Prágai Magyar Hirlap, 1937. szeptember (16. évfolyam, 199-223 / 4345-4369. szám)
1937-09-19 / 215. (4361.) szám
1937 szeptember 19, vasárnap. T>RÄGAlA\\&tARHlKLÄI> 17 „Az ember, akit megöltek“ Beszélgetés Hans Osfel iussal, korunk legtitokzatosabb emberével Egy szenzációs regénysiker és egy színházi botrány valóban izgalmas kulisszatitkai PARIS. — Gustaf Ericson, az ember, aki meghalt, kékszemü, szőkehaju svéd. Lelkes, ambiciózus fiú; a világot, amelyet nagyon lenéz és nagyon szeret, meg akarja váltani. A háboruutáni nemzedék féktelen és fantaszta idealizmusa füti. Öngyilkossága idején 29 évesnek kellett lennie. Kicsit zsurnaliszta, kicsit regényíró is: cikkeit nem közölték a lapok és regényei olvasatlanok maradtak. Különben Jack London-i életet élt öt világrészben. Nagyon sokat várt az élettől, tehát nagyon sokat csalódott. A politikába is beleszagolt, úgy a mai fiatalság módján éi hamarosan eljutott oda, hogy „minden rossznak a nagyiparosok, nagybankárok és nagypolitikusok az okai“. A lapokban olvasta, hogy a válságokban vergődő államok világkonferenciát hívtak össze Londonban: ami ipari, pénzügyi, politikai nagysága van e földnek, mind részt fog venni azon a konferencián. Gustaf Eric- sonban szörnygondolat ébredt föl: föl fogja robbantani ekrazittal az egész konferenciát, fis ha meghalnak a mai világ vezéremberei, fölszabadul minden elnyomott, akkor ő, Gustaf Ericson fejbelövi magát. Nevét az emberiség nem fogja elfelejteni. Londonba utazott. A „nagy halál“ Itt találkozott egy ázsiai bölccsel. Egy mindentudó és jóságos Gandhival, aki Eric- sonból kivette szörnyű titkát és minden módon igyekezett a fiatalembert az őrületről lebeszélni, de az elkeseredett svéd hajthatatlan maradt. Kinek használ a nagy halál, amit ön tervez? kérdezte végül. — Vagy azt hiszi, hogy a szegények és elnyomottak megérik az ilyen áldozatot? Azt hiszi, naiv gyermek, hogy a munkás jobb a kapitalistánál, a szegény nemesebb a gazdagnál? Jó. Maradjon meg őrült elhatározása mellett, de ígérje meg nekem azt az egyet, hogy még ma áthurcolkodik a londoni Eastend-be, a nyomor városába és ott fog mondja, hogy legjobb ital a Grand Hoteli ben. A kandallóban kedélyesen pattogott a tűz és a műterem nagy tetőablakain a Sacre Coeur fehér kupolája világított be. — Ha igy lát téged az ember — mondtam nevetve s a falakon végigfutó könyvespolcokra és tréfás rajzokra mutattam •—11 igy tarka otthonkában, tipikus montmart- rois bohémet, nehéz elgondolnia, hogy civilben az előkelő Grand Hotel titkára vagy. — Mert te is, mint a spieszerek, az embert a foglalkozása szerint skatulyázod, — gúnyolódott Hans Ostelius. — Négy éve vagyok szállodatitkár, de más vagyok-e azért, mint hat év előtt, mikor matróz voltam a Csendes Tengeren? Nem vagyok-e ma is Hans Ostelius. a regényíró, a „Lap- landi herceg“ szerzője és a legélethübb kínai riportok irója? . . . — Amiket viszont Köln és Heidelberg között írtál a svéd lapoknak és egy színes lámpaernyő volt minden kínai a környezetedben — vágtam a szavába. — Mit akarsz. — felelte minden harag nélkül ropogtatva kisportolt izmait, — mond inkább. hogy világszenzáció vagyok jelenleg. Egy egész ládát megtöltenek már a rólam szóié hirlapkivágásók és ha, igy folyik tovább, az egész atelier-m tele lesz velük. A legvadabb honoráriumokat kapom minden kis hírért, amit Ericsonról adok és naponta tucatjával jönnek a hírlapírók elém. Mondok is nekik mindenfélét. A Conelli-interjura azt mondtam az egyiknek, hogy egy látomásom volt a Grand Hotel halijában: Conelli hangtalanul bejött a forgóajtón, egy elsőemeleti szobát kért, barna volt, fiatal és né- gertipusu; elmondta nézetét nekem a stockholmi színházról és azután mint fantom elfoszlott a semmibe.. Ezt is feljegyezte a kollégád (egy amerikai egyébként) és megírta szörnyű lelki- ismeretesen. Nem tudok kitalálni olyat, amit komolyan ne vennének. Az egyiket hajnali négy órakor elküldtem a Montparnasse-i temetőbe, hogy ott van eltemetve Ericson, másiknak azt vallottam, hogy Ericsonnal aranybányászok voltunk Ausztráliában és hogy most ő a londoni Savoy-hotelben lakik saját neve alatt. A szerencsétlen mindjárt fel is hívta interurbán a Savoy Hotelt ... Ericson titka — Én pedig, — mondtam komolyan, — meg vagyok győződve, hogy ez az Ericson soha nem is létezett. Tiszta Ferdinand Bruckner-eset.,. ■— Szó sincs róla — rázta a fejét Ostelius. — A Guszti csakúgy létezik, mint én magam és Stockholmban minden szerkesztőségben ismerik. Nagyon zseniális fiú, habár sohasem voltak sikerei és pénze sem, tehát valóban haláláig elkeseredett. A regénye valóban strindbergi magaslatokon jár. Ő maga persze sohasem élt az Eastend-ben, de viszont a felesége mamája ezredese volt a Salvation Army-nak és éppen Eastend volt a kerülete. Ő tőle származnak az —asaummmmm d kázídöu Irta: Kálmán Jenő A niégyesszámu kórterem lakói már napok óta sugtak-lbugtak és ellenségesen komor hangon fefelgiettek aíz orvosok kérdéseire. Olyan volt a hangulat, mint a fegyenclázadásokról szóló filmeken: még a jóságos Klivónyi doktor háta mögött is összeviosorogtak a betegek, pedig ő mindent megtett a szerencsétlenekért. A felbujtó, a hetes ágy lakója, civilben Kovács Péter géplakatos, ágytól ágyhoz csoszogott papucsaiban. A kékfehér csikós kórházi köpönyegben és beesett, tüskeverte arcával úgy festett, mint egy középkori szerzetes, aki hitéért bármely percben máglyahalálra kész. ■— Nem engedünk! Az igazságnak győznie kell A cél, amiért a négyes kórterem lakói élet- re-halálra szövetséget kötöttek, ezúttal kivételesen nem az élelmezés megjavitása volt. A harc a felvonógép használata körül tört ki. Disznóság — mondta Kovács Péter —, hogy magunk fajtájú szegény, roncsolt tüdejü beteg kénytelen gyalog megmászni az első emelet huszonnyolc lépcsőfokát, nem is beszélve arról a hat fokról, amely a bejárati kaput a földszinttel összeköti... Huszonnyolc meg hat, az harmincnégy. ezalatt a tüdő, amely kertben való pihenés alatt csendesen működött, ismét izgalmi állapotba került. Másfél perc alatt odavan egy nyugodt délután minden reménye! A harmincnégy lépcsőfok miatt való küzdelem már több mint egy hete -tartott és megjárta a legfelsőbb fórumokat is. Kovács Péter vezetésével küldöttség kereste föl az igazgatót, panaszos beadvány ment a főpolgármesterhez, sőt magához a belügyminiszterhez is. A négyes körterem először éhségsztrájkkal fenyegetődzött, majd, amikor e tekintetben nem lehetett egységes megállapodásra jutni, Kovács Péter ajánlatára azt határozták, hogy mindaddig, amíg a liftet nem bocsátják az első emelet rendelkezésére, nem hagyják el a kórtermet. Ma is, a meleg nyári nap ellenére ott könyököltek az ablakban és sóvár szemmel nézték a többi beteget, akiket nem kötött semmiféle becsületszó és lent sétálgattak az árnyas platánok -alatt, vagy a fekvőszéken hevertek és sápadt arcaikat szomjasan fordították a nap felé. Mert meleg volt, az ágyások virágai között lepkék ker-getödztek s az élet boldogan lihegett a kert- falak között, ahol megromlott emberi szerkezetek keresték a gyógyulást. Általában még a látogatók is csendben viselkedtek, szerényen ültek a hordszékek mellett és a padokon, nem hivalkodtak azzal, ami a betegeknek hiányzott: az egészségükkel. De a természet annál harso- góbban hencegett: a fü buja volt, a virágok pompásak, a bogarak jókedvüek és a madarak kiíhivóan szemtelenek, különösen a verebek, amelyek még a takarókra is ráugxáltak és szinte a betegek szájából tépték ki a morzsákat. Szóval a szokott nyári hangulat -terjengett a sokpavillomu kórház parkjában, élő és hozott virágok, éther, karból és más átható illatú orvosságok keveredésével. A sztrájkoló négyesek nagyobb része huszonegyezett. Nagy lárma volt mert valaki bankot ütött és fuccs után volt pofája „lauf“-ot kérni. A bankár naivul megadta, majd a tényállás tudomásulvétele után föl akarta borítani az egyességet, amiből nagy jogi vita keletkezett becsületsértésekkel, sőt készülő tett- legességgel. — Pszt! — mondotta Kovács Péter, a sztrájkvezér és háttal kihajolva az ablakból fölfelé figyelt; Valami rendkívüli dologinak kellett történnie, mert a kertben napozó betegek és vendégek egy része a pavilion alá gyűlt és izgatottan nézett a magasba. Kovács Péter csak annyit látott, hogy fönt, a tető környékén egy sereg mérgesen csiripelő veréb kering. A verebek valóságos körrepülést tartottak egy pont körül, amelyet Kovács Péter nem látott, mert a tető kiugrása eltakarta előle a madár-riadalom okát. — Mi van ott? — kiabált le egy ismerősének. — Egy veréb! Beszorult a lába két zsindely közé és nem tud kiszabadulni! — Borzasztó — mondta Kovács Péter és feledve fogadalmat, becsületszót, következményeket, ki-rohant a kórteremből, végigszaladt a folyósón, le a lépcsőkön. Á négyesek szintén későbbre hagyták a „lauf“ körül támadt jogvita befejezését. Egy perc m-ulva az egész társaság a pavilion alatt gyülekezett és hangos részvéttel kisérte a te-tőn lezajló dráma menetét. A beszorult veréb helyzete valóban kétségbeejtő volt. Csipogva verdesett a tető peremén, közel az ereszcsatornához. Nem -tudott mozdulni se jobbra, se balra, mert gyufaszál-lábaoská- ját foglyul ejtették a könyörtelen cserepek. Nemzetségiének tagjai mindent elkövettek megmentésére. Előbb csak hívogatták, később, amikor látták, hogy ez nem használ, elhatározták, hogy akár műtéti beavatkozással is kiszár baditják bajba jutott társukat a rabságból. Ahogy egyre izgatottabb ütemben körülröp- dösték, oda-oda ütögettek éles csőrükkel a beszorult lábra, gondolván, az az egy láb nem a világ, inkább az maradjon ott, mint a veréb. — Hívni kell a tűzoltóságot! — mondta fölindultán valaki. — Hogyne! Majd egy rongyos veréb miatt kijönnek! — mondta egy másik kék-fehér köpenyes. — De hát ez borzalmas! Ennyi értelmes ember és nem tud segíteni egy verében. — No hallja, érdemes ekkora lármát csapni egy verébért. — Az is olyan Isten -teremtése, mint mi! — torkolta le -Kovács és elfelejtette, hogy a hangos. beszéd legalább olyan ártalmas a tüdőnek, mint a lépcsőmászás. Kétségtelennek látszott, hogy itt gyors beavatkozásra van szükség. Kovács Péter terepszemlét tartott. — Ha valaki — mondta — kibújna -a padlás- ablakon s egy rúddal szét tudná piszkálni a cser-epeket. — Jó, jó, de ki lesz az a valaki? — Hát én! — Éljen! — kiáltottak büszkén a négyesek, mert az ötlet és az elhatározás az ő vezérüktől származott. A sztrájk vezértől, aki nem akart 34 lépcsőt mászni. A gondnoki irodáiból de-putáció hozta el a padláskulcsot. A négyeseknek ez-t sem volt türelmük megvárni, hanyatt-homlok rohantak föl három emeleten és ráadásul a padláslépcsőkön. ’Öt perc múlva Kovács Péter izzadt borzas feje megjelent a szűk ablakban. Utána kiemelkedett a törzs is. A ver-ébra-j csipogása ekkor érte el a tetőpontot. Kovács Péter kezében működni kezdett a meszelőrud. Oda-oda bökött hosszú botjával a makacs cserepek közé, de meglazítani nem tudta őket, sőt e-gyszer-kétszer magát a boldogtalan verebet találta el vele. •— így nem megy! — mondta lihegve a pad- iásbéliekhez. — Két ember fogja szorosan a lábam fej-ét... Megpróbálok lekuszni a tetőn... Hasmánt ereszkedett lefelé. Akik a pavilion alatt álltak, eltakar,ták a képüket. Kovács Péter, a lázadó, az ujjad hegyével elérte a cserepeket. Egy-két percig motozott és huss! — a meg,szabadult veréb társainak és a lent izgul óknak örömujjongásától kisérve fel-röppent a magasba. Kovács Pétert) üggyel-bajjal be vontatták a padlásablakon. Amikor később izzadva, masza- -tos képpel és fekete kormozott kezekkel a kórteremben ünnepeltette magát, odajött a jóságos KHvényi doktor és szerényen megkérdezte: _ Nos, hogy állunk a lépcső-sztrájkkal? _ Változatlanul áll tovább! — morogta mérgesen Kovács Péter. Es a négyesek tovább sztrájkoltak. élni szegényen, nyomorultul, hat hónapig. Ha ez a hat hónap nem gyógyítja ki... ám, álljon neki a gyilkolásnak. És akkor Ericson elment az Eastendbe szegénynek.) Amit ott megélt és tapasztalt hat hónap alatt, regényében mind följegyezte és amikor letelt az idő ,már tudta jól, hogy nem érdemes megölni a hatalmasokat, mert azzal sem lehet a világon segíteni. —- Nem öllek meg benneteket; hanem ti megöltetek engem! A könyvének eredendőleg az volt a cime; ,,És az arzenál nyer“. Most áthúzta ezt és helyébe irta a kéziratköteg élére: „Egy ember élete, akit megöltetek!“ A kéziratot elküldte barátjának Párisba egy kísérőlevéllel és a levél végére pontnak fejbelőtte magát. A „Tyden“, a legnagyobb svéd kiadócég az öngyilkos Gustaf Ericson föntvázolt fantasztikus önéletrajzát e könyv harmincadik kiadásának előszavában közölte. „Az ember, akit megöltetek“ óriási könyvsiker lett. Húszezer példány fogyott el három hét alatt. Strindberg óta nem volt Svédországban ilyen könyvsiker. A lapok egyhangúan megállapították, hogy a fiatalon elhunyt Ericson volt Svédország legnagyobb irója. Nagyobb Jack Londonnál a kalandregényben és legalább egyérté- kii Strindberggel a realista lélekfestés terén. Németországban a könyv szerzői jogát elsőnek a Transmarin Verlag vette meg. Azóta megjelent a dán, a norvég, a finn, a lengyel, az angol és a francia kiadás is. Aranyeső hullott az eastendbeli nyomorgó ismeretlen sírja fölé . .. Conetli iíí, Conetli olt ~ Conetli sehol! És akkor kaptak észbe az emberek, hogy Hans Osteliusnak hívták azt a rejtélyes jó- barátot is, aki az öngyilkos Gustaf Ericson szenzációs könyvének kéziratát adta el a ,,Tyden“-nek. Közelfekvő gondolat volt, hogy aki ezt a grandiózus interju-svindlit meg tudta csinálni, az hazudhatott a másik esetben is. Öngyilkos lett-e valóban az az Ericson? Hisz tényleg, senki sem tudja, hogy hol temették el! Meghalt-e hát igazán? És élt-e egyáltalán valaha? Ki ez a Ostelius, aki el- bolonditja az egész világot? A stockholmi sajtó végül a külügyminisztériumhoz fordult és Nordlind, a párisi svéd főkonzul hamar megadja a választ; Hans Ostelius hivatalnok a szállodai szakmában. Pontosabban a párisi Grand Hotel „chef de réception“ja. Ostelius beszél — Ellenben — biztat Ostelius barátom, a bozontos, szőke üstökü, pajkos, szürke- szemü. nyúlánk svéd gyerek, jókedvűen himbálva magát az óriás fotelben —■ a színes pálinka igen kitűnő. A nevét nem tudnám megmondani, de a pincemesterünk azt A stockholmi Népszínház valamikor egy Conelli-darabot mutatott be, az „Isten zöld mezői“-t. Az előadásból szörnyű botrány lett. Az egyház tiltakozott a vallásgunyoló darab ellen, a közönség lekergette a színészeket a színpadról, az egész svéd sajtó tajtékzott és üvöltött. Néhány napra rá jött az igazi szenzáció. A két legnagyobb svéd lap. a „Svenska Dagbladet“ és a „Tydningen“ Párásból keltezett interjút közölt magával Conellivel, aki bűnbánóan bevallotta a svéd laptudósi tónak, hogy ő maga a déli államokban néger apától született és darabjának erkölcse valóban néger morál: jól tették a svédek, hogy magasabb etikai és esztétikai szempontokból vezettetve kifütyülték, Harmadnapra azután befutott Newyorkből Conelli dühös cáfolata, aki sohasem járt a déli államokban, semmi őse nem volt néger, évek óta nem látta Párist és életében nem látta a Dagbladet tudósítóját. Dehát honnan szedte a két előkelő svéd lap ezt a hajmeresztő leiterjakaibot?... A beküldött interjú Párisból érkezett és úgy volt aláírva: „Hans Ostelius“.
