Prágai Magyar Hirlap, 1937. augusztus (16. évfolyam, 173-198 / 4319-4344. szám)
1937-08-08 / 179. (4325.) szám
6 1937 augusstas 8» vasárnap? ICcuripáv&oii Irta: Neubauer Pál Újabban sok szó esik a kardpárbajról. Németországban kötelezően bevezették, Csehszlovákiában súlyosan büntetik a pár- bajozót. Amerikában nemrég úgy értelmezték a valaha rettegett „amerikai párbajt , hogy két féltékeny úriember három percig tizméternyi távolságról túlérett paradicsommal hajigálta meg egymást. Elveket és világszemléleteket sorakoztatnak föl a párbaj mellett és ellen és aki a sok cikket és értekezést vagy a kormányok rendeletéit elolvassa, szinte maradéktalan képet alkothat magának arról a kaotikus állapotról, amelyből Európa szeretne szabadulni, ha lehetséges lenne, a legélesebb ellentéteket közös nevezőre hozni. Nekem a cikkek olvasásakor egy kis élményem jutott eszembe, amelyet régen elfelejtettem. Anna-bálok izére emlékeztet, lampionos világításra, levendula illatra, dobogó szivekre és francia négyesre. Egyszerű történet, amilyen az emberrel csak húszéves korában eshet meg, amikor még semmi sem komplikált. Úgy volt, hogy hogy egy kis vidéki városban töltöttem a nyarat. Egy ottani barátom halálosan szerelmes volt Gabyba. — Gaby volt az egész aranyifjuság dédelgetett kedvence és ennek megfelelően rátarti. Barátom húszéves volt, mint magam, és ebben a korban minden fiatalember föltétlenül házassággal akarja megkoronázni a szerelmet, amely — magától- értetődik — az első és utolsó és az egész életre szól. Nos, egy napon Gaby „unokabátyja“ jelent meg a láthatáron, magas, elegáns fiú, aki az akkori időknek megfelelően, kitűnő vívó, no meg krakéler hírében állt. Aki nem volt tisztában a Clair-Chapon párbajkódex előírásaival, nem számított/ Barátom, aki számítani akart a kisváros társadalmában, ismerte ezeket a szentesített előírásokat és talán éppen ez okozta, hogy reménytelenül elszomorodott. Annyit ugyanis rögtön látott, hogy neki befellegzett, itt ő többet nem számit. Kacérkodik-e Gaby vagy komolyan gondolja? Mindegy és elég az hozzá, hogy merev fejbiccentésnél egyéb nem jutott ki barátomnak, amióta a párbajlovag bevonult a kisvárosba. Akkoriban még nem elmélkedtek annyit az emberek, mint ma, különösképen nem olyan dolgok fölött, mint amilyen a párbaj. Talán ezért, talán pedig, mert nagyon fiatal voltam, elhatároztam, hogy segitek megszorult barátomon. Egy boros este megvolt a terv: „megsértem" az előkelő idegent vagy megsértetem magam. Vagy az egyik vagy a másik kötelessége, hogy az ellenfelet párbajra hívja. A sértés mondhatni eszményi alapon, a lovagiasság szabályai szerint megtörtént. Nagyjából úgy, mintha tudtunk volna az összeesküvésről és mosolyogva mondanék egymásnak: ha nem lehet másképen . .. A kisváros forrt az izgalomtól, az ellenfelek barátai izgatottan lesték a nagy napot. Szinte elvi kérdést csináltak belőle: a két ellenfél két elvet képviselt, annak ellenére, hogy a legkisebb különbség sem volt köztük. Hacsak nem a testi különbség, amely nagyon is az én számlámra ment. Viszont a szép asszóvivástól sohasem féltem. Az ösz- szecsapás néhány seb dacára nem volt drámainak nevezhető és a derék párbajorvosok szépen bevarrták az összeszabdalt bőröket. Drámai és az Anna-bálok légkörére emlékeztető csak az volt, hogy az ellenfelek ünnepélyes kibékülése ellenére az előkelő idegen másnap eltűnt a városból. Eleinte nem tudtuk mire vélni ezt a magatartást. Barátom tulboldogan ölelt keblére, nagy lakomát csapott és örök barátságot esküdött. Az örök barátság azonban már másnap megszakadt. mert — — Gaby most már fokozott mértékben nem akart róla tudni. Annál inkább rólam. Hogyne, hiszen párbajhős voltam és érte, akit nem ismertem, akibe nem voltam szerelmes, verekedtem. Szinte azt lehetett mondani, hogy önzetlenül, altruizmusból álltam ,,a kard éle ‘ elé. Ennek e9Y annabálos leánysziv nem tudott ellent- állni. Daccal vállaltam a szerepet és ellentálltam. Nem ismerkedtem meg a szép Gaby- val. Ez igy hozzátartozott a romantikához. S igy történt, hogy a romantika megmaradt: máig nem váltottunk egyetlen szót egymással. Gaby szülei más városba kerültek és két évre rá kitört a világháború. 1916-ban, Asiago és Arsiero közt kaptam tőle az első levelet. Huszonegy esztendő múlt el azóta. Gaby férjhez ment, elvált, de azóta minden esztendőben kapok tőle egy levelet és minden esztendőben irok neki egy hosszú levelet. Nem találkoztunk soha, nem beszéltünk egymással, de jobban ismerjük egymást,, mint azok, akik évről-évre mindennap együtt vannak és azt hiszik, hogy ismerik egymást. A regényes és ostoba párbajhistória réKOMÁROM. — Sok tájszépség nincsen a Kisalföld vidékén: legtöbbnyire síkság, szántóföld, itt-ott fával s néhány bokorral. Csak a madari dombok táján s a vizek vidékén rebegheti el az utasember, hogy a vidék 2 alakulatában, színeiben gyönyörködése vagyon . . . Aki mifelénk hegyeket akar látni, az vagy a Zoborra menjen ki, Nyitra vidékén, vagy a Kiskárpátokat keresse föl — vagy éppen a Bakonyba ránduljon át. De egyik sincsen száz kilométeren alul. Most derült aztán ki, hogy mégis van egy közelebb- való hegy: igaz, hogy az is hatvan kilométernyire Komáromtól, de legalább hegy és hozzá szép. S az odavezető ut is szebb, méltóbb, mint a többi. A Duna- parton vezet ez az ut, Dunaradványtól Muzsláig a szőke Duna mellett kanyarog a kocsi, fehér országúton. Néhány kisebb község, pirosfedelü tanya, a dinnyéiről nagyhírű Virt-puszta s aztán jobbkéz felől a Duna. A Duna túlsó felén növekednek a hegyek, az almási dombok után jönnek a neszmélyiek, ezeket köveük SALZBURG. —• Este a Salzach partján leültem egy padra s néztem a várost. A Mönchsbergről reflektorfénnyel világították meg a város nevezetesebb épületeit, templomtornyait, tájait: a reflektorfényt mindig más és más irányban vetítették. Valahonnan messziről az ősz már láthatatlan finom fátyollal vonta be az estét, amely felett tisztafényü csillagok őrködnek. Körülöttem a padokon salzburgi őslakók, öreg bácsi- kák és nénikék élvezték városukat; az élettől már nem sokat vártak, de szemük a megszokott képen is mindig újabb és újabb szépséget keresett. Holnap reggel tovább utazom innen — gondoltam — és úgy éreztem, hogy ez a gondolat most határozottan fáj nékem. Pedig nem is engedtem túlságosan közel magamhoz a várost, igazán csak ődöngtem benne, régi uccái között, gondozott parkjaiban, néha felkaptam a fejemet és eltűnődtem egy-egy régi barokkház homlokzatán, szobrán, emléktábláján, vagy akár a kapu- diszitésén. Az egyetlen, amit alaposan megnéztem benne, Reinhardt Faust-rendezése volt az egykori püspöki lovardában, mielőtt ideültem most a padra. Mintha csak ezért jöttem volna Salzburgba, a fausti probléma kedvéért. Salzburg sok szépségét csak felületesen vettem észre. Inkább a dirndliruhás idegen nőket néztem, arcukon a megelégedettséggel. Nem állítom azt. hogy láttam boldog embereket itt, de biztosan nem tévedek, — ha azt mondom, láttam boldog arcokat ebben a városban. Különös szellemiség ragyogtatta széppé ezeknek az életvidám nőknek arcát, akik itt jártak, a salzburgi uccákon és ezt a megszépitő szellemiséget semmilyen kozmetikai müintézetből kikerült recept nem volt képes arcukra varázsolni; de meg kellett éreznem: ezt a megszépitő szellemiséget egyedül e város lelke sugá-. rozza rájuk. Mi ennek a városnak a lelke? Salzburgban újra megéreztem azt: Stefan Zweig miért tudta olyan ragyogó lélekanalizissel megírni a szerencsétlen sorsú Mária Antoinette életrajzát. ,— Stefan Zweig hosszú időn át itt élt Salzburgban, szerelmese volt ennek a tájnak, mint valamikor Hugo von Hofmannsthal volt. És meg kellett értenem azt is: Hofmannsthal miért irta meg Salzburgban a „Jedermann -t és benne az élet és a halál mélységes misztériumát, de nem annak a halálnak, amely a rothadást és a megsemmisülést jelenti, hanem annak, amely az vén Gaby megtanított egy csodálatos pszi- liológiára, amely ellentmond minden elméletnek, minden gyakorlatnak és mégis igaz: a táv' ág legközelebb hozhat két embert egym oz, a közelség eltávolíthatja őket. Furcsa levelezésünk úgy hat ebben a korban, mint egy Anna-bál. De nagy örömmel olvasom, hogy divatba jöttek újból az Anna- bálok és hogy a modern kor itt is, ott is behódol a réginek, amely az örök emberit, a tramp- és vampmentes romantikát revelálja. Évenként váltott leveleinkben ott imbolyog- nak a lampionok, szól a szentimentális dal, örülünk rajta, hogy semmi közünk a jazzhez, és a szivek megfeledkeznek korunk agyondicsért vívmányairól, a bölcseséggé előléptetett cinizmusról. Huszonegy levél és válasz — — Huszonegy év alatt egyszer sem gondoltunk arra, hogy hát ismerkedjünk meg végre. Mintha pontosan tudnánk, hogy szükség van az ember életében egy területre, amely nem ingadozik és egy érzésre, a piszkeiek, — a túlsó parton a „magyar Ruhr-vidék" gyárai füstölnek s ahogy a párkányi vidékre elérünk, ott már a komoly esztergomi hegyek mosolyognak át s tart ez a hegyvonulat egészen Visegrádig. Aki sokat él alföldön s szereti a hegyeket, az errefelé végre kigyönyörködheti magát. Meglepően szép a táj: a széles Duna, a hosszan elnyúló erdőségek, amelyeket a nap aranyfénye öntöz, a Bazilika, méltó- ságos fehér hajók a Dunán, kattogó vízimalmok, für- dőzők s itt-ott nyaralóház kipirosló teteje. ★ ( Egy ilyen nyaralótelepre tartunk éppen. Kovácspatak a neve. Párkánytól ép egy tucat kilométernyire fekszik. A köztársaság egyedüli nyaraló s üdülőtelepe a Dunán. Több ilyen nincs is. Szabályszerűen felépített, villákkal, szállóval, vasúti állomással, országuttal, hegyekkel és sétányokkal, dunai homokkal ellátott üdülőtelep. De Párkányon túl alig tudnak róla. Elszánt érsekujváriak s felfedezőkedvü koörökkévalóság kezdetét jelenti, még a gazdag embernek is, aki pedig minden földi java között élve, legjobban fél már csak a halál gondolatától is. Stefan Zweig irta le egyszer, éppen Salzburgról: „Vannak emberek és városok, akiket és amelyeket a zene géniusza vesz körül." Hofmannsthal pedig ezt irta le egyszer Salzburgról: „Mozart más városban nem is születhetett volna, csak Salzburgban.“ Ebben a két megállapításban megtaláljuk Salzburg lelkét. A Mozart-zene ennek a városnak lényege, ez az a csodálatos energia, amely száz év után is a fiatalság megtermékenyítő erejével hat a városra, lakóira és mindazokra, akik Salzburgban idegenek létére járnak. És ahogy nem tudopi elképzelni, hogy például Romain Rolland a Beethoven-zene tökéletes magába feloldódása nélkül meg tudta volna Írni „A szerelem és a halál játéká“-t, éppúgy nem tudom elképzelni, hogy Hugo von Hofmannsthal meg tudta volna Írni a Mozart-zenével való teljes lényegülése nélkül a „Jedermann"^, amely a salzburgi Festspieleknek mindig a gerincét fogja alkotni, mintahogy a salzburgi ünnepi játékok egész programjának alapja tulajdonképpen a Mozart-zene e háromsága marad: az Idomeneo, a Don Juan és a Varázsfuvola: a Mozart-zenéből kiindulva egyformán megtaláljuk az utat az antik drámáig, a moliéri vígjátékig és Calderon drámájáig. Salzburg lelke ez, elsősorban ez: a zene géniusza, amely a várost és az embereket körülsugározza. Mindehhez pedig Salzburgban maga a természet is tökéletes zene. Hogyne lenne itt mindenkinek az arca ettől a sajátos szellemiségtől szebb, mint másutt, más városban, amelyet Isten nem szeret ennyire. Az élet és a halál misztériuma hogyne inspirálná a költőt ebben a barokkvárosban, ahol a Szerzetesek Hegyén annyi magábanéző és magasbavágyó lélek foglalkozik az örök élet el nem múló dolgaival. Salzburgnak ezért kellett Európa szivének a szivévé válnia, ahol ennyire tud zene lenni még a lélek és ahol az élet legnagyobb pozitívuma: a művészet ennyire tud hajlékot verni akkor, amikor vulkánok felett járunk, minden bizonytalan az emberiség lába alatt és a vér szagát nem tudja elfelejteni Kain óta sem. A Salzach partján ezen az estén, ha fájt is kissé a gondolat, hogy holnap reggel tovább utazom innét, talán boldog is voltam... amelyet semmi sem kezdhet ki. Mintha 3 mindent elsöprő áradatban ragaszkodnánk az Anna-bálhoz és egy félszeg párbajhistó* riához, mert ezt nem tudja elsöpörni semmi« Kár a párbaj fölött elmélkedni. Kár el* lentétekben gondolkozni s mindent olyany* nyira kiélezni, hogy romantikus félszegsé* gek számára nem marad lehetőség és . az egyéni élet elvész az általánosságban. Nem tartozom a párbaj hívei közé, valamint nem érdekel, hogy ott hivatalosan bevezetik és kötelező erővel ruházzák föl, itt meg betilt* ják. De szívből sajnálnám, ha azt az egy; párbajt nem vívtam volna meg. Ezt a kis visszaemlékezést pedig azért írtam meg« mert úgy gondolom, hogy a „párbaj" szó az élet legtöbb szavával , helyettesíthető* Csak Anna-bálra kell gondolni mellette és lampionos estékre. Akkor leginkább, ha a Jupiter-lámpáktól már majdnem teljesen megvakulva, magunkat és az életet nem látjuk. máromiak rándulnak Kovácspatakra háromévenként egyszer. Idegenforgalma nincsen. Az ember megáll a kovácspataki, félig-rom tánc- pavillon előtt, felnéz a hegyekre, aztán felballagván a dombtetőre, azt a pompás kilátást élvezi, amely a nagymarosi s nógrádi hegyektől a Csallóközig terjed: és megdörzszöli a szemét. Itt van ez az üdülőtelep s félig rom. A Jóisten idemosolyogta s tizennyolc elszánt család itt minden fürdővendég egész nyáron át. A háború előtt az esztergomiak felfedezték maguk-, nak ezt a Kovácspatakot, szemben Esztergommal* Garamkövesd szomszédságában s kijártak fövényes partjára fürödni. Később ügyes vállalkozó megvette a parti területet s a domboldalt. Villákat, szállót, tánc- pavillont építtetett, húsz kabint a Duna partjára, virágot ültettetett, szökőkút, szobor, árnyas sétány, kilátópont, táncmulatság, Annabál, kedélyes hangulat, minden volt. Kovácspatak népszerű lett. A háború után is sokáig még felkeresték. Aztán hirtelen letört. A különféle átkelési nehézségek mellé megszüntették a hajójáratokat, az esztergomiak maguk is alapítottak fürdőt, strandot, a pestiek elmaradtak s Kovácspatak, amely a szlovenszkói partrészeken visegrádi s nagymarosi szerepet volna hivatva betölteni, ma olyan, mint az elhagyott kastélyok a dalmát partokon. — Magánvilláit néhány család lakja, de tornyos kastélyának minden betört ablakán átfuj a szél, a szobor szétmállott, a szökőkút kiszáradt, a park elgyomosodott, a kabinokat szétszedték: ez az árnyas, szebb reményekre hivatott dunai fürdőtelep elsorvadt, alighogy kilépett a gyermekcipőkből. . f I* A Dunaparton néhány elkeseredett „tramp“ sátrat állított föl s éli a sátorlakók idillikus nyaralóéletét. Vendéglője vendégek fogadására alig van felkészülve. Gömörben, Abaujban s Hontban vannak ilyen eldugott, méla kis fürdőhelyek, amelyektől legfeljebb az különbözteti meg Kovácspatakot, hogy mellette elfolyik a széles Duna s a telep közvetlen közelében áll a vasúti állomás. Kihalt Csipkerózsa-ország ez, holott fekvésénél, természeti szépségénél s alkalmatos voltánál fogva arra volna hivatva, hogy kellő reklámmal, propagandával Szlovenszkó nagy s egyetlen dunai nyaralótelepe legyen. Ilyen üdülőhelyünk úgy sincs még. Hátha akad valaki, vállalkozó, aki ezt a reménytelennek látszó vállalkozást megindítja s ország-világ csodájára épkézláb fürdőtelepet csinál ebből a Csipke- rózsika-országból?! ( j A falvakon, házaik előtt ülnek az asszonyok feketében s a lányok égszínkékben s rózsaszinben, — ki tudja, merre lehetnek most a legények. Mindnek biciklije van. Az utak közepesek. A párkányi keramit nem sokáig tart. Vihar készül, siessünk. Csodálatosan szép az alkony a Dunamentén, ahogy Muzsla, Karva felé járunk. Egy-egy csónakos lebeg a Dunán, talán szlovenszkói* talán magyarországi... Messzi valahol egy cséplőgép zug, vasárnap is dolgozik. Libacsapatok, tasakoló kacsák szerencsétlenkednek minduntalan az autó kerekei alatt. Sárgás iszapot hurcol a Duna, valahol nagy eső lehetett. Kis gumicsónak imbolyog a vizen, amerikai zászlóval. Biztosan Passautól mennek Belgrádig, amerikaiak. 'rk A nemzetközi országút, a Duna mentén, két futballcsapat keseredik egymásnak. Bordók s kékek csapata, két párkányjárási, harmadosztályú csapat. Autóbusz várja az egyik párt játékosait, a falu érdeklődői körül- állják a pályát. Lanyhán megy a játék. — Mi az eredmény? — állunk meg előttük. — Hat-null lesz. — Miért lesz? Előre tudják? .— Ühüm. A kékek megvették száz koronáért a mécsesét a vörösöktől, mert egyébként kiesnének a harmadik osztályból s a vörösök úgyis háromszor nyerték el már a kupát. Azért ilyen lanyha a játék. Félek, hogy az igazi, komoly szurkolók, akiknek ez nem tetszik, verekedni fognak. A játék valóban lanyha, formális csupán. Száz koronát sem ér. Egyáltalán semmit sem ér. Ez igy nem sport, nem komoly játék, nem erők összemérése, nem kalos kai agathos... Üzlet a Duna partján. Ezek itt már megcsinálták a dunaparti népek békéjét. Száz korona árán. Keserű marad a szám ize: ez a falusi becsület? A meccsnek vége is van, valóban hat-null lett az eredmény. Gyerünk, hátha verekedés lesz? A nap valahol Pozsony körül legurul az égről, felhőbe fúrja magát s nagyon szégyenkezik. SZOMBATHY .VIKTOR, Egy elbanya golí dunamenű fürdőíeíep, amely jobb sorsra vár r Es némi futball-tapasztalatok Mozart városában Irta: Környei Elek
