Prágai Magyar Hirlap, 1937. szeptember (16. évfolyam, 199-223 / 4345-4369. szám)
1937-09-19 / 215. (4361.) szám
1937 szeptember 19, vasárnap. VÁM# UVÁds Irta: Borsody István Sokat bosszankodunk afölött. Hogy a külföld milyen ferdén és hamisan ismer bennünket, magyarokat. - - Csak gulyás, cigány és paprika jut eszébe, ha ránk gondol; ami nem lenne baj, ha tudná, hogy ezek mit jelentenek és milyen szerepet játszanak a mi életünkben . .. Most arra gondolok, nincsenek-e nekünk is kicsit hasonlóan téves fogalmaink a külföldről: Pékiául Párisi Páris úgy jelenik meg előttünk, mint a borzasztó metropolis: titokzatos pont Franciaország szivében, ha a térképre gondolunk... S ha fantáziánk elszabadul, felrévü! az Eiffel-torony szédületes, felhőket karcoló karcsúsága, aiatta fény, a világ, a karcsú párisi midinettek, Mistin- guette, Josephine Baker és Chevalier, görlök, bohémek (szóval, a magyar ,.gulyás, cigány és paprika" — francia párhuzama...) Általában éjszakát érzünk, ha Párisra gondolunk; homályosan sejtjük bűnét és csodáját ennek a fényes párisi éjszakának, ahol többek közt a lánykereskedelem is virágzik ... Nappal nem is reagálunk a Páris szóra. Igazunk van? A párisi éjszaka valóban Európa legmozgalmasabb éjszakája; csak újra arról van szó: mit jelent ez és milyen szerepet játszik Páris életében ... Minden nagyvárosnak van egy programja, ami az idegenek számára készült. Párisban ez a program szinte életformává tágult: a város fölött egy másik város van, az idegenek Pá- risa. Nem a háromszázezer idegenre gondolunk, akik állandóan Párisban élnek, mint ..város, alkotó" elem: a diákok, a négerek, a japánok és kínaiak, az emigránsok, a szélhámosok, forradalmárok. az örültek és az embereknek még néhány különös típusa —, akik csak Párisban ölhetnek, a legtágabb szivü városban, ahol mindenki otthonra találhat és élheti legegzaltáltabb vagy legkülöncködőbb életét: nyomorban, vagy fényűzően, attól függ, kicsoda és honnan jött. Ezek az ..idegenek" Parishoz tartoznak, legalább annyira, mint az Eiffel-torony. Az idegenek Párisa ott kezdődik, ahol azok a milliók fordulnak meg. akik Párisba váltanak vasúti jegyet, hogy megnézzék a „világ fővárosát . Talán kellett is külön város ezek számára, mert túl sokan voltak. Talán a bennszülöttek óvintézkedése szorította ki őket a város kebeléből. Akárhogyan van, annyi biztos: hogy akármelyik más európai idegenforgalmas városban jobban magukra hagyják az idegent és közelebb engedik férkőzni a városhoz —. mint éppen Párisban. Lehet, hogy maguk az idegenek hibásak ebben: mert többnyire föltett szándékkal jönnek, hogy tudniillik megnézik a „párisi nőket ... — Csak természetes ezután, hogy első este betuszkolják őket egy autóbuszba és elviszik a Casino de Paris-ba. másnap este a Folies Bergéres-be, harmadnak az Alcazarba. negyednap a Boule Blanc.he-bn, ötödnap a Ca- bane Bambou-ba és hatodnap hazaengedik őket... Közben a kultúra illeme szerint elviszik a szegény, agyonfáradt társasutazót a Louvre-ba. a Cluny-be, a Notrc Dame-ba, Ver- saillesbe és egy este megengedik, hogy a mont- parnassi Rotonde-kávéházban. a „bohémek" és „művészek kávéházában megigyon egy feketét és élvezze a „párisi életet"... A valóságban abban a másik Párisban marad egyfolytában, az idegenek Párisában. ahol egymás mellett ülnek az idegenek kávéházban, mulatóban, egymást nézik — és azt hiszik egymásról, hogy franciák, bohémek, midinettek, pedig egy vasúton érkeztek mindannyian és egyforma kezelés alá vette őket a párisi idegenforgalom . . . Mint egy tengeralattjáróban buknak fel hat napra a párisi óceánban és „szárazon" érkeznek haza. mert védte őket az idegenforgalmi páncél, hogy meg ne érinthessék a másik Parist, az iqazibb Párist . .. A másik Páris főleg abban különbözik az előbbitől, hogy nincs menetrendje, mint a társasutazásnak. Van benne valami az Elveszett Paradicsomból. ősi rendetlenség halovány nyomai, ami a történelem előtti időkben valószínűleg ar cm_ bér legnagyobb kincse és boldogsága volt. _ Az örökkévalóság nyugalmát köszönti minden * nappal, mikor felébreszti a háztetőket, ahol nyájasan csipkés a sok, apró. kürtös kémény. Az embernek nem jut eszébe: hol van. • ■Magánál van. ahogy a francia nyelv az otthont oly szépen és mélyen kifejezte... A legszebb csoda, hogy Párisban. a borzasztó kő• engetegben, az ötödik emeleten is megmarad az ember eredeti otthonéban: a földön. Nem n'tig a „nagyváros , mert talán nincs is meg e,3> „fővárosi lakosság, amely annyira szépen ..vidéki" maradt volna, mint a párisi. A francia ember nem tud elszakadni a földtől, nem tagadhatja meg ereiben csörgedező ősi paraszti vé- rét' § aki nem lakhat kis földjén kis házában, az úgy rendezi be életét a bérházban is, mintha mi sem történt volna és három lépésnyire nem a boulevardok, hanem az erdők és folyók kezdődnének. Vakító fény és lüktető izgalom kevés akad ... — A gyakran Nápolyra emlékeztető sikátorokban macskák és emberek bóbiskolnak, ételszag tapad a házakhoz és ha kinyitnánk a gondosan bezsaluzott ablakokat, költői rendetlenséggel berendezett, takaritatlan szobákat látnánk: kandallókat, sok, célszerűt len ócska bútort —, ha véletlenül étkezés ideje lenne: nagy gonddal táplálkozó embereket, akik falatot sem nyelnek le bor nélkül, nem sietnek, nem kapják be az ételt, mint a „nagyvárosi tempóban" sínylődő páriák: mert lassú nyugalom annyi van Párisban, mint suhanó autó, nagy tér, lombos fa, vagy mint eszeveszetten sikoltozó néger táncosnő, rugkapáió görl és fülsiketítő, vagy halkan csiklandozó zene a fülledt éjjeli lokálokban — az enervált, párisi bó- dultságot szippantó idegenek számára ... Kár, hogy az idegenforgalmi szervezetek nem hagyják magukra a Párisba érkező idegent. Megismerhetné Párist és megnyugtathatná idegeit, ha egy délután a fákat nézné a Luxem- bourg-kertben. másnap nézné a Szajnát, harmadnap eltévedne a Montmartre-on, negyednap könyveket nézne a ,,Bouquiniste“-oknál, ötödnap észrevenné, milyen különösen szép a párisi levegő, hatodnap magától rájönne, hogy Párisban sok nevezetesség van, amit illem is, vágy is megismerni.. . Aztán maradna Párisban, vagy visszajönne, de egy kis időt szakitana életéből, hogy ebben a városban élhessen. Mert Páris olyan város, hogy nem lehet „megnézni". Kicsit élni kell benne, mint Rómában, az örök városban, amit szintén nem lehet csakúgy megtekinteni. Ha csak megnézzük — nem látjuk meg soha. Mikor Goethe Itáliában utazott, leveleiben panaszkodott, hogy a postakocsi túl gyorsan jár, nincs elég ideje, hogy élvezhesse a tovasuhanó tájakat. Goethe óta sokat változott az utazás formája: ma autókárokban és gyorsan utaznak — s nem szokás panaszkodni a gyorsaság miatt. — Pedig egyes helyeken lassan kellene járni. Párisban is. HVIEZDOSLÁV SZONETTJEIBŐL I. ó, nagyok vagytok, ahogy körbe hágtok Másokért győzni, íényes vándorok, De éggel vívni egy se vánszorog, Hogy vesznének gaz, tipró galádságok. Oly tág a Világtörténés rónája, S a tudósban érik a bizalom: Tán fény gyullad ki minden vonalon S mint Magvető az Eget boronálja. Már teleszórta ezer feltevéssel, Hisz Naprendszerben fénv-mag úgy se vész el — S kezére, lám: madár száll hirtelen. S bár Kozmosz müve csodálatra késztet, Mély csodák fölé tör most szent Igézet — S a mélyből zeng egy szózat: Istenem! . . . II. a látköröm, Határtalan a látköröm, a Messze Már gáttalan s roppant gúlába nőtt, Közepe lettem én s szemem előtt Titkos fonál sző fényt, hogy megnövessze. A liliom a rózsával cserélhet És kék búzavirággá lehet ez, A szivárványból csoda permetez, Mert mágia és délibáb az élet. Rossz testünk gépén csodákat szereltek? Tán teleszkópnak adtak szárnyat-lelket? A tudásnak ez oly sápadt segély. Ha Istenedért lelkesedsz, úgy ennél Sehol sincs több, bármilyen bajiba lennél — Ha fűben méh, te Szellem légben élj! III. Nagy életet fakasztva csak lelkesség érlel, Tündöklő tüzét-lángját sötét el nem vágja. Ez boldog kort lobogtat, mint valami máglya, Megfeszít izmot és a szót színezi vérrel. Szépséget küld az arcnak s nemes fényt a kőnek, Hogy szent lángban aranyra égesse a mellét, Majd pirba öltöztet, ha zászlód megölelnéd S Dicsőség s Áldozat lelkeddel tervet szőnek. Süvíthet szél: e roppant sipja ördögöknek, Arany remények arany kalászról zörögnek: E földre kincses korszak tán örökre jött meg. Viharutói Szellem, szállj le már a mennvbüi, Hirdesd: az Ember több, hevítsd fel szivét szentül — S a sas fészkéből messzi csillagokig lendül! Fordította: SEBESI ERNŐ. A filozófus (Portré) Néhány nap előtt halt meg. pontosan hetvenötödik születésnapján. A születésnapra szánt virágokat a sírjára hintette az a kis embercsoport, aki a koporsót kikisérte a temetőbe. Óhajának megfelelően nem irom meg a nevét, — hiszen ö maga uj nevet vett fel. amikor filozófiai főmüvét megjelentette, mondván, hogy a véletlenül és a születésekor kapott név ne tévessze meg azokat, akik olvasni akarják a müvet, annál is inkább, mert a nüvet ..nem ö irta“, hanem az, aki emberi életétől függetlenül benne és neki parancsol. Erről az emberről, aki tehát névtelen akart maradni, elmondok egy rendkívüli történetet, annak bizonyítékául. hogy élt egy ember, aki — nem akart élni. Szegény ember volt fiatal korában. Órákat adott és ebből tartotta fel magát. Egy napon régi barátja meghívta Londonba, töltsön ott néhány hetet. A fiatal filozófus elutazott az angol fővárosba. Akkoriban fömiivének alapjait már lefektette, de tudta. hogy két évtizedbe fog telni, amíg készen lesz vele. Természetesnek találta, hogy addig egyetlen sort sem jelentet meg nyomtatásban. Csak azt nem tudta, hogyan fog átvergődni ezen a két évtizeden, mert bizony semmi gyakorlati munkára nem tudott vállalkozni, nem értett máshoz filozófiához. ’ k 3 Londonban elment a British-muzeumba Éppen Rembrandt világhírű festménye előtt álit. amelyet ,,A harmat-nővérek“ nevén ismer a világ. Oly minden gyakorlati élettől távoli ez a festmény, oly légies minden rembrandti realizmus ellenére, hogy pontosan beleillett a filozófus akkori gondolataiba: vájjon mit kezdjen a gyakorlati élettel, •/—al. amely majdnem kivétel nélkül lefog- d minden embert és körforgásba kergeti: óm. hogy keressen és keresni, <hoqy élhessen. Erről gondolkozott a filozófus Rembrandt festménye előtt és talán Rembrandt- !°‘ aki ennek a körforgásnak volt a meq- ienditö áldozata. A filozófus fömüvében ePPcn erről akart beszámolni: a kétfajta Irta: Neubauer Pál I embertípusról. Azokról, akik csak az élet- ! nek élnek és azokról, akik csak a szellemnek élnek;, akik benne maradnak a körforgásban és akik kitörnek belőle. Ez a kitörés: az ember tragédiája ... az emberé, aki ! zseni. Ekkor egy idősebb hölgy lépett a filozófushoz. Arra kérte, hogy magyarázza meg neki Rembrandt festményének valódi értelmét, a kép belső tartalmát. A filozófus beszélni kezdett. Számára a Rembrandt-fest- mény akkord volt: megütötte az akkordot és Szélesen bontakozott ki belőle az a gondolati szimfónia, amelynek megírására a fiatal filozófus életét akarta szentelni. A hölgy hallgatta és aztán megköszönte nek a „magyarázatot“. A nevét nem kérdezte meg és elment. A filozófus két hétre rá Londonból visz^ szautazott Berlinbe, ahol állandóan lakott Rövid idővel ezután az egyik előkelő Ion doni banktól azt az értesítést kapta, hogy egy magát megnevezni nem akaró mecénás olyan összeget tett le a bankban, amelynek a kamatai havi ezer márkát tesznek ki és ezeket a kamatokat a filozófus minden Hónapban pontosan meg fogja kapni. A filozófus nem vette komolyan a dolgot, azt hitte, hogy vagy tréfáról, vagy tévedésről \ an szó. Nem is felelt a banknak. Legközelebbi elsején azonban pontosan megkapta az ezer márkát. S ettől fogva megkapta éle— végéig, még a világháborúban is. Akkor egy berlini bank folyósította neki az ösz- Szcget. Amikor pedig beállt a márka devalvációja. fontokban kapta meg a békebeli ezer márkát. Az első félév elteltével meghivást kapott \ómá^a. Milyen nagy volt a csodálkozása, amikor felkereste a megadott címet és Róma egyik legelőkelőbb palotájában kellett jelentkeznie. S meglepetése fokozódott, amikor a ház úrnőjében felismerte azt a hölgyet, aki a British-muzeumban magyarázatra kérte fel Ez a hölgy volt az ismeretlen mecénás: Anglia legnagyobb vegyi konszernjének a tulajdonosnője. Legendának, csodának beillő történet: egy igen gazdag asszony azt akarta, hogy a fiatal filozófus, akiben megsejtette a zsenit. írja meg a zseni tragédiáját és ne bukjon el ebben a tragédiában. Vájjon most, amikor jómódba emelkedett, mit fog tenni? — gondolta a hölgy. A fiatal filozófus abban a percben, amikor megtudta, hogy élete biztosítva van. lemondott az életről. Harmincadik életévétől hetvenötödik életévéig, szinte addig a pillanatig. amikor a toll kiesett a kezéből, alkotott. Több mint negyedszázadig baráti viszonyban voltam vele. Láttam és hozzátartozói mondták, hogy alig ismer munkaszünetet. Ötvenhétéves volt, amikor főmüvét megjelentette s aztán sorra még hat nagy müvet. Egyetemi katedrát ajánlottak fel neki. nem fogadta el, mert dolgozni akart. Szerényen élt, nem kellett neki az ezer márkának csak egy töredéke. A többit olyanoknak adta. akik tehetségesek voltak és rászorultak a segítségre, mint ő. Nem tett utazásokat: „A befelé való utazások annyi időt vesznek igénybe, hogy a világra nem marad", szokta mondani. „Élni annyi, mint nyolcvan évig tanulni" — ez is egyik kedvenc mondása volt. Gazdag ember volt és szegény maradt. De megalkotta. amire vállalkozott megírta a zseni trai gédiáját az emberi társadalomban. Nem élt, nem akart élni. Akkor sem, amikor legen- daszerüen egyik napról a másikra jómódba emelkedett. Nem tette meg, amit az ő helyében mindenki megtett volna. Ezzel tetézte azt a legendát, amely vele megtörtént. Azt tartotta, hogy az élet hetven évig tart. Azon túl Isten ajándékával mindenki tehet, amit akar és senki sem kérheti tőle számon. Hetvenedik születésnapján nekünk, a világ minden részéről egybegyült tanítványainak kis ünnepi beszédet mondott. Többek között ezt mondta: — Megmondjam nektek, síiben külöm- bózöm a többi embertől? Talán abban, hogy amig a legtöbb ember úgy hajózik át az élet tengerén, hogy indulás és vég közt csak a célt látja, én hajózás közben azokra a világokra gondoltam, amelyek viz fölött és viz alatt vannak és ezek a világok voltak az én uticéljaim. Ezért nem igyekeztem a „magam egyéni" életét élni. Tudtam, hogy ilyen élet nincs, ilyen élet árnykép. Nem hittem benne, hogy ilyen élet van, annak ellenére, hogy a legtöbb ember hisz benne. Egy nagy színésztől megkérdezték, hogy ezt vagy azt a Shakespeare-szerepét annyira átéli-e. hogy hisz benne s azonosítja magát a szerepeivel. „Ha ezt tenném — felelte a színész — őrültnek kellene lennem. Mert csak az őrült hiszi, hogy amit gondol és él. valóságos élet. A bölcs ember bölcsessége nem más, csak annyi, hogy nincsen meggyőződve a „maga" életének a valódiságától s az indulás és vég közt az örökkévaló életet keresi. Látjátok — fejezte be kis ünnepi beszédét a hetvenéves filozófus — ceruzám hegye eltörött. . . hogy ebből is lássátok, hogy nincs kezdet és vég." Ember volt, aki életében meg tudott hal-, ni, hogy a szellemben feltámadhasson. Akkor halt meg, amikor legendáris, csodának beillő esemény következtében abba a hely-! zetbe jutott, hogy teljesen egy szép és gazdag életnek szentelhesse magát. Halála előtt meghagyta tanítványainak, hogy senki se sírjon, ha meghal, mert a halált megsiratni az Örökkévalóval szemben a legnagyobb vé-« tek. Rám egy gyöngyöt hagyott, amelyet „könnynek" nevezett el. —• Ha mégis sírna, változzon gyönggyé a könnye s benne lássa meg. amit örökkévaló életnek nevezek. Azt, aminek nincs kezdete és nincs vége. Ez állt végrendeletében.
