boldog örömmel fedezzük fel a parányi jószágban a hasonlatosságot) először jön vélünk a temetőbe. Vájjon a rideg szám mindig szivünkben élő lakója megérzi-e, hogy három élő unokája ott lesz vele ezen az estén? Engem mindig szeretett az Isten, s tudom, érzem, hogy ő is megérzi.
