Prágai Magyar Hirlap, 1937. szeptember (16. évfolyam, 199-223 / 4345-4369. szám)

1937-09-12 / 209. (4355.) szám

még a túrós rétesnek sem örült, ami pedig kedvenc étele volt.

Ebéd után kimentek az erdőbe. Szótlanul ballagtak az utón, mig Pista megtörte a csendet:

— Kató! Talán mégsem kellett volna zöld gyümölcsöt ennünk?

— Én is gondoltam erre, de most már

úgysem tehetjük jóvá a dolgot. A jó ebédet bizony elmulasztottuk!

De nemcsak az ebédet mulasztották el,

hanem az uzsonnát is. Még a tejszinhabos csokoládé láttára sem éreztek éhséget és minthogy tudták, mi az oka, nem mertek szólni. Csak magukban fogadkoztak. hogy soha többé nem Vétenek a tilalom ellen.

A Uű-cá&slá fnCfy <X iuUá&'Z

Irta: ESZTERHÁS MÁRIA

Valamikor réges-régen messzeföldnek városában élt egy híres varázsló, aki nemcsak csodáiról, de jószivéről, jókedvéről is hires volt. Egy nap gondolt egyet a jószivü varázsló, hogy körüljárja a világot s szétosztja tudományát az emberek között.

Azon nyomban öreg koldussá varázsolta magát, ráállt tarka varázsszőnyegére s hipp- hopp, máris heted-hét országon túl járt. Nem is szállt le, csak egy nagy-nagy síkságon, amely olyan egyenes volt, akár az asztal lapja.

Nem látott ott egyebet, csak egy hatalmas gémeskutat, meg a békésen legelésző juhnyájat.

Illendőképpen köszönti a varázsló a juhászt, s elmondja, hogy szegény vándorkoldus, a messzeuttól igen nagyon elfáradt, szeretne egy éjszakára megpihenni.

Kevés, de szives szóval meg is hívta vendégül a juhász a törődött idegent s megvendégelte olyan paprikás gulyással, hogy a varázsló kétszer is megnyalta utána mind a tiz ujját. De az egy éjszakából hét, azután megint hét éjszaka lett, mert a kevésszavu juhásznak úgy megeredt a nyelve a csillagos ég alatt s olyan szépeket, olyan érdekeseket mesélt, amilyeneket még a varázsló sem hallott soha.

Megtetszett a varázslónak nagyon a juhász, hát a második héten így szólt:

— Sokat tanultam tőled, juhász, én is megtanítalak valamire az én mesterségemből, amit te választasz. — Azzal előmutatta sorjában tudományát.

De a juhász mindegyiknél csak a fejét rázta, hogy erre bizony úgy sincs neki szüksége.

Töprengett a varázsló, aztán elővett egy cifra aranykürtöt s abba jó erősen beléfujt. Hát teremtőn! Egyszeribe olyan forró lett a levegő, hogy a juhász nyomban a földre- vetette subáját, de még a kalapját is.

Hanem amint felnéz, Uram Fia, mit lát! A julhnyáj jön feléjük legelészve. De hogyan

jön! Háttal a földnek, lábbal az égnek valamennyi. S amint lépkednek, a lábuk az ég felé kalimpál. A nyakukat is az ég felé nyújtogatják, a csupasz égről akarnak az oktalanok füvet tépni.

Látja ezt a juhász, megfeledkezik mindenről, varázslóról, varázslatról, kapja a botját s nyargal a nyáj felé, ahogy csak tud, hogy talpra teremtse az oktalan állatokat. A puli is, aki egy pillanatra el nem maradna gazdájától, dühösen csaholva olyan sebesen száguld a juhász után, hog5r néhányszor fel is hemperedik a nagy porban. De azért csak továbbrepül.

Amint odaérnek, mit találnak ott? Egy nagy semmit!

Tyü'h, most eszébejut a juhásznak a varázsló! Dühösen vakarja a fülét, hogy igy csúffá tette. Amikor a portól mérgesen prüszkölő, morgó pulit meglátja, olyan nevetésre fakad, hogy visszatérve a varázslóhoz, — aki ugyancsak hétfelé dől a roppant jókedvtől — még mindig nevet.

— No, furcsa tudás u idegen, — mondja a juhász — alaposan megtréfáltál. Ha erre a tudományodra megtanitanál, megköszönném, mert nincs nagyobb örömöm, mintha valakit u°y istenigazából megtréfálhatok.

— Nem kell ehhez egyebet tudnod, — szólt a varázsló, — csak azt, hogy a kürtnek ragyogó napsütésben van csak varázsereje. Meg azt, hogy fujás közben elfordítod a kürtöt, s mindig más és más képet látsz.

Ettől kezdve napsütéses időben mindig ott lebegett egy-egy varázskép a puszta felett s aki csak arra vetődött, mindenkit megtréfált a juhász csalfa képeivel.

Sok-sok esztendő telt el azóta, a juhász már réges-régen meghalt, de a lelke még mindig-, ma is ott fújja valahol a pusztán varázskürtjét. Ott kell, hogy legyen valahol a juhász lelke, mert napsütéses időben ma is ott lebeg a délibáb. Hol egy fejetetején álló falu, melyben az emberek is a fejükön járnak, hol egy duplatornyu templom, majd meg egy város csalogatja a fáradt vándort.