Prágai Magyar Hirlap, 1937. szeptember (16. évfolyam, 199-223 / 4345-4369. szám)
1937-09-12 / 209. (4355.) szám
— 391 — Tegnap — mondta — találkoztam egy emberrel. Csúnya nagy ember volt, fején egy egérfogó. Nem tetszett nekem, hát fölmásztam rá és leharaptam a karját! Egérmama éppen fölemelte a kezét, hogy nyakonüsse a hazudozót, amikor kaparászás hallatszott a zabosláda oldalán, pontosan a cipősarok körül. — Teremtőm! Itt a kutya! — cincogta Egérmama. A két kis egérfi meglapult ijedtében, csak a farkincájuk, amely akkora volt, mint a ceruza kihegyezett vége, meredt föl és a szivecskéjük dobogott olyan vadul, hogv a bőrük is majd Elrepedt tőle. — Bu'h! Bu'h! Buth! Buff-bele-buh! — kezdte most odakint a kaparászó foxi. — Ja, ugv? Nem férsz alá a láboddal? — mondta most Egérmama. — Csak bátorság, kicsinyeim, ne féljetek. Menjünk ki egy kis időre a cipőből, ő még csak ugasson, amig jólesik! Aztán szépen kisétált a zabosláda közepe alá, magához ölelte a két rossz fiát és azt mondta nekik vígasztalban: — Majd elunja!.'.. De ebből is láthatjátok, hogy én nem hazudtam soha életemben! . : ’ . . ♦♦♦ A pásztor Nyári reggel volt. A nap lassan a szemhatár fölé ért. Sugarai elárasztották a vidéket. Tükröző fénnyel, meleg tekintettel vonta be szép palástjával az eget. A pásztor subáján heverészett. Az egyedüli* szórakozása ez a természet szerelmesének, kinek hivatása hetekre, hónapokra kiemeli őt az emberek köréből. Szép foglalkozás ez. Lapozgatni a természet nagy könyvében, s onnét kiválogatni a legszebb szavakat. Kihámozni a szellő tovasuhanásából a természet üzenetét, felelni a madár gyönyörű szavára. Ez aztán valami. Nézni az égen a felhők kergetőzését, a napsugár harcát a tengernyi bárányfelhővel; szembenézni a nappal és állni szemlecsukás nélkül annak erejét. Nézni a magasságban feltűnt királysas keringését és élelmet kereső útját követni, amerre szemének élessége vezeti. Ilyen élet a pásztorélet. A gyémánt-krajcár Egy nagyon gazdag ember kertje legvégében volt egy szemétdomb. Arrafelé ka- pirgált egyszer egy kis kakas s a szemétdombon e^y gyémántkrajcárt talált. Megörült a kakas nagyon, mert a gazdasszonya hét határban a legszegényebb asszony volt. De amint boldogan szaladt a kinccsel hazafelé, eléje toppant a gazdag ember. — Állj meg, kakas! Add ide azt a gyémántkrajcárt! A kakas bizony nem adta oda. Mérges lett erre az ember, megfogta a kakast s elvette tőle a gyémántkrajeárt. De a kakas mindenütt utána szaladt, rászállt a kerítésére s úgy kukorékolta, ahogy csak kifért a torkán: — Kiukuriku, gazdag- ember, add vissza a gyémántkrajcárt! Elhessegették a kakast a kerítésről, de az csak visszaszállt oda, s annyit k-ukorikolt, hogy a gazdag embernek nem volt nyugta tőle. Ki is adta a parancsot, hogy vessék a kútba a kakast. Be is vetették, de a kakas azt mondta: — Szívd föl begyem a vizet! — S mind egy cseppig kiszívta a vizet a kutból. Aztán fölszállt a kerítésre s még hangosabban kukorékolt. ■— Kiukuriku 0 , » A gazdag ember azt se tudta dühében, hogy hol áll a feje: — Vessétek a darázsfészekbe — mondta magánkívül —, hadd csípjék dagadtra a nyelvét a darazsak! Bevetették a kakast a darázsfészekbe, de ott is megszólalt: — Szívd föl begyem a darazsat! Nem is maradt ott egy fia-darázs se. Szaladt a kakas a kerítésre, megint rákezdte: — Kukuriku, add vissza a gyémántkrajcárt! — Ennek már fele se tréfa — gondolta a gazdag ember. Szaladt a puskájáért, hogy lelője a kakast. Már célba is vette, de akkor a kakas úgy kitátotta a száját, hogy a torkából csak úgy dűltek a darazsak a ellepték, a szemét, száját, jajgatott, a gazdag ember, ahogy csak kifért a torkán: — Megöl ez a kakas, adjátok vissza neki a gyémántkrajcárt! Oda is adták neki menten. Vitte is nagy-boldogan a drága kincset a csőrében, jobban vigyázott rá, mint a két szemére. Nem is vesztette el. Odaadta hét határban legszegényebb asszonyának, - aki azóta is boldogan, jólétben él, ha meg nem halt.
