Prágai Magyar Hirlap, 1937. október (16. évfolyam, 224-249 / 4370-4395. szám)
1937-10-24 / 244. (4390.) szám
6 a ,,Szép Szó" köréből meglátogatták a délszlo- venszkói magyarokat és Prágát; közeledtek, hidat vertek, a kölcsönös ismerkedést szolgálták, — ahogy mondani szokás, vagyis röviden: Budapestről elutaztak a szomszéd ország fővárosába, Prágába. A „közeledés" jegyében keltek útra, e szép szó jegyében, amit annyit hangoztatnak világszerte s ami bennünket egész közelről érdekel: a Dunamedencében is. Természetes tehát, hogy a „közeledő“ budapesti írók útjához mi is hozzá kívánunk szólni. Mindjárt a közeledés lényegére tapintva, -meg szeretnénk jegyezni, hogy nagyon nagyra becsüljük ezeket az úgynevezett „személyes érintkezéseket", aminek nyomán a „Szép Szó“ írói is haladtak. Viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy akár ha milliók is barátságosan fogják rázni egymás kezét határról innen és határról túl, az országok közt, sajnos, még továbbra is maradhat minden a régiben, mert végeredményben „magasabb“ szempontok döntik el a kérdést, ezért: „magán“-erőlködéseknek csak akkor lehet komoly és tartós haszna, ha hozzá társul a „hivatalos“ megértés is. Ezt csak úgy közbe- vetöleg mondtuk el, hogy kicsit hozzájáruljunk a „közeledés“ fogalmának tisztázásához. Mert erről sok szó esik, de maga a fogalom, sőt a gyakorlat is elég zavaros. Ami bennünket, csehszlovákiai magyarokat illet, nekünk a közeledés nem esik nehezünkre. Hiszen nemzeti életünk természetes törvényei követelik, hogy ne legyenek kényszerű gátak magyar és magyar közt, mi kapva-kapunk minden alkalmon, hogy minél többet ismerjünk meg a magyar kultúrából és szellemből, aminek mindenkire kötelező központja Budapest. A „Szép Szó“ íróit is örömmel hallgattuk meg Prágában, ha nem is értünk egyet minden véleményükkel. De magyar családunkon belül szívesen hallgatunk meg mindenkit, sok belső problémánk van, ■minden őszinte szó, ha egymásnak ellentmondó is, csak javunkat szolgálhatja. A „Szép Szó“ írói „baloldaliak". Baloldali magyar kör, a prágai „Petőfi Sándor-kör" látta őket vendégül s cseh részről is a baloldal fogadta őket: a „Pfi- tohínost". De az üdvözlő szavakra maguk a budapesti írók jelentették ki, hogy igaz, odahaza Budapesten „ellenzéknek" számítanak, de itt Csehszlovákiában, mikor a magyarokhoz jönnek látogatóba, nem „ellenzékiségükkel kopogtatnak, hanem magyarságukkal. Ezt jó lesz többször megjegyezni, mert kár lenne, ha ezek után valaki még azt szeretné hirdetni, hogy a „baloldala megfelelő alap arra, hogy határon inneni és túli magyarok egymással érintkezzenek. Nem, csak egyetlen érintkezési plattform létezik: a minden ellentétet eltüntető becsületes magyar érzés. A kölcsönös érintkezés és közeledés nem sajátítható ki a „baloldal" részére, ez ellen maguk a „baloldali" budapesti „Szép Szó" írói tiltakoztak. De még inkább ki kell emelni ezt a megjegyzést a csehek felé. Mert a szívélyes fogadtatás, amiben cseh részről a budapesti Íróknak Prágában részük volt, a cseh baloldal szívélyessége volt. Azt hiszem, kézenfekvő a következtetés, hogy a cseh baloldalnak elsősorban az volt kedves a „Szép Sző“ Íróiban, hogy baloldaliak. A csehek előtt, sajnos, nem is hangzott el a vallomás: hogy a „Szép Szó" itt Csehszlovákiában elsősorban magyar. A „Pritomnost"-klubban tartott német- és francianyelvü előadások annál inkább kidomborították, hogy a „Szép Szó" irói mennyiben foglalnak el ellenzéki álláspontot Magyarországon. Pedig a házigondokkal való kicsomagolás helyett üt különösen szükség lett volna arra, hogy a „Szép Szó“ írói minden félreértést elkerülően kijelentsék, hogy ők (csakúgy mint minden más irodalmi kör, amelyek iránt a ,,Pritomnost" nem nyilváníthatta volna szimpátiáit) a magyarság szellemi és kulturális egységéért. szállnak síkra. Mert a „Pritomnost" úgy ünnepelte a „Szép Szó" íróit, mint a humanizmus és demokrácia magyar bajnokait — és a „Szép Szó“ irói hagyták is, hogy üyen címen ünnepeljék őket. mintha ők lennének a magyar demokrácia és humanizmus egyedüli letéteményesei. Nagy hiba lenne, ha most a „Pritomnost" nyilván jóakarata rendezéséről az szivárogna ki a cseh köztudatba, hogy a „Szép Szó“ irói köre képviseli egyedül Magyarországon a humanizmust és demokráciát. De még nagyobb hiba lenne, hu egyáltalán az úgynevezett kölcsönös közeledés Budapest és Prága között ilyen „baloldali" síkra tolódna és a. cseh körök azt, hinnék, hogy az érintkezés előfeltétele csak az a demokrácia és humanizmus lehet, amit a baloldal hirdet. A közeledésnek nem az „oldalak", hanem a nemzettől nemzetig érő független belátás jegyében kell megszületni. Még a demokrácia és humanizmus hangoztatását sem tartjuk nagyon szerencsés jogásziak, mert ha ettől tesszük függővé a megértést, könnyen kútba eshetünk, ha történetesen nem értjük meg egymás demokráciáját és egymás humanizmusát. Általában minél kevesebb jelszóhoz kellene kötnünk magunkat, mert ma a betüszerint egyező jelszavak harcolnak egymás ellen. Maga a közös jelszó, sajnos, kevés♦ Mert Hitler békét akar, Roosevelt békét akar, Stalin békét akar, Mussolini békét akar — és még mindig nincs béke. BORSqpy ISTI A\. ^i^<^AYag^rhirTíAí> 1937 október 24, vasárnap* Irta: Htmgaricus Viaíor CAPRI, 1937 október elején. A Piccola Marina tengerbe meredő cikk-cak- kos sziklatömbjén háromnegyedre meztelenitett testek barnára sült gyűjteménye nyúlik el gondtalan össze-visszaságban. — Hello! — veti oda egy gilisztavékonyságu angol a strandsziget legszebb olasz asszonyának, — s máris a gyönyörű test mellé kuporodik. Mellettünk csomó német lány caprii ifjoncokkal hancuroz. Hallják, de ügyet sem vetnek két szigorú nézésű hölgy epés megjegyzéseire. Pesti szó keveredik a nemzetközi társaság dolce farmién tje közé: — Láttátok? — a spanyol nő megint a dán fiúval flörtölt odaát, — a három angol a bécsi lányokkal tűnt el a sziklák mögött, — a magyar mágnásgyerek mindig a szemtelen amerikai lánynak csapja a szelet, — nézzétek, a görög fiú modellt áll a német szobrásznőnek... őszi. tavasz, flört, erotika, üres szerelem, — susogó, sóhajtos semmitevés, — alig hiszem, hogy regényét erre a Caprira építette volna az író. Az élet mindent átformál, elsznobbosit. A Szépséget álarcokkal, a Békét újfajta repülőgépekkel, gázmaszkokkal látja el, — miért maradjon Capri is a régi szüztiszta Oázis? Frázis a romantika, limonádé a poézis,' S. Michel is csak papírra vetett regény, — féligazság, mint annyi más. Előre rendeli lakosztályát, s külön fürdőszobát kér az angol, s gazdag amerikai, — a német kialkudja az udvari szobát, — a menekült spanyol grand első héten Hotel Morgano- ban, később egy olcsó panzióban, végül Nápolyban hónapos butorozottban búvik meg. Csak a tenger, a virágos levegő, a csókos napsütés a régi, szinte tulkonzervativ. Rendelésre sem változik, — ezért szeretik az angolok, kritizálja állandóan a német, s tódul feléje az egész világ. Capri divatban van. — Speciálisan érzéki atmoszférája miatt, — próbálja magyarázni amerikai asszonyismerősöm. — Ám, miért éppen Caprira, éppen Úgy vonatkoztathatnánk mindezt a párisi luxusszállodák, a londoni night clubok, a római diplomatatársaság, Bécs, Berlin, Budapest szövevényes társaséletére, — ide már csak menekszik, s mint bőröndjein a kopott hotelvignettákat, cipeli, hozza magával nagyvilági élete erotikafoszlányait az enervált globetrotter. S a sok ringy- rongyból itt megint biborpalástot szab testére a csendes unalom, a lepihent vágy, a negyvenéves asszony szerelmével friss erőre lobbant nyárvégi ősz. — Ez az! — őszvégi nyár, — hat hétre prolongálva. Amit Svájc, a tiroli alpok, Salzburg esős augusztusa elrontott, pocsékká tett, a nápolyi öböl szeptembervégi kánikulája e nemzetközi társaság őszi műsorában ismét egyensúlyba hoz, rendbe igazit. Londonban már cobolyprém-bundájába burkolózva siet a Savoy jóltemperált éttermébe a társaságbeli Lady, — Capri vegyes lármától zsongó híres Piazzáján shot-ba öltözött, sötét- hátú asszonyok tarka sokasága préselődik a kávéházak uccára kirakott sürü széksorai közé. A városháza toronyóráján éjfélfelé cammog az óriás óramutató s a messze mélységben sötétlő tenger felől csak ép hogy fel-fellopakodik az afrikai partokról idáig kergetett tropikus szél. Capri divatos terén zsúfoltan fülledt a levegő. Bolondok az emberek. A hüs tengeri terraszo- kon alig lézeng néhány romantikus hajlamú lény, a házak négyszögébe zárt Piazzán fél Capri kapkod levegő, s egy-egy orangeád után. Mussolini és Hitler nagy izgalommal várt szónoklatait is a Piazza kávéházterraszairól hallgatta Capri nemzetközi közönsége. A tér szabadon maradt részén a sziget bennszülött lakossága, s a szállodák szabadságolt személyzete, portások, pikkolók, szobaasszonyok szorongtak fulladásig. A városház középső ablakának párkányára rádiószekrényt raktak ki. Az ünnepi beszédek Kovács Péter mindig szigorúan alávetette magát az I illendőség parancsainak, de ezúttal gátjáttépett indulattal markolta föl a szalvétáját és a tányérja mellé huppantotta: — De most aztán elég legyen a nyulból, azt mondom. ( A felesége ijedt szemekkel nézett rá: — Péter... , ! — Semmi Péter. Torkig vagyok, érti? Hétfőn nyúl volt, kedden nyúl volt, szerdán nyúl volt. Megettem. Meg, mert nálam türelmesebb ember nincs a föld kerekén. Megettem azt a nyulat levesnek, spékeltnek, pörköltnek, hétfőn ízlett, kedden szenvedtem, szerdán lázadozva gyűrtem le, de ma, érti, ma, csütörtökön, már fütyülök erre a citromos nyulra. — Én tehetek róla? Ha egyszer Berci bácsi minden hétfőn meglep bennünket. — Ki kell vágni azt a nyulat, mint a huszonegyet. Vagy elajándékozni, a vicinek, akárkinek, mit tudom én. — No hiszen, hogy kész legyen az aprehenzió. Micsoda botrány lenne, ha megtudnák. —’ Már pedig én nem vagyok hajlandó tovább tűrni ennek a vén, cirmosbajszu nimródnak a terrorját. Hogy a kutya csípné meg egyszer a lábikráját. Könnyű neki, vasárnap hajnalban beutazik, lepuffog- tat egy tucat nyulat és hétfőn sorranyomoritja velük a famíliát. — Nézze, Péter, ő jót akar .. * — Na, köszönöm szépen, ha ez jó, hogy kedden már kétfelé áll a fülünk az ajándéktól. Vagy jó az, hogy itt állok most éhesen, mint egy farkas, de a nyulra nézve, nem enni, hanem csak ordítani tudok és annyi időnk sincs már, hogy egy rántottét bekaphassak? Hej, aki nemjója van a vén betyárnak! De gyerünk, áll már a bridzspárti, Pista biztosan türelmetlenkedik. Indulhatunk? — Máris. — Csak el ne dűljek az éhségtől, mig odaérek. ★ Mindenképpen ideje volt az érkezésnek". A három partner úgy nézett már, mint a kiéheztetett kobrakigyó. — Szép kis pontosság — mondta Pista epésen. — Kérlek, késön vetődtem haza. — Eh ... — de már osztott is. Kovács lila, meg oklcerszinü karikákat látott a szeme előtt. Úgy játszott, mint egy kukoricacsősz, Végre átszólitották őket a másik szobába. Tea volt nyulpástétommal. Kovács újabb karikákat látott. Ezúttal zöldeket és feketéket. Közben feleségére nézett, az meg vissza, rá. Mosolyogtak. Mi mást is tehettek volna. Kovács karonfogta Pistát és egy sarokba húzta. Csak ennyit mondott: — Berci bácsi? — Berci bácsi. Nektek is? — Nekünk is. — Iszonyú. | — Több ennél, fiam. Ez már velőt rázó. Itt már tenni kéne valamit. Ráérsz holnap délután? — Rá. — Gyere elém, a sarkon megvárlak. Aztán folyt tovább a bridzspárti. Kovács úgy játszott, hogy a treff dámát makkalsónak nézte állandóan. i 1 > i — Gyere — mondta Péter, amint szembetalálkoztak — már tudom, mit csinálunk. Karonfogva vitte a sógort egy nagyáruház felé. Mikor beléptek, megkérdezte az admirálisnak öltözött portást: I , <— Hol van a bazárosztály? <— Harmadik emelet, balra. i Az áruházban gramofón szólt, ember ember hátán tolongott és nehéz pörköltmogyorószag terjengett a levegőben. Vöröskörmü kisasszony\állt eléjük: —• Mivel szolgálhatunk? — Izé — motyogta Kovács és szemeit vizslamódra jártatta körül a zsúfolt halmazokon, — ihogy is mondjam csak, kedves, mi van maguknál valami egészen rémes vacak? A leány szemrehányóan nézett: — Bocsánat, a mi áruházunk ... — Eh — legyintett Kovács — no jól van, jól van. De nini, hurrá, mi van ottan! Nézd, Pista.., — Azt a fertelmes gipszangyalt? — Azt, azt. No, kedves kisasszony — fordult a lányhoz, — hogy ez a műremek? Egy pengő kilencven. — Jó. Azaz nincs pocsékabb kivitelben? — Bocsánat, — húzódott vissza az ámsitólány — a mi áruházunk... — Persze, persze. Már úgy értem, olcsóbb kivitelben. megkezdése előtt német és olasz zeneszámokkaí szórakoztatták a Piazza lelkes hallgatóságát. Hat fekeetinges ballila dobpergéssel vonult végig Capri uccáin. Dörömbölésük fülsüketítő lármával töltötte meg a szűk sikátorok vissz- hangos útját. A hangulat emelkedetté vált. Egyenruhás fa* siszta zenekar vonult fel, majd helyezkedett el a téren. A városház ablakaiból horogkeresztes zászló- szöveteket lógattak kifelé. — Hoch,. hoch, — eviva! — ordította a tömeg, melynek legalább ötven százaléka német volt. A zenekar a „Deutschland, Deutschland über Alles“-t harsogta, az erkélyen megjelent az olasz nemzeti zászló, — még nagyobb delirium, — percekig tapsolt, tombolt az ezernyi nép. A kávéházak közönsége felállva evivázott, — kis magyar csoport kendőt, fürdőruhát lobogtatva éljenzett, hadonászott, — a házfedelekről virágot szórtak a nép közé, a mereven kitárt karok röptében kapkodták el a tarkán szállingózó illatos küldeményt. „Flores et circenses", — ma is jól esik a könnyen hevülő olasz népnek, — szomszédos asztalom angol társasága jóakaratu mosollyal figyelte a színes játékot, egyikük, — talán újságíró volt, — lázasan jegyzett, a nagy beszédek alatt azonban már valamennyiük együtt evivázott az ordító tömeggel. Olasz szpíker öblös hangja fúródott a hirtelen megtorpant csendbe. A lárma lepihent, lé- lekzetfojtva hallgatott, figyelt mindenki. A németeknek persze hizelgett Mussolini német szónoklata, mi idegenek szívesebben hallgattuk volna híres szép olasz kiejtését, s az olaszoknak is furcsán esett nem anyanyelvükön hallani Őt. Kíváncsian kérdezgették, vájjon helyesen beszélt-e németül a Duce. Sokáig zajongott, lelkesedett, — az ünnepség befejezte után is nehezen mozdult a Piazzáról a nép, — pedig a szállodák vacsoraideje következett, — a kétségbeesett pincérek ide-oda szaladgáltak, — Pagare! — hangzott innen, onnan is, — ám nehogy a dinéről lekéssenek, — (Fi- lippo, a fizetőpincér mesélte másnap), nem kevesen fizetés nélkül röppentek szét. — Van, egy tizenötér, de ugyanaz a nagyság. Azok ottan ... — Ragyogó. Pardon, kisasszony, rögtön. És most idesüss, Pista. Veszünk ebből a pocsék giccsből, én is egyet, te is egyet. És elküldjük Berci bácsinak. Ajándékba. Viszonzásul. — Kitűnő eszme. — No de várj csak. Szólok majd Lajosnak és Miciéknek is. Hogy küldjenek ők is. Ha ettől meg nem vadul az öreg, hát huncut legyek. És ahányszor nyúl, annyiszor lesz gipszangyal. Egy ilyen hetven- centis fertelem. Majd meglátjuk, hogy aztán ki győzi tovább. Én ammondó vagyok, hogy már a jövő héten síussz-pássz lesz a nyulaknak. Jó, mi? He-hehe... — Hát parancsolnak az urak?... — Hogyne, fiam. Kettőt is. írja csak a blokkot Pista sok elismeréssel jegyezte meg: — Hogy te milyen mestergazember vagy. Péter..* I ★ Az angyalmaffia pompásan létrejött. Küldtek Lajosék is, Miciék is egyet. Sőt Béla is megígérte, bár ő egy kicsit akadékoskodott Ezek szerint öt gipszangyal szegődött be Berci bácsiékhez. Kolosszális. Hanem a következő hétfőn megint szétprezenteltet- tek a nyulak. A família körtelefonba kezdett Mi itt a teendő? Hamarosan kialakult: döntsön Péter, ő a vezérkari főnök. És Péter döntött: uj angyalzuhatag. Pergőtüzet az öregnek. Végtére is a nyulállomány korlátolt, de ha az az angyalipar föllendül, nincs megállás. Itt győzve lesz. A rákövetkező hétfőn hibátlanul befutott a két nyúl Kovácsékhoz. Ezúttal maga Berci bácsi hozta el. Már az ajtóban úgy megpaskolta Péter vállát, mint huszár a lovát, ugratás előtt: — Ugyan mit bolondoztok, gyerekek, ezekkel az ajándékokkal? Kovács reszketett belül a gyönyörűségtől: — Óh, biztosan öröme telik benne Berci bácsinak... Az öreg diszkréten leeresztette a két nyulat a padlóra. — Hát fiam, —- mondta — hogy őszinte legyek, nem tudtam mit kezdeni velük, ezért levittem egyet, a múlt vasárnap, a bérlőnek. Mit mondjak? El volt ragadtatva. És mivel többet kaptam azokat is levittem, kilencet még, lelkendezve köszönte, mert a jegenyék mellett, a gyepágyon, sorbarakja őket. No, elég az hozzá így még nem láttam örülni embert... Kovács Péter a falnak dűlt: — Izé ... ehem ... A vén nirnród ám valósággal sugárzott: — Mindez hagyján, de hálából megígérte, hogy ö is kijön vadászni, hogy többre menjünk. Sej, a kutyafátokat, gyerekek, mához egy hétre kaptok ám csak nyulat igazán! A gipszangyal Irta: Undi Imre
