Prágai Magyar Hirlap, 1937. augusztus (16. évfolyam, 173-198 / 4319-4344. szám)

1937-08-01 / 173. (4319.) szám

Ssíú? 0? Irta: Duka Zólyomi Norbert Nem akarok egy bizonyos képtárról imi. Azt rábízom a hivatalos Baedekerekre és hasonló vezetőkre, melyek matematikai pontossággal ve­rik bele a kulturéhes utazókba, hogy hány da­rab Murillo van a Louvreben és milyen mére­tűek a rámáik. Mert azt meg kell hagyni a Bae- dereknek is, meg a Griebensnek is. Német pon­tossággal dolgoznak. Minden bennük van. És minden úgy van bennük, hogy azon a szőrszál­hasogató sem talál hiányt vagy tévedést. De több azután nincsen bennük. A művészet lénye­ge, az esztétikai élvezet, a megértés már a kul­turéhes utazó saját dolga. Bizony, furcsa dol­gokat tapasztalnánk, ha egyszer ilyen megfigye­léseket rendeznénk valamilyen képtárban. Ho­gyan nézik az emberek a képeket? Milyen hasz­not visznek ki a bejáraton magúikkal? Mert nem jj tudom elhinni, hogy a képtárakat csak azért ál­lították fel az ambiciózus rendezők, hogy a szak­embereknek adjanak anyagot, vagy önönmaguk- nak el nem évülő dicsőséget? Jól emlékszem, mikor először mentem végig gyermekkoromban egy nagy képtáron. Hallot­tam már akkoriban sok mindent Rubensről, Rembrandtról és Tintorettóról. Legalább a ne­vüket ismertem és úgy néztem fel hozzájuk, mint akik már beérkeztek az el nem múló dicsőségbe. A látogatás aztán úgy is festett. Lázas végig­rohan ás a termeken, miközben éhes szemmel ku­tattam a rámák alján meghúzódó nevek után. S ha egy ismerős nevet fedeztem fel, a Dürer és Van Dyck láttára áhítattal néztem fel a kép­re é? természetesen anélkül, hogy mélyebben be- lemélvültem volna, azt rebesgettem magamban: „Jaj de szén! Hiszen ez Dürer!“ Hát persze. Hi­szen, ha Dürer, akkor nem is lehet más, mint szép. Igaz, itt a szomszédban van valami kedves kép. Megnéztem a margóját: Jan van Huysum § festette. Nem. Ezt a nevet nem ismerem. Ez a | név nem tartozik bele az általános műveltségi szőkébb rekvizitumába. Ez a kép- nem leheti szép. Az csak tévedés, hogy nekem tetszik. Gyerünk tovább. Hajszoljuk tovább a Ruhen- sek és a Van Dyckek sorozatát. A végén úgy kerültem ki a képtárból, hogy a fejem zsongott a nevektől. De csak azoktól a nevektől, melye­ket már előbb is ismertem. A képeik közül pedig csak azokra emlékeztem, melyéket már annak-1 előtt reprodukcióban láttam. Én ekkor és. még néhány későbbi hasonló eset J alkalmából azt hittem, hogy csak én járok igy, | Hcqy bennem van talán valami megnemértés a | a festészet iránt és azért távozom csalódással g a nagy képtárból. — Pedig azután el kezdtem fi- 1 gyeloi az embereket. Érdekelt engem, ők hogy! csinálják. Már nem a szakembereiket. Mert hisz a az természetes, hogy az kész tervvel és határo­zott céllal megy a képtárba. Ellenben az átlag­embert. Akinek természetes érdeklődésen kívül egyéb köze nincsen a művészethez. És akkor, amire én már megokosodtam és ésszel és terv­szerűen néztem végig a képtárakat és el nem múló esztétikai gyönyörűségeiket loptam ki ma­gamnak a gyűjteményeik áhitatős csendjéből, | végérvényesen arra jöttem rá, hogy a legtöbb ember úgy megy ki és be a képtáraikban, hogy a len jobb esetben csak ugyanazt hordja magával kifelé, amit már belépésekor is rejtett. Pedig a képtárt nem néhány embernek csinálták, hanem épnen a „legtöbb embernek“. Igaz, a képek sokasága a felületességre csá- { bit. És igaz az is, hogy némely képtár elképesz­tő pedagógiai baklövéseket tud csinálni. Pél­dául éppen a legtöbbet emlegetett Louvre a leg­rendetlenebb képtár, amelyet valaha láttam. Az egy Mona Lisa hatásos elhelyezésén kívül —1 már a belépéskor köszönti titokzatos mosolyé- § val a jövevényt, a festményeik a legnagyobb | rendszertelenségben függenek egymás mellett. f Nem is beszélek a pedagógiai tervről. Ahogy | például egy müncheni képtárban láttam, mely ügyes csoportosítással úgyszólván közvetlenül rávezette a látogatót stílus- és korbcli különb­ségekre és fejlődési fázisokra. De a Louvre még tovább megy. Van egy része, ahol olyan cso­portokban függenek a festmények, ahogy azo­kat az ajándékozók és hagyományozok a mú­zeumra hagyták. Sok lim-lom között hirtelen egy érték és sok érték között hirtelen egy min­dent megzavaró lim-lom. — Ez igaz, hogy a na­gyobbik hiba rendesen a képtér rendszerében van. De éppen olyan bűn terheli a látogatót. Aki nem esztétikai élvezetet keres a festmények útvesztőiben, hanem egyszerűen sietségben, kg- telességszerüen lerójja kulturadóját és örül, ha megint a szabadban van és egy pohár sör mellett pihenheti W a kuíturténykedés fáradalmait. Lehetne köteteket imi arról, hogy milyen hi- li bákat követnek el a képtáraik obiigát látogatói, | Neveket jönnek nézni és nem képeket. Mindent meg akarnak nézni egy-két óra alatt, miközben még a neveket sem győzik elég gyorsan elolvas­ni. Ha egy kép tetszik nekik, de alatta ismeret­len név díszeleg, tovább rohannak. Viszont, áhítattal felnéznek a képre, ha ismerős a szer­zője és esetleg a kép bennük nem is ébreszt semmiféle érzelmet sem. Nem is beszélek azok­ról, akik a bársonydiványok sarkában meghú­zódva, egymásba karolva, csak azt lesik, hogy mikor ürül lei egy pillanatra a terem. — Min­den kötet analízisnek is egy volna a vége: Az emberek nem viszik a képtár­ba egyéniségüket. Ahogy a divatban olyan nadrágot hordanak, amilyet a többi em­ber, ahogy tízóraira sörüket isszák meg és este * a szívásukat szívják él, mert megszokták és a vasárnapi fél tizenkettes misébe is azért mennek el, mert odamegy a Buci is, meg a Senki is és Őket nem vonzza saját lelki szükségük oda, igy mennek el a művészet templomaiba is, a kép­tárakba. Egy csomó reprodukció emlékét, néhány ne­vet és egy sereg előítéletet tesznek az útitáská­jukba és aztán gyű, hajtsunk végig a képtáron, hogy otthon elmondhassuk, it is voltunk. Nem­csak a Moulin Rougeban, a Bratwurstglöckle- ben és Hofbräuhausban. — De a becsületeseb­bek, a kulturéhesebbek is elvesztik a fejüket. Épolyan tátongó ürességgel száguldanak végig a termeken és hasztalanul küzdenek a tömeggel, ők is csak neveket és közhelyeket, általánossá­gokat látnak. Pedig a recept igen egyszerű. Próbálja meg úgy valaki, hogy a képeket nézi. Lassan végigijártatja a szemét a képeken és mikor ő úgy érzi, hogy az egyik kép megragadta a fi­gyelmét, hogy érdekli, akkor menjen oda és nézze meg a szerzőt. De csak egy pillanatra. Azután merüljön el megint a festménybe. Vagy ba már a sietség kedvéért tényleg csak a javát Bummmaimmmim —i—■—..«re Ilii jegyzetek akarja megnézni, keresse ki a legjobb képeket — vigyázat! a Baedeker úgy is vastagon szokta őket nyomtatni — de akkor ne nézze őket a mások szemével. Ne azt keresse bemre, amit el« utazásakor nagynénije mondott neki, aki hét« ven évvel ezelőtt volt abban a képtárban, vagy, a szomszéd bankigazgató, aki igen müveit em­ber és már Riminiben is fürdőit. Hanem nézze a saját szemével. Elfogulatlanul. Mintha soha nem hallott volna róla semmit. Azt hiszem, igy egészen más érzelmekkel fog a képtárból kilépni. Az üresség, a visszás felü­letesség messze elmarad, ügy lép ki, mint áki súlyos zsákban hordja a hátán az uj élmények tömkelegét. A felpezsdítő, buzdító, örvendezte­tő, bánatos és megtisztító élmények hadseregét. Az azután könnyen megtörténhetik, hogy ad­digi elképzelései hirtelen szétoszlanak. Hogy egy csomó előítélet, vagy mások után elszajkó­zott igazság újabb megismerések tavába poty- íyan bele. Emlékszem, gyerekkorom óta a jó polgári felfogás értelmében azt kalapálták a fü­lembe, hogy Murillonak minden gyermekportré­ja átszellemült angyalképü. Pedig nagyot csa­lódtam, amikor egyszer azután sok Murillo- „angy alkat“ láttam meg eredeti közelségben* Éppen ellenkezőleg. Nagyon élethü, nagyon természetes, de általában üres pufóksággal, sőt olykor kretinszerüséggel rendelkeznek az obii­gát angyalkák arcképei. Viszont a másik oldalon belső élmények ere­jével száll a látogató érdekes részletek mélysé­Irta: Sebest Ernő i. Az úgynevezett, utazási láz fogalmát eddig csak ■hírből ismertem. Személyes találkozásom alig esett vele. Nem azért, mintha ezelőtt nem utaztam volna, (Elég .lesz csak a háborús évekre (hivatkoz­nom, amikor Középeurópát az orosz-lengyel ha­tártól merész Ívben az olasz síkságig szeltem át. De ha jól emlékszem, arra az útra nem magamtól mentem, arra inkább mások vittek . . . Akkor egyéb lázak .háttérbe szorították az utazási lá­zat.) Tény az, hogy igazi intenzivitásában most találkoztam vele először életemben. A láz görbe hullámhegyei és völgyei már jóval az utazás meg­kezdése előtt megnyilvánulták. Határozottan em­lékszem, már három hónappal ezelőtt konstatálni tudtam magamon ennek a kétségtelenül meglévő utazási láznak a szimptémáit. Mit tagadjam: lá­zas voltam, amikor a karlsbadi Urániának a tár- sa«kirándulási összeg első részletét kellett bekül- denern. És ez a részlet s a velejáró lázam több­ször ismétlődött, amig végre elérkezett az indulás napja. # Az izgalmak — persze — fokozottan nőttek. Már az indulás sem ment simán. Az agyonzsufolt vasúti kocsi folyosóján csak állóhelyhez jutottam, de szívesen hoztam áldozatot s férfias lemondással tűrtem a kényelmetlen utazás mizériáit. Elvégre Páris a végcél s a világkiállítás majd kárpótol mindenért. De hol van még Paris? Egyelőre még csak Gheb-Eger határállomásán vagyunk. Itt lá­tom • először a mai Németországot, Félórányira a csehszlovák—német határtól, egy kis falusi köz­ségházán észre veszem a horogkeresztes lobogót. Egy primitiv strand mellett, rohan különvoi^a- tunk. Az a zászló ott újból fellobog. Kezdek kö­rülnézni a fülkémben. Idegen emberek vesznek körül. A beszéd fonala nehezen indul. Egy órá­nyira Nürnbergtől egy széles mezőn parasztokat veszek észre. Vasárnap délután van s a parasz­tok rettenetesen izzadva dolgoznak. Szénát rak­nak a szekérre. Egyik szomszédomat megkérde­zem: — Lehetséges? Már itt a paraszt is össze­veszett az Istennel? — Warum denn? — int le engem, nem éppen udvarias tónusban, mondhat­nám: henleini akcentussal: Erst kommt die Ar­beit und dann Gott. — Az álmélkodás újabb hul­láma fog el, elvégre bajor területen vágtat velem a gyorsvonat és önkéntelenül is asszociálódik a tudatomban Faulhaber müncheni bíborosnak bátor és önérzetes beszéde, amellyel zsilipet próbált ál­lítani az istente enség féktelen áradatának. Más, újabb érvekre készülök, amikor eperjesi barátom óvatosan a lábamra lép s hallgatást ajánl. Ebben a pillanatban érzem, hogy elvörösödöm. Hirtelen az az érzésem, 'hogy a bőröndöm magától kinyílik és kellemetlenkedő szomszédom öléibe ejti úti olvasmányomat. Heiden Hitler-monografiáját vit­tem magammal az útra. Tehetetlenül feszengek a helyemen. Már csak ez kellett ide, ez a könyv. Na, ez az utazás is jól kezdődik ... De azért nincs baj. Legalább tizenöt par as ztszek érrel ta­lálkoztunk még, de most már néma- közönnyel néztem nehéz munkájukat. Elvégre, mint átutazó idegennek, nincs is sok jogom ahhoz, hogy hit­vitába kezdjek olyan atmoszférában, amelyben az érveket egy magasabb .közösség jegyében nem­igen szokták respektálni. Rohan velünk a gyors s már el is felejtettem az előbbi incidenst. (Három nap múlva kiszállok Párisban a földalatti villa­mosból s hallom, ahogy a hátam mögött valaki aziránt érdeklődik a vezetőnknél, hol van a leg­közelebbi zsinagóga? Ne lepődjenek meg, a kér­dező kiváncsi nem volt más, mint az, aki a vo­natban leintett. Ránézek. 0 elmosolyodik: — Vor­sichtig muss man sein, mein lieber Freund. — 6t perc múlva már teljesen megértem őt. A fülkében egy német ismerőse utazott.) # Menetrend szerint éjfélkor érkeztünk a német— francia határra. De nem is kellett ezt óránkon ellenőrizni. Karlsruhe után furcsa- villanásokra kellett felfigyelni, amelyek sűrű időközökben is­métlődtek. A reflektorok szorgalmasan dolgoz­tak. Valami ideges és gyanakvó buzgalommal se­perték fényesre a sötét égboltot. A német kalauz fölényes mosollyal jegyzi meg: — Übung macht don Meister. — És ebben a mosolyban ott vibrál valami titokzatosság, mely mintha jelezné, hogy ő .tud valamit, de nem beszélhet róla. általiba» a tartózkodás, a csönd, a mozdulatlanság 'dominált eddig végig az útvonalon. A vonat végigdübörög a fekete éjszakában a Rajna-bidon. Percek múlva francia területen leszünk. És másnap reggel az első strasbourgi éjszaka után, ott látjuk magunk előtt a hidat, amely ott hasal a nemzetközi Rajna német és francia partja között. A társaságból többen a fényképező-gépüklhöz nyúlnak, de a hid- őrző különítmény parancsnoka- erélyesen figyel­mezteti őket a tilalomra. így tudjuk meg, hogy a láthatatlan Magin ot-vonal területén tartózko­dunk. Persze, semmit se látunk a félelmetes hirü erődökből. A Rajna itt körülbelül 150 méter szé­lességű s annyit tisztán látni, hogy a német par­ton álló katonai őrség mindegyik tagja tagba­szakadt hatalmas legény s mondanom se kell, mindegyik: szőke. Itt, a nti partunkon, kis, fel­tűnően apró legények látják el a szolgálatot. Ti­pikus poilu-k. Mialatt a Rajnát nézem, eszembe jut, hogy már két napja nem olvastam újságot. De azért ne*m nyugtalankodom, mert, ha közben kitört volna a háború, ezt úgy is megtudnám ide­jében.- Mialatt ezen gondolkozom, hallom a ve­zető magyarázatát. A híd, mely előtt állunk, a francia- .part félé elfordítható. Ez azt jelenti, hogy a háború kitörésének a pillanatában a parti töl­tésbe beépített speciális szerkezet a hídnak a franciák felé néző részét felvontatj-a a partra s ezáltal megszakad a kontaktus a németek felé néző hidrésszel. # Strasbourg sajátságos múltjánál fogva külön­ben is magánviseli annak a bélyegét, hogy gyak­ran élte át az impériumok változásának a disszo­nanciáit. A .társaságnak első útja természetesen a világhírű Mii ne te rhez vezet. Már útközben igy harangozza be a strasbourgi vezető az épitőmüvé- szetn-ek ezt a remekét: „Der Münster ist die schönste Kirche- der Welt.“ Erős francia akcen­tussal színezi át a német szavakat s nagyon kell odafigyelnünk, hogy csak némiképpen is megért­sük. Sajátságos embertípus a strasbourgi. Reggel betértem egy -borbélyhoz, aki itt is bőbeszédű. Megkérdem tőle, hogy német-e? Nemet int. — Talán francia? — érdeklődöm melegen. — Az se — feleli egy .fokkal ridegebben. — Hát akkor micsoda? — Ich bin Elsässer — hangzik a meg­lepő válasz. — A kisebbségi arányszámokba nem nyerhettem betekintést, de a falragaszokon ott láttam: öles betűk hirdetik Hofmannsthal hires „Jedermann“ cimü középkori misztériumát, né­met nyelven. (Akaratlanul is eszembe jut az eper­jesi SzMKE-bot-rány s arra gondolok, hogy ott provokációnak mi.nősitették azt, hogy a magyar szinlapot szlovákra is fordították.) Eperjes és Strasbourg között talán ezer kilométer távolság lehet. Stras-bourgot egyébként a szobrok városá­nak is lehetne nevezni. Elég, ha Gutenberg, Kié­ber, Goethe, Pasteur -nevére hivatkozom. A „gloire“ fénye -persze ebbe a határ-menti, erősen exponált városba is k-i tudja sugározni sajátságos misztikumát. A tiszti kaszinó homlokzatát renge­teg név disziti. Megtudjuk, hogy e sok név vi­selői mind „strasbourgi gyerekek“, akikből a nagy francia ármádia dicső tábornokai lettek. így aztán majdnem természetesnek veszem -a vélet­lent, hogy Strasbourgna.k egyik jelentéktelen, szűk uccáján hangzott fel először az a gyújtó ha­tású induló, amelyet az akkor Strasbourgban ál­lomásozó Ro-uget de ITsle, a mérnökkapitány komponált. A Marseillaise-ről van szó. Megillető- dés -nélkül lehetetlen itt állni, a történelmi ta­lajba gyökeret ver az ember lába s a szűk, kfs uccácska örökre -megmarad az emlékezetemben. Én a csodás akusztikájára gondolok ennek a le­gendás uccának, ahonnan a vérpezsdítő dallamok játszi könnyedséggel hatoltak be a világ miniden kis, rejtett, zugába. De a vezetőnek majdnem lelkessé izzik a hangja, amikor a Münster csodáinak emlegetésé­től berekedve, a Rajna—Marne-csat.ornára hívja fel a figyelmünket. És messzi ívben mutat egy ezüstösen felcsillanó szalagra, amely a Stras­bourg—Páris közti vasútvonallal csaknem pár­huzamosan szalad Páris felé. Ezt csak holnap fog­juk a maga teljességében meglátni. Addig is pi­henjük ki a sok emlékezetes látnivalót. Hiába: a lelki emésztésnek is megvannak á maga törvé­nyei. . . (Folytatjuk.) 0 Megcsodálják gyönyörű arcbőréi, ha szappan helyett LETON SZAPPANT használ! Arcbőre üde szépségét könnyen megőrizheti, ha követi példámat, fcn Leton-szappannal ápolom, használja On is — mondja Margaret Sulvian. LETÖM TOILET-SZAPPAN Hollywood szépségszappana. Kapható minden szaküziotben. Ára K£ 6'— Fő lerakat; D. ENGEL, Bratislava, Masarjfütovo 6. — Ventur ucca 12. gébé, Rubens nem lesz csak a szép, gyönyörű és szinpompás és én nem tudom még, micsoda obiigát jelzők festője, hanem előbukkan az egyénisége. Úgy, minit abban a nézőben, aki sa­ját egyéniségén keresztül keresi Rubens egyéni­ségét. A perverzségig fokozott életöröm, a vad keringésben egymásbaömlő testek festője. Böck- lin pedig az obiigát Toteninsel elcsépelt és ha­misan értett szentimentalizmusán túl a minden­ből gúnyt űző filozófus magasságába emelke­dik. Miért volna Böcklin csupán a kispolgár előtt érthetetlen fantasztikum és bánat festője? Ahogy az átlagizlés elfogadta, mely a Halottak szigetét ismeri és még egy pár hasonló képet, mint a Pestist és a Halált, mely az őszön át- száguld? Az már rendesen a müértők privilégiu­ma, hogy a Zsuzsáimét a fürdőben is meglás­sák. Amely úgy keletkezett, hogy Böcklint ál­landóan becsapták a műkereskedők és akkor egyszer bosszúból az egyik műkereskedő felesé­gét festette meg Zsuzsannának, a férje barátját pedig a kiváncsi aggnak. Ezen rendesen tova- siklilk az obiigát szemszöggel nézők szeme, mert ez nem illik bele megszokott Böcklin-képükbe. Az egyéniségűdet pedig ilyenkor kintliagyják a muzeum előcsarnokában és csak azt veszik ész­re, amit már előre is tudták. Nem olyan nehéz a feladat. De megéri. Mert el nem múló élvezeteik forrása. A müértő amúgy is kész tervvel lép be a képtárba. A mü­veit és művelődni akaró laikus pedig úgy lép­jen be a képtárak csendjébe, mint aki kívül hagyja polgári konvenciók lomtárát és önmagát viszi csak be a színek tarka világába. Úgy, ahogy egyszer talán régen gyerekko­runkban tágranyilt szemmel léptünk bele uj vi­lágok áhitatős csendjébe. Szabadon és kíván­csian.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom